A nagy kultúrális egyesítés igen jól nézett ki papíron: máris be lehetett dobni olyan számokat, hogy a térségben 200...
A nagy kultúrális egyesítés igen jól nézett ki papíron: máris be lehetett dobni olyan számokat, hogy a térségben 200 múzeum, 120 színház, 100 kultúrközpont található, és ahol idén mintegy 2500 projektet valósítanak meg. Nem rossz...
Mert valljuk meg, csupán Essennel nehéz lett volna nagyot hasítani: a 600 ezres (volt) iparváros minden, csak nem csalogató. Belvárosa leginkább Komlóra vagy Dunaújvárosra emlékeztet, még ha nagyobb területen is kell ezt elképzelnünk. Ezért aztán az igazán nagy kunszt az volt, hogy a régi imidzset, a vas és acél, a szén és por birodalmát miképp lehet eladni kulturális tényezőként. Ebben tényleg kiválóan teljesítettek a szervezők.
Ugyanis megint csak bebizonyosodott, hogy voltaképp tálalás, no meg marketing kérdése minden. Az Essen melletti Zollverein hatalmas bányatelepe mára olyan zarándokhellyé lett, ahol egy szép októberi vasárnapon több ezer ember botladozik végig a hajdani szénmosó vaslépcsőin le-föl, és tekint meg olyan, korábban szörnyszülöttnek tetsző épületeket, amiket az eltelt idő igencsak megszépített. Az ajándékboltban ugyanúgy mohón veszik a bányatorony jelképével ellátott pólót, kulcstartót, radírgumit, mint Párizsban az Eiffel-tornyos cuccokat. Itt abból főztek, amijük volt – és a menü ehetőre sikerült.
Karl-Heinz Petzinka, az itteni EKF művészeti igazgatója szerint egy céljuk volt: a Ruhr-vidékről meglévő általános képet - miszerint ez egy koszos, poros, dübörgő iparterület - teljesen át kell festeni, egyenesen az ellenkezőjére. Miután a bányászkodás és a nehézipar gyakorlatilag teljesen megszűnt, kitalálták, hogy fel kell fedezni a táj szépségeit. Az üzenet lényege tehát, hogy a Ruhr-vidék feketéből zöldre vált. Ahogy meg is fogalmazzák: szén helyett kultúrát termelnek.
És ez nem is olyan nagy túlzás. Az ember belefut egy olyan, korábban sosem hallott kisvárosba, mint Oberhausen. Valaha az egész település egyetlen nagy gyár volt, az eget sem lehetett látni a kémények okádta füsttől. Mára mi lett belőle? Minden ragyogóan tiszta, rendezett, Európa egyik leghatalmasabb gáztartálya, a Gasometer pompás múzeummá alakult át, afféle modern Colosseumként. Ide is áramlanak a népek, mert van miért: Az ég szeme című, naprendszerünket bemutató, izgalmas kiállításra kíváncsiak.
De ugyanez találjuk másutt is: Dortmundban a volt sörgyárból lett kulturális terep KreativQuartier nevén, ahol a múzeum mellett lakásokat is kialakítottak, akárcsak a Duisburgi-kikötő egyik hatalmas malomépületében. A ruhriak másik fő adottsága a helyi lakosság. A már említett fél magyarországnyi ember, köztük számtalan náció fiai és leányai. Ez adja – hirdetik az esseniek – a kultúra semmihez sem hasonlító, egyedi keverékét. Nehéz cáfolni.
A másik EKF-főnök, Jürgen Fischer így jellemzi az idei év valóban látványos eredményeit: „Itt nem valamiféle hosszúra nyúlt, egy éven át tartó fesztiválról van szó csupán. A kulturális fővárosság egy új város- és lényegében életfelfogást jelent”. Ahogy gurul az autó a kétszer négy sávos autópályán, most is temérdek, doboz formájú üzemet, hófehér kéményt, elektromos szélkereket látni. Lehetne ez is afféle riasztó falanszter. Ám mégsem az, már csak az újonnan felismert és „ellenőrzött” valóság miatt sem: igenis kultúrvidéken járunk. Amelyet még novemberben és decemberben is érdemes felkeresni, sőt, biztos, hogy ez a történet nem ér 2011 első napján.
Méhes Károly