hvg.hu: Melyik érzékszerved a legkiélezettebb?

Yonderboi: A szemem.

hvg.hu: Ez meglepően hangzik, miközben három lemezed megjelent, továbbá egy hangjátéksorozat, melyben Pilinszky és Haumann orgánumaira cuppantod a közönséged.

Y.: Számomra a zene is nagyon vizuális terület, általában egyszerre gondolkozom képről és hangról, egyre nehezebben is tudom különválasztani a munkámban a kettőt. A lényeges különbség esetemben a két terület között az, hogy a vizuális érdeklődésem velem született, megvan, mióta az eszemet tudom. Míg a hangokra csak később, nagyjából tízéves koromtól kezdtem el jobban figyelni, ezért ezt inkább tanult dolognak tartom.

hvg.hu: És közben az is köztudott, hogy igen szigorú vagy magadhoz.

Y.: Szeretem körüljárni a munkáimat alaposan, mielőtt kiadom a kezeim közül. És azt hiszem, én vagyok a saját munkám legkeményebb kritikusa is egyszemélyben. Az autodidakta utat, amit választottam, minden előnyével és hátrányával együtt nagyon élvezem. Úgy érzem, hozzám alkatilag ez passzol, és a mai napig képes vagyok így a fejlődésre, új dolgok elsajátítására. Lehet, hogy a hagyományos tanuláshoz képest ez ingatagabb talaj, viszont megmarad a felfedezés öröme.

Fogarasi László

hvg.hu: Zavarba jössz még a kollégáid között?

Y.: Nem, egyre ritkábban kerülök ilyen helyzetbe. Valamint eléggé megszilárdult már a saját megközelítésem, aminek egyik fontos eleme pont a kétkedés, az állandó újragondolás. Számomra természetes, hogy minden munkánál újra és újra megkérdőjelezem a saját tudásomat.

hvg.hu: Ez a felfedező üzemmód gyerekkorodtól fogva a zenére korlátozódott?

Y.: Nem, kiskoromban főként rajzoltam. Nagyon érdekeltek a képregények például, próbáltam ilyesmiket rajzolni is. De nem csak a a rajz, hanem szinte minden egyéb kreatív tevékenység vonzott, fafaragástól a babaruhavarrásig.

hvg.hu: Amíg nem lépett be az életedbe a Commodore 64.

Y.: Az már előbb volt, és ezek a tevékenységeim nem zárták ki egymást, párhuzamosan voltak és vannak jelen a mai napig. Számítógépet először idősebb barátoknál láttam, majd hatéves koromban kaptam egy C64-et én is. A múltkor gondolkodtam el, hogy kis túlzással együtt nőttem fel a számítástechnikával és hogy mennyire izgalmas út volt eljutni a Commodore-tól a mai számítógépekig. A legújabb gépemet már én magam raktam össze alkatrészekből, nulláról. Valahogy sokkal közvetlenebb munkaviszony ez így, mintha készen megvásároltam volna a boltban.

hvg.hu: Érdekes, hogy nem informatikus vagy számítógépes játékfejlesztő lett belőled.

Y.: Ahhoz talán nem vagyok elég kocka, bár észrevettem, hogy mostanában fogékonyabb vagyok a technikai dolgokra, mint korábban voltam. Szóval a jövőben még bármi megtörténhet, nem zárkózom el az izgalmas mellékutaktól. De a kilencvenes évek elején számomra még messze az volt a legvonzóbb dolog a számítógépben, hogy lehetett vele zenét készíteni. Ugyan nem pont olyan minőségben, mint ami a profi előadók lemezein volt hallható, de ügyesen használva egészen élvezetes dolgokat lehetett kihozni az akkori, mai szemmel kőbaltának tűnő rendszerekből is.

Ez még internet előtti kor volt, így az aktuális zenékről tájékozódtam, ahogy tudtam: főként kalóz és másolt kazetták, később CD-k és bakelitek, valamint műholdas tévék és rádiók útján. Követtem az összes elérhető zenecsatornát, az MTV-n, a francia MCM-en és az akkori német Viva1-en és Viva2-n is remek elektronikus és alternatív műsorok voltak éjszakánként: a Chill out zone, az Alternative nation például. Sok érdekes előadót és kiadót így sikerült megismerni, akikről jó eséllyel sosem hallottam volna.

hvg.hu: A mainstream sohasem érdekelt?

