Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A bűnözésnek etikettje és esztétikája is van, főleg ha grupi, orál és obszcén. Sade márki Lacoste várában érezte csak igazán otthon magát. Kulturális szextúra Provence-ban.
Egy 18.-19. századi nemes- vagy udvari embertől régen és ma is elvárjuk a bűnös obszcenitást. A grupi, orál és petting nem csupán jussa a közéleti embernek, hanem kötelessége is, mint a tánclépés, a társalgás, vagy a lakoma. Éppen ezért a titkos kapcsolatoknak és örömórák fő funkciója az, hogy minél többen tudjanak róla. A bűnözésnek etikettje és esztétikája is van, megköveteljük a minél finomabb kidolgozottságot, a kulturális aurát, mint a pornográf irodalmat és a budoárok erotikus berendezését.
A szadizmus már a kánonon kívül esik. Nem azért mert Donatien Alphonse François Marquis de Sade, azaz Sade márki perverziója egyenlő a fájdalomokozással, hiszen ezt még csak gyakorolni sem szükséges ahhoz, hogy üldözzék az embert. Elég a kíváncsiság, a fájdalom és öröm határvidékeinek elméleti bejárása. Ennek a titoknak már némának kéne maradnia, hiszen lényege, hogy nincs etikettje, és ocsmányságát finomítják esztétikummá. Sade azonban vagy provokációként, vagy elbizakodott biztonságtudattal majdnem minden mocskot megírt kedvenc Lacoste várában, gondolván, túl távoli a nagyvárosi erkölcsrendészet.
Mint egy vámpír kastélya, úgy telepedett rá a Szadi-lak a dél-franciaországi városra. Aki Provence-ba érkezik, a Luberon vidék Arany Háromszögébe, először az utazó irodalom giccsvilágát pillantja meg. Azt, amit képeslapon vagy bédekkerben látván hamis, konzervatív, túlszépített fotónak vélünk, kikezdhetetlen valóság Bonnieux, Roussillon és Lacoste tájképén: csendes utcák hétköznap, vidéki zajongás estéken és fesztiválokon, macskakövek, görbe útvonalak, mediterrán megkopott falak és kandeláberek, kávézós terek, és természetesen a szőlőültetvények meg a provanszál borok. Az angol iparvidékek franciának mímelt étterem- és kávézóláncai díszítik ilyen naiv és sete-suta közhelyekkel falaikat, hogy felidézzék a dél-francia helyszellemet.
Ahhoz, hogy ne egy hollywoodi díszletben érezzük magunkat, még a 11. században várat építettek a városka fölé a Simiane család tagjai. A Sade család, nem teljesen tisztázott körülmények között, de házassági kapcsolatokon keresztül jutott az ingatlanhoz. Mindez addig nem számított, míg a hírhedt márki meg nem érkezett 1768-ban. A 23 éves Alphonse-t szívesen fogadták először. Érkezésekor felköszöntötték őt és a még fiatalabb hitvesét is. “De hiszen egy kurva!” – sikítoztak a prűdek. “Kú-ur-vaaaa??? Kú-ur… nem baj.” – legyintettek a helyiek. És ünnepelték tovább, annak ellenére, hogy már botrány antihősként érkezett Olaszországból. A protestáns Lacoste vérbeli lázadóként sosem hajolt meg a katolikus prüdéria előtt, nekik megfelelt a hetérából átvedlett nemesasszony is.
A béke azonban nem tartott sokáig, és a márki kastélyára egyre inkább gyűlölettel és félelemmel tekintettek. Sade otthona mint egy boszorkány mesterségekben kéjelgő vámpír kísértetvára uralkodott el a tájon. Az ellenségeskedés igazi kiváltói persze a következő 12 évben elszaporodó gyanús esetek. Egyre több szobalány szökött meg pityeregve, egyre több család érezte sértettnek magát. Közben a szadizmus nemesembere csendben farigcsálta a műbránereket és írogatta a mocskos darabokat, amelyhez még egy 120 főt befogadó színházat is nyitott a kastély oldalában. A termek, szobák, folyosók az obszcén atrocitások műhelyévé váltak.
A családban sem a felhőtlen viszonyok uralkodtak. Sade rendszeresen döngölte sógornőjét, Anne-Prospere-t, amitől felesége és anyósa meglehetősen missz képet vágott. A nagy sértődésben nem is nagyon foglalkoztatta őket a tény, hogy a ház ura az afrodiziákumnak vélt spanyol légy nevű szerrel megmérgezett és megölt több prostituáltat. Ebben a kísérletben már részt vett Latour, Sade inasa is, aki a későbbiekben állandó pajtása a márkinak. Végül az anyós, La Présidente megunta a dolgot, és kérelmezte a lettre de cachette-t, vagyis Sade hivatalos kegyvesztését az udvari bíróságok előtt.
