Kijövök a füstös szaunából. Odabent tombol a forróság, tizenöt percnél nincs, aki tovább bírja. Meztelenül állok a csillagos ég alatt. Mellettem Alpo Murtoniemi és Vesa Hihnala ugyanígy tesznek. Előbbi a rautiói Faluegyesület elnöke, szóval, komoly ember. Nincs hideg, mögöttünk sötét az ég, előttünk két fáklya tüze lobog. A láng szépen világítja meg a hatalmas dézsát, amelyben kellemesen meleg víz ringatózik. Ide mászunk be hárman. Alpo, Vesa és én.

100 nap Északon - korábbi állomások:

Sál hatvanezerért, sok hó és még több alkohol

Ami életben tart a fagy fogságában: bálnahús, birkaszem

Két perc a vaksötét pokolban

Elszabadult a földi pokol a finn szaunában

Egy hotdoggal térítették el az amerikai elnököt

Mínusz harminc fokban rekedt a magyar utazó

Ilyen egy igazi svéd busójárás

A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után

Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész

Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?

Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik

A legbékésebb magyarok északra költöztek

Különös hangokat hoz a szél. Gondolnám, kutyavonyítás. Kérdezem, tényleg az?

- Ááá, nem. Farkasüvöltés – így Vesa.

- Viccel?

- Dehogy. Átkóborolnak Oroszországból, nagy utat megtéve idáig. Medve is van.

- Medve?

- Medve.

- Valami egyéb? – tudakolom.

- Jávorszarvas, meg rén. De ne féljen, jó hely ez.

Lantos Gábor

Rendben, nem piszkítok magam alá, különben is itt van ez a két finn, majd elbánnak a fenevadakkal, ha arra kerülne a sor. A hirtelen beálló csendben (lehet, hogy a farkas elhúzta irháját?) egyikünk sem beszél. Van, mikor felesleges minden szó. Hiszen itt ülsz Finnország közepén egy farmon, faág sem mozdul, lassan száll le és ölel át a hideg éjszaka. Kelet felé tekintve fekete az éj, nyugatra bámulva sötétkék, némi világos beütéssel. Nyakig a vízben csak arra gondolsz, hogy jókor vagy jó helyen, s soha nem mennél el innen.

Mindezt – a tényleg szeretetreméltó finnek mellett – két magyar lánynak köszönhetem. Az Oslóban élő Rozi írt a Rautióban lakó Luciának, hogy ő keressen meg engem. Rozi már tudott utamról, Lucia még nem. A két pécsi lány kicsit vitatkozott egymással (Lucia azt akarta, hogy Rozi jelentkezzen előbb, Rozi meg ennek az ellenkezőjét), de aztán győzött a „józan ész” és Pavlovics Lucia Rautióba invitált. Lékfürdővel, farmmal, erdei Eiffel-toronnyal, igazi falusi élettel kecsegtetett.

Mentem. Fájó szívvel hagytam ott barátaimat, Airát, Hannut, Jussi-Pekka-t és Mirrkut, a kövér fekete macskát Lappföldön. Vonatra szálltam, Ylivieskáig meg sem álltam, a peronon szombat este ott várt Lucia.

Lantos Gábor

Másnap sok dolgunk akad. Kolbászt sütünk az Eiffel-toronynál és farmot látogatunk. Az Eiffel-torony nem olyan, mint a párizsi. Egyszerű faépítmény az erdő közepén, melynek tetejéről messzire száll a tekintet. Befagyott mocsarak, hatalmas erdők, fehér ég, szűrt napsütés. A tavasz lassan érkezik. A torony tövében tűz lobog, Markku Alaverronen és felesége, Eija süti a finnek legkedveltebb zöldségételét, a makkarát. Ami kolbász, de ez ne tévesszen meg senkit. „Olyan kicsi a hústartalma, hogy tényleg egész Finnország zöldségként kezeli” – kacag Lucia. Miközben Markku beirdalja a kolbásznak álcázott zöldséget, s párja kávét tölt a fából faragott poharakba, megtudom mi lesz a tökéletes ajándék szeretteimnek hazatérésem után. A kátránysampon és kátrányszappan. E hely specialitása. A samponba beleszagoltam, hát… Inkább idézem a flakonon található szöveget: „ha ezzel mosod a hajad, olyan, mintha esővízben fürdetted volna fejedet.” Kedves, nem? A történet viszont érdekes. Az errefelé igen gyakori fenyőfajta, a mänty (erdeifenyő) a kulcs mindenhez. A kivágott fatörzseket felvágják, majd nagy területen elhelyezve meggyújtják. A tűz fellobbanását követően földdel fojtják el a lángoló fákat, s a földtakaró alatt izzani kezd a parázs. A folyamat nem rövid, egy hétig tart, s a hét nap során felváltva őrködnek azon, hogy ki ne csapjon a láng. Hét nap alatt az addig izzó fából kiolvad a benne lévő fekete lé, ez a kátrány. Ez volt az 1800-as években a legfontosabb helyi exportcikk, és most ebből lesz a sampon, a szappan, a vodka, sőt, még kockacukrot is mártanak bele, s azt eszegetik. Azt mondják, jót tesz testnek, léleknek.

