Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az idei orvosi Nobel-díjakat az immunrendszer vizsgálatával érdemelték ki az érintettek, a felfedezések ugyanis új utat nyitottak a fertőzések, a rák és a gyulladásos betegségek megelőzésének és terápiájának fejlődésében. A Nobel-díjas kutatásoknak a vakcinálásban lehet szerepük.
Testünk védelmét bonyolult folyamatok irányítják: számos sejtféleség és különböző molekulák kölcsönhatása alakítja ki a megfelelő immunválaszt. Ennek kutatásáért, pontosabb feltérképezéséért pedig Nobel-díj jár. Ahogy az már hétfőn kiderült, ezúttal az amerikai Bruce Beutler és a luxemburgi születésű Jules Hoffmann a kanadai Ralph Steinmannal – ő már nem érhette meg a kitüntetést, három nappal azelőtt meghalt – megosztva kapta az idei orvosi-élettani Nobel-díjat. Mindhárom tudós az immunrendszerrel kapcsolatos kutatásaik miatt érdemele ki a díjat, nekik köszönhetően ugyanis új terápiák jelenhetnek meg a fertőzések, a rák és a gyulladásos betegségek megelőzésében, az immunitás aktiválásához szükséges alapvető elemek azonosítása végett.
Az immunrendszer működése eddig sem volt fehér folt, ám a mostani eredményeknek a vakcinálásban lehet gyakorlati szerepük. Az MTI-nek nyilatkozó Falus András, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének igazgatója szerint a három Nobel-díjas kutatásainak a vakcinációban lehet gyakorlati szerepe. A dendritikus sejteken (az elsők között találkoznak a szervezetet megtámadó kórokozókkal) keresztül kifejlesztett védőoltások nemcsak a fertőző ágensek ellen, azaz a baktériumok és a vírusok ellen lehetnek hatékonyak. Egyre inkább próbálkoznak a tumor elleni vakcinációval és ebben a dendritikus sejt főszerepet játszik – hangsúlyozta Falus.
Az immunrendszerünknek tehát az a dolga, hogy megvédjen minket az idegen anyagoktól, fertőzésektől, de a belső veszélytől is, mint például a ráksejtektől. Az egész testet behálózó hadseregként, különböző feladatokra szakosodott, más és más fegyverrel bíró egységek veszik fel a küzdelmet a kórokozók különböző fajtáival szemben. A jól működő védekezőrendszer tehát képes megkülönböztetni a szervezet anyagait az idegen anyagoktól, majd a felismerés után eltávolítja ezeket. (Természetesen előfordulhat az is, hogy összezavarodik a testünk védelméért felelős rendszer, és a szervezet saját anyagi ellen fordul, vagy olyan anyagokat kezel ellenségként, amelyek amúgy teljesen ártalmatlanok lennének. Ez történik az autoimmunbetegségeknél – például a szklerózis multiplex –, amelyek a lakosság 6-7 százalékát érinti. De az allergiát is az immunrendszer nem megfelelő működésével magyarázzák: a védekezőrendszerünk ezesetben egy amúgy ártalmatlan anyagot – például pollent, port, állati szőrszálat – néz ellenségnek, és túlzott reakcióval csap le rá.)
Falus András akadémikus szerint az eddig tudás ellenére is óriási előrelépést jelent az idei orvosi-élettani Nobel-díjasok munkássága, mégpedig a velünk született és szerzett immunitás megértésében. A veleszületett immunitás olyasféle akadály, mint a határon a szögesdrót, amelyik nem enged át senkit. Mostanság tudtuk csak meg, hogy a nem specifikus veleszületett immunválasznak ennél sokkal fontosabb, illetve célirányosabb funkciói is vannak, mégpedig az, hogy mintázatokat ismer fel.
A legfontosabb, amit a veleszületett immunitás felfedez az, hogy veszély van. A danger (veszély) hipotézis szerint nemcsak az idegent ismeri fel az immunrendszer, hanem a veszélyest is, tehát egy olyan kognitív funkcióra képes, amelyben a mintázatát ismeri fel ennek a veszélyes anyagnak. E felismerést főleg a dendritikus sejtek végzik, amelyek határfelületet képeznek a veleszületett immunitás és a legspecifikusabb antitestek, a T-sejtek között. A dendritikus sejt ugyanazokból az őssejtekből alakul ki a csontvelőben, mint a monociták (a fehérvérsejtek egy csoportja) és a makrofágok (falósejtek).
A velünk született immunitás a fagocitákra, míg a szerzett immunitás a limfocitákra épül, ami egy másik fehérvérsejt-típus. Azaz, amikor a kórokozó a szervezetbe kerül, az a limfociták átalakulását indítja el. Ennek a folyamatnak a végén válik képessé a limfocita arra, hogy az adott idegen anyagra kialakítsa a hatásos pusztító mechanizmust. Így jönnek létre az immunglobulinok, amelyek a konkrét baktérium vagy vírus ellenanyagai. És még egy érdekesség: a memeóriasejtek – ezek is a limfocitákból alakulnak ki – tovább keringenek a szervezetben, s mivel emlékeznek egy-egy adott kórokozóra, egy újbóli találkozás alkalmával sokkal gyorsabban képesek aktiválni a szükséges immunválaszt.
Jules Hoffmann génmódosított muslicákat vizsgált, hogyan küzdenek a fertőzések ellen. Ekkor talált rá – azaz 1996-ban – az úgynevezett Toll génre és annak fehérje termékére, és állapította meg, hogy a Toll gén aktiválása elengedhetetlen a sikeres védekezéshez. Hasonló mutációt fedezett fel a másik díjazott, Bruce Beutler, aki munkatársaival 1998-ban érte tetten egereknél a Toll gén hasonmását. Mindez azt bizonyította, hogy az emlősök és az apró gyümölcslegyek is hasonló molekulákat használnak veleszületett immunrendszerük aktiválására.
A már elhunyt Ralp Steinman 1973-ban fedezett fel egy új sejttípust, amelyet dendritikus sejtnek nevezett el. Feltételezte, hogy az immunrendszer fontos eleme lehet, ezért megvizsgálta, hogy ezek a sejtek képesek-e aktiválni a T-sejteket, amelyeknek kulcsszerepe van a szerzett immunitásban. Laboratóriumi kísérleteiben kiderült, hogy a dendritikus sejtek jelenléte a T-sejtek élénk válaszát váltotta ki.