Meg is lett a hatása. Először 1772-ben tartóztatták le, de ekkor már komoly ismeretekkel bírt a szökés tudományában, úgyhogy visszatért. Másodszor 1777-ben egy maréknyi rendőr csörtetett a kastélyba, és bilincsbe verve vitték el. 1778-ban megint megszökött és megint visszamenekült. Végül tényleg elvitték, és élete hátralevő részét többnyire börtönökben és elmegyógyintézetekben töltötte, két kivétellel: 1796-ban rövid időre a jakobinus nemzetgyűlés egyik képviselőjeként szolgált, egy másik alkalommal ismét szökésben volt. Az utóbbi idején a távollétében halálra ítélték Latourral együtt, sőt képmásukat ki is végezték.
Ha ma Lacoste-ban járunk, akkor a kastélyon túl a városban az Isteni Márki kisbolt emlékeztet még a múltra. Tony Perrottet, a Bűnösök nagy utazása című könyv szerzője leküzdhetetlen vággyal rontott be, de bánatára nem a fétisek és kegytárgyak üzletében járt. A bánatára a gyógyírt egy Sade-idézetben találta meg: „Sosem olyan kemény a dákónk, mint amikor egy kényeztető lakoma után használjuk.” Csendespihenő kufirccal, szól a bölcsesség.
A kisboltot maga a divatguru Pierre Cardin nyitotta meg, és szőlőlevéllel töltött fürjtől a padlizsánkrémen át a boraszpikos libamájig minden kapható. Sade imádta a konyhapornót is, ismerünk olyan levelet, amit a cellából írt feleségéhez: „csokoládétortát kérek, ami oly sötét, mint az ördög füsttől megperkelt valaga”. De Cardin nem csupán a kisboltban tiszteleg a Sade-hagyomány előtt. Lacoste várát is megvette, színház- és más termeiben nyári fesztiválokat rendez. A városban 26 házat birtokol ma.
És örökölte a Lacoste Sade iránti gyűlöletét is, ami ma nem protestánsként, inkább szocialistaként lázong. Perottet arról mesél, hogy Cardinért kizárólag idegenvezetője, Finn Mac Eoin, a távolba szakadt ír rajong. Igaz, ő a márkit érő vádakat is tagadja, finomítja. A helyiek azonban kapzsi főúrnak gondolják Cardint is, a márkit is, akik korrumpálják és elnéptelenítik a környéket. Azt mondják, Cardin drágán veszi meg a házakat, ami ellenállhatatlan összeg az öregeknek, de túl magasra tornássza az árakat ahhoz, hogy a fiatalok finanszírozzák maradásukat.
Azt pedig végképp senki sem tudja elfelejteni, hogy az iszonyattal teli Sodoma 120 napja című félig elkészült mű Lacoste várát idézi, még ha nem is eredeti nevét használja. A Pasolini által filmben is feldolgozott szélsőségesen agresszív és mocskos történetben 4 élveteg nemes bezárkózik, hogy élemedett prostituáltak elbeszélése alapján hajtsák végre rémtetteiket tizenévesek ellen.
Az azonban már megosztja a közönséget, hogy miként értelmezzék a márki viszonyát a borzalmakhoz. Valószínűleg ő sem tudta igazán, hiszen a könyv elején belezavarodik a magyarázkodásba: vajon lebeszélje a gyengébb lelkűeket a könyv folytatásáról vagy bátorítsa őket, mondván, a túlzás nevetséges, nincs mit komolyan venni a következő oldalakon.
Vagy mégis komoly? Esetleg merő szarkazmus? A négy főszereplő is rejtett üzeneteket hordoz. A jakobinusokhoz csatlakozó, a katolikus egyházat és az establismentet mélységesen megvető nemesember négy szereplője a következő neveket és rangokat viselik:
- Duc de Blangis, semmirekellő arisztokrata, az 50 éves anyagyilkos, aki vagyonért ölt. Gyávaságával dicsekszik.
- Püspök, Blangis testvére, 45 éves, mocskos szájú és az anális szex híve.
- Curval bíró, 60 éves, ápolatlan, kedvenc mulatsága az ártatlanok halálos ítéletének kimondása.
- Durcet, a bankár, 53 éves, sápadt, alacsony, nőies, perverz.
Mintha az ancien régimebe szeretett volna egy hatalmasat rúgni a márki. Más szerint Rousseau rendíthetetlen, az ember jóságába vetett hitének antitézisét alkotta meg.
A helyszín, ahol a rémtettek történnek, tényleg Lacoste, vagy legalábbis a kastély mintáját követi. De szobáiról már a Bastille-ban írt, emlékezetből, mint fogoly. Egyetlen papírtekercsre vetette a művét, amit elrejtett cellájában, és ott is hagyta kénytelen-kelletlen, amikor elköltöztették – pár nappal a Bastille lerombolása előtt 1789 kora nyarán. Ugyanekkor Lacoste-ra is a dühös tömeg rontott, feldúlta, felgyújtotta.
Sade megsiratta a kastélyt és a művet is – tulajdonképpen ok nélkül. A Sodoma kézirat 1904-ben előkerült, és nem sokkal később maga Guillaume Appolinaire szerkesztő irodalomkritikusként ápolta. A várat pedig 1798-ban eladták egy tanárnak – nyilván adott állapotában és rossz emlékeivel olcsón elkelt. Cardin 2001-ben vásárolta meg, második nyári lakhelyének.
Korábbi cikkek a sorozatból:
