Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A műkincsek világa valójában sokkal színesebb, mint azt elsőre hinnénk.
A műkincsek világa valójában sokkal színesebb, mint azt elsőre hinnénk. Kevesebb pénzzel is el lehet kezdeni gyűjteni, sőt akár értékőrző kollekciót létrehozni, majd az utódokra hagyni. Az sem kizárt, hogy sokan már most is egy pazar kis gyűjtemény birtokában vannak, mert gyerekkorukban elszántan gyűjtöttek valamit, esetleg örökségként került hozzájuk, csak éppen nem értékelik kellőképpen, nem foglalkoznak vele.
Kétféle gyűjtés létezik. Az egyik a korábbról eredő, de ma is élő forma a valami okból tetsző vagy értékesnek gondolt, de nem feltétlenül pénzben kifejezhető értékkel bíró tárgyak szerzése. Ilyen volt a reneszánsz idején a föld alól erőkerült régiségek, pénzérmék gyűjtése, de ma is előfordul, hogy valaki összeszedi a szép kavicsokat, kagylókat, félretesz posztereket, folyóiratokat (gyerekkorunkban kártyanaptárt, szalvétát) anélkül, hogy ezekre a tárgyakra áruként gondolna.
Mások a célok |
Nem mindegy, hogy a vásárló milyen céllal áldoz pénz műtárgyra. Értéket ment, befektet, vagy egyszerűen csak tetszik neki. Nyilván mindez közrejátszik abban, hogy mire „használja” a műtárgyat, miképpen kötődik hozzá. |
A gyűjtés másik módja viszonylag modern, polgári szokás, a kapitalizmus egyik hozadéka, a piaci értékkel bíró műtárgyak megvásárlása. És ugyancsak ez a folyamat tett mára a maga idejében műtárgynak semmiképpen nem tekinthető nagyon sok tárgyat, használati eszközt műkinccsé, árverési tétellé. Gondolhatunk itt a képeslapra, a pénzre (érmére, papírpénzre), részvényre, fegyverre, órára, számolócédulára, árjegyzékre, hirdetésre, az aprógyűjtés megannyi válfajára vagy a lakberendezési tárgyakra, a bútorra és a szőnyegre. És ha tovább tekintünk, akkor látjuk, hogy a festői vázlat (vázlatfüzet lapjai), a szakmában csak „műtermi szemétnek” hívott festménykezdemény, tanulmány napról napra drágább műalkotássá minősül, mert olyan művész készítette, akinek a művei ára az egekben van. Van néhány használati tárgy, eszköz, médium, ami lassan, nem is annyira a messzi jövőben, elveszítheti funkcióját és feladatát, és valóban csak múzeumi és magángyűjteményi értéktárgy lesz.
Ilyen a bélyeg, amelyet mára a postai pecsét vált fel, nem beszélve az elektronikus levélről, ami nemcsak bélyeget nem igényel, hanem általa a kézirat mint műfaj is kihal. Manapság a pénzforgalom is kiváltható (átutalás, bankkártya), bár attól nem kell tartani, hogy belátható időn belül ne lenne szükségünk bankjegyekre, ne használnánk érméket. Az euró bevezetése viszont jó néhány nemzeti valutát tett múlt idejűvé, és előbb-utóbb ez a végzet (vagy áldás) a forintot is eléri. Képeslapot sem veszünk és küldünk már, hiszen van helyette SMS és e-mail. A bakelitlemezek az éves lomtalanítás elmaradhatatlan kellékei, hiszen nincs már mivel lejátszani az amúgy is sérülékeny korongokat. A falusi otthonok hagyományos berendezési tárgyait (szuszék, fali téka, lábas kas, mozsár stb.) is csak az effajta tárgyak iránt affinitást érző gyűjtők mentik, mivel a modern, áruházi bútorok miatt kiszorulnak a házakból. Éppen a fenti tárgyak, tárgytípusok ritkasága okán lassan minden műtárgy és minden gyűjthető, ami régi – jó hír azoknak, akik valóban nem szállhatnak harcba a sokmilliós festményekért.