Y.: Talán a legutóbbi lemezem, a Passive Control van legközelebb a pophoz, de szerintem az igazi mainstreamtől még így is fényévekre van. Amikor néha megpróbálok vegytiszta popzenét készíteni, az is mindig valahogy furcsa lesz. Azt hiszem, be vagyok oltva ellene, nem az én világom. Egész kisgyerekként is zavarba jöttem, amikor cicanadrágos, melírozott hajú fickókat láttam a tévében zenélni. Az elektronikus zene és a hip-hop ellenkulturális jellege, és a "csináld magad"-megközelítés volt az, ami engem igazán érdekelni kezdett a zenében.

hvg.hu: De inkább elektronikus vagy hip-hop?

Y.: Mindkettő egymás mellett. Sőt, később fokozatosan bővült a zenei ízlésem, rock, majd később jazz, blues, régi filmzenék, klasszikus zene – igazi mindenevő lettem. Egyébként előadók személyisége és szerzeményeik hangulata szerint hallgatok zenét, nem üzleti kategóriák alapján. És az sem érdekel, ha az illető zenész vagy énekes technikailag nem tökéletes, a lényeg az, hogy a hangulatot, üzenetet hitelesen tudja tolmácsolni.

hvg.hu: Másokkal elnéző vagy zenei képzettség tekintetében. Saját munkádba beengeded az amatőrizmust?

Y.: Abszolút, saját magamat is amatőrnek tartom a mai napig. Ha közreműködőket kell választani, akkor is az ösztöneimre hallgatva döntök, nem szakmai szempontok alapján. Nem is tudok pontos választ adni arra, hogy miért van az, hogy több énekest vagy hangszerest hallgatva egymás után, az egyiknél továbbléptetek, egy másiknál pedig megállok és hallgatom. Ezek nem feltétlenül mérhető dolgok, és végképp nem attól függ, hogy mondjuk hány oktávot tud az énekes kiénekelni, vagy percenként hány hangot tud lejátszani a hangszerén.

hvg.hu: Mondhatjuk, hogy az a valami, amit keresel, a hitelesség?

Y.: Igen, bár a hitelesség is szubjektív, mert alkattól függ, hogy ki mivel tud azonosulni. Például a Sonic Youth szerintem egy ízig vérig hiteles zenekar, de egy túlképzett zsűritag bizonyára azonnal beléjük tudna kötni, ha rájuk irányítaná a zenészmérőt.

hvg.hu: Apropó belekötni, a napjainkban oly népszerű tehetségkutatókat egyáltalán nem kíséred figyelemmel?

Y.: Nem igazán. A legelején, amikor indultak, láttam néhány pillanatot, önszántamon kívül. Nem azt mondom, hogy eleve kizárt, hogy tehetséges vagy jó zenész legyen az, aki ott indul, de a műsor elvével nem tudok egyetérteni. Számomra ugyanis pont nem azok a szempontok érdekesek a zenében, amire ki van hegyezve az egész. A mesterkélt verseny-jelleg és a zsűrizés meg csak még ront az egészen.

hvg.hu: Még sosem kerestek meg, hogy legyél zsűritag?

Y.: Nem. Ha jól emlékszem más, kisebb rendezvényhez már kértek fel zsűritagnak, de nem vállaltam el. Én ilyen feladatra teljesen alkalmatlannak érzem magam. Milyen alapon ítélne meg egy zenész egy másik zenészt? A másik, hogy sokszor magánbeszélgetések után is 2-3 nap eltelik, míg rájövök, hogy mit kellett volna frappánsan mondani egy adott pillanatban.

hvg.hu: A celebritással együtt járó maszlagtól is ódzkodni látszol. Grammy-díj nem szerepel az álmaid között, vagy egy Rolling Stone-címlap?

Y.: Az említett dolgok ellen természetesen nem lenne kifogásom, de ezek nem lehetnek céljai a munkának, csak következményei. Nyilván remek lenne, ha tovább tudna fejlődni idővel a produkció, és minél több emberhez jutna el, amit csinálok. De ezt nem nevezném álomnak, inkább egy gyakorlati megállapításnak. Álmodni sokkal, de sokkal izgalmasabb dolgokról szoktam, semmi köze címlapokhoz vagy díjakhoz.

hvg.hu: A rajongói leveleidet te kezeled?

Y.: Igyekszem, de azért rámférne egy titkárnő. Egyébként csodálattal tölt le, hogy ennyi év kihagyás után is milyen sokan követik a munkámat, és mennyi szimpatikus és érdekes ember van a hallgatók között. Például most hosszú idő után volt egy fellépésem, és már majdnem elfelejtettem, hogy milyen jó dolog arcokat figyelni a színpadról.

hvg.hu: Rá tudsz kapni a koncertezéssel járó partifílingre, vagy még mindig a stúdióban érzed jobban magad?

Y.: Ha választani kell, akkor igen, de ideális esetben ez kettős dolog, mert nem lehet állandóan csak a stúdióban létezni sem. Egy idő után hajlamos az ember magába gabalyodni. Ezúttal igyekezni fogok megtalálni a középutat, bár ez korábban nem igazán sikerült. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az élő fellépések során nagyon nagy energiák mozdulnak meg, amikre ugyanúgy szükség van, mint a stúdióban eltöltött magányos időszakra. Ennek ellenére mégsem tudok igazán rabjává válni a színpadnak.

hvg.hu: Nemsokára 32 éves leszel, a személyes tapasztalataidat miképp dolgozod fel a zenédben?

Y.: Nem tudom nem beépíteni, egyszerűen belekerülnek. Ezért mindegyik album kicsit naplószerű is, főleg a Splendid Isolation és a Passive Control. Egyik esetben sem volt előre kitalált vége a történetnek, csak adottak voltak a szituációk meg szereplők, akik tették a dolgukat, haladtak a számukra elrendelt befejezés felé.

Perlaki Márton

hvg.hu: Divatirányzatokat sosem lovagoltál meg, téged szerinted koppintottak?

Y.: Erről nyilván van egy magánvéleményem, de azt hiszem objektív választ erre külsős szakember adhat csak. A szerzői jog főként a kottát védi, ami a mai zenénél egy elég elavult megközelítés. A modern zenét szerintem hasonlóan kellene kezelni az egyéb modern művészetekehez. Vagyis nem feltétlenül csak a kottát, hanem az ötletet is védeni. Azt nézni, hogy mondjuk kinek jutott eszébe először egy szokatlan hangszerelési megoldás, furcsa párosítás, vagy akár egy nagyon jellemző hangszín. Persze ezt szinte lehetetlen lenne a gyakorlatban alkalmazni. Valójában a zene nem más, mint rezgés, ami természete szerint terjed, tehát közkincs. Ha megnézzük a történelmet, akkor a populáris zene kisajátítása, a "zeneipar" egy elég fiatal jelenség. Nem egészen száz évvel ezelőtt is még úgy terjedtek a dalok, mint mondjuk a pletyka, szájról szájra és mindenki hozzátette a magáét. Sőt, nagy zeneszerzők is előszeretettel kölcsönöztek egymástól vagy népdalokból kisebb-nagyobb darabkákat.

hvg.hu: Ez a múltba révedés sokszor előkerül nálad. A retro még mindig meghatároz? Akár öltözködésben.

Y.: Nem, már jó ideje nem. Sőt, az az érdekes, hogy csak egy rövid, körülbelül kétéves szakasza volt az életemnek, amikor a hatvanas évek fokozottan érdekeltek. Ennek az intenzív időszaknak a vége felé készült az első albumom, a Shallow and Profound, és valószínű emiatt azonosítanak sokan ezzel az iránnyal. Ugyan a mai napig tetszik a kor esztétikája, markáns volt akkoriban mind a férfi, mind a női divat, az építészet, a tárgyak, és az autók is nagyon rendben voltak, de az a helyzet, hogy pár évig annyira túladagoltam a tanulmányozást, hogy elteltem vele, valószínű, egy életre. Ahogy az első lemezem végén az idézet is mondja: “Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt.”

hvg.hu: Ha a Woody Allen-féle éjféli párizsi helyzetbe kerülnél, melyik korba küldenéd a sofőrt? És ha odaérnél, maradnál is?

Y.: Mindenképp egy olyan korba mennék kirándulni, amikor az emberek még egy fényesebb, naivabb jövőképpel rendelkeztek. Amikor még voltak felfedezetlen területek a Földön, vagy amikor még komolyan hittek az űrutazásban, benépesíthető idegen bolygókban. Mondjuk érdekes lehetett a space age idején élni Amerikában. Maradni viszont semiképp nem szeretnék a múltban. Ahhoz túlzottan érdekel, hogy mi fog ebből a mi furcsa jelenünkből kialakulni.