Maradtam az időközben megsült kolbásznál. Kis erdei házikó mellett ülünk, s esszük a makkarát. Közben a szalonnasütés rejtelmeivel etetem – szigorúan szóban – a finneket. Csak néznek, mint a moziban. Mondom, vegyenek egy vekni kenyeret, hagymát, meg jófajta szalonnát. Tüzet gyújtani tudnak, késük van, süssék, azt csepegtessék. „Nincs zsír, nincs szalonna” – szól közbe Lucia. Ezt nem lehet kibírni nevetés nélkül. „Mégis, mi van?” – vetem fel. „Hajszálvékony bacon, azzal nem mennének sokra. De amikor eljönnek Magyarországra, teletömik magukat a jófajta kolozsvárival, ne félj” – nyugtat meg Lucia. A finnek kacarásznak, angolul, magyarul, s a helyiek nyelvén folyik a szó

Harmadnap vár egy rasztahajú óriás, a szakállas gazdálkodó, a helyi Jack Nicholson, vagy Nick Nolte. Egy másik farmon vagyunk, ahol biogazdálkodás folyik, meg kolbásztöltés. Ez utóbbiból áll össze a vacsora. A húst disznóbélbe nyomják, s miközben a szabadban felállított füstölőben sül a csemege, elindulunk a nem túl messze álló fából ácsolt síugrósánc felé. Távolról sem tűnik bizalomgerjesztő építménynek, közelebb érve azon szurkolok, hogy ne alattam dőljön össze a szerkezet. Kísérőim megnyugtatnak, hogy ez nem lehetséges, éppen most újítják fel, nézzem meg, villanyvilágítást is kapott. Valóban. A közepéig mászom fel, minden egyes lépésnél recseg a fa alattam. Visszanézek, s előttem hever a végeláthatatlan finn táj. Mászhatnék tovább, de a falépcső annyira jeges, hogy ezt nem kockáztatom. Tehénbőgést hoz a szél, éhesek az állatok, mi is.

Lantos Gábor

Mire a nagy hóban visszaérünk a farmra, kész a kolbász. Sokan vagyunk, barátok, rokonok, ismerősök és ismeretlenek esznek együtt. Az érzés, amelyet a „Finnországban bárki bármikor bekopoghat a másikhoz és biztosan kap enni” tudat generál megnyugtató. S ekkor lép be az ajtón Jack. Arca nem a szoláriumtól barna, hatalmas tenyerében elveszik az enyém. Kézszorítása kemény, férfias. Overallja piszkos, de a kint elvégzett munka kosza ez, amelyet nem kell szégyellni. Az általa választott életforma mellett sosem lehet pihenni. Nincs nyaralás, has süttetés a tengerparton, hiszen a jószágnak enni-inni kell minden nap. A hatalmas ember két harapással tüntet el egy kolbászt, s minden falat között históriákkal szórakoztat. Mesél Észak-Koreáról, ahova vonattal ment el. Teát iszik, kávét 1991. december 8. óta nem fogyasztott. Akkor mondták ki a Szovjetunió felbomlását. Azóta nem fáj a feje sem. Nem tudom eldönteni, hogy viccel-e, vagy komolyan beszél. A teát nyolc cukorral szürcsöli, majd elnézést kérve feláll, mennie kell. Termete betölti a szobát, megköszöni, hogy eljöttem hozzájuk, s arra biztat, tegyem ezt meg máskor is.

Az ylivieskai pályaudvar peronján állva várom a hajnali Pendolinót. (Gyorsvonat a legmodernebb fajtából.) Szemben velem, valahol Karélia és Oroszország felé nézve éppen most kel a nap. Sárga korongja gyorsan bebújik a távoli páratenger mögé. A vonat befut, Lucia egy doboz vörös áfonyát nyom a kezembe. Megölelem, s ígérem, hamarosan újra látni fog. „Jó, jó” – mondja mosolyogva. „Gyere csak bármikor. Én és a finnek várni fogunk.”

Hihetetlen, nem? De minden szava igaz. Lucia elsiet kocsija felé. Még visszanéz és integet. A vonat befut és elindul velem Helsinki felé. Négy óra és negyven perccel később a mögöttem lévő három nap összes emlékével az agyamban szállok le a főváros pályaudvarán.

Helsinki, végállomás. A 100 nap letelt.

Innen már hazafelé vezet az út.

Lantos Gábor utazását itt követhetik.