Ahol a hibás a legnagyobb kincs
A bélyeggyűjtés a műgyűjtés egyik legkézenfekvőbb formája. Még néhány évtizeddel ezelőtt (nagyjából a rendszerváltás előtt) is megszokott tevékenység volt leáztatni és albumokba rendezni a bélyegeket, főleg akkor, ha a levél külföldről érkezett. Ma már jobban megbecsülik a gyűjtők a teljes küldeményeket. Az 1960-1970-es években tízezrek csatlakoztak bélyeggyűjtő körökhöz, így kaphattak a legújabb kiadású bélyegekből használatlan sorozatot, blokkot és elsőnapi borítékot. A tömeges bélyeggyűjtés hátulütője, hogy ezek a nagyon nagy példányszámban kiadott példányok ma nem különösen értékesek. De ha valaki nem meggazdagodni kíván ebből, hanem magát a tárgyat, annak szépségét értékeli, akkor bármilyen bélyeg örömet szerezhet számára.
A legnevezetesebbek |
A legnevezetesebb nagy értékű magyar tévnyomat az 1867-ben Bécsben nyomott, piros 3 krajcáros, aminek valójában zöldnek kellett volna lennie, vagy ha már piros, akkor a helyes értékjelzése 5 krajcár lett volna. Több mint három évtized telt el a tévnyomat felfedezésig. A 30-as években még csak négy példányról lehetett tudni, és az ötödik és hatodik bélyeg egy kereskedői levelezésből került elő. Az egyiket nagy nemzetközi érdeklődéstől övezve 1997-ben árverezték el, majd 41,8 millió forintért került letétbe a budapesti Bélyegmúzeumba. A másikat 2005-ben Zürichben bocsátották árverésre, és átszámítva mintegy százmillió forintért kelt el. |
Visnyovszki Gábor, a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság elnöke, számtalan szakkönyv és dolgozat szerzője is arra bíztatja a gyűjtőket, hogy alaposan ismerjék meg a téma minden ágát, szeressék meg a bélyegeket, és ne csak az üzleti értékét nézzék. Befektetőként pedig csak akkor érdemes a témával foglalkozni, ha valaki birtokában van a bélyegek történetének, alaposan ismeri annak minden ágát. Vannak általános és vannak szűkebb érdeklődési körű gyűjtők. Az utóbbiak csak egy-egy korszakkal (például háborúk, inflációk) vagy témával (Szent István-ábrázolások, sportesemények, állatok stb.) foglalkoznak.
A szakértő úgy látja, már nálunk is előfordul, hogy valaki kifejezetten a sok százezres, milliós értékekre vadászik, hiszen a bélyegnek is megvan a maga Royce Rollsa és népautója, így azután a pénztárca vastagsága szerint lehet miből válogatni. Nem lanyhul az érdeklődés a tévnyomatok iránt sem, amelyek gyakorlatilag „véletlenül” maradtak csak meg, a többséget még forgalomba kerülés előtt vagy közvetlenül utána bezúzták. A tévnyomat lehet az első szándékhoz képest eltévesztett vagy elcsúszott szín, hibás nyomat, illetve az értékjelzés hibája. Az igazi filatelista azonban mindent ismer, és mindent becsül. A szervezett bélyeggyűjtő körökben (a fővárosban és vidéken is van ilyen) képletesen szinte fillérekért lehet akár egész albumokat, sok száz vagy ezer bélyeget vásárolni, az extra tételeket viszont többnyire árverésre viszik.
Az alkotás dokumentuma
Egészen más műfajban, de ugyanezekkel a szabályokkal működik az antikvár-kereskedelem talán elit részének tekinthető a kéziratpiac. Mivel itt sem olyan műkincsről van szó, ami falra vagy vitrinbe tehető, ezért a gyűjtő nem esztétikai szempontok szerint, hanem műveltsége és tudása alapján vásárol. „Mivel a szocializmus évtizedeiben minden árverésre kerülő kéziratot védetté nyilvánítottak, így hosszú ideig nem létezett komoly kéziratgyűjtés Magyarországon, legalábbis legálisan nem” – osztja meg velünk tapasztalatait Kiss Ferenc antikvárius, feltehetően a legnagyobb magánkézben őrzött hazai kézirat-kollekció tulajdonosa. A rendszerváltás után hamar kialakult a József Attila--Ady--Radnóti hármas kultusza. Hármójuk autográfjai nagyságrendekkel drágábban cseréltek gazdát (itt nagyjából 2 és 12 millió forint körüli értékről van szó), mint kortársaiké, legyen szó akár Kosztolányiról, Juhász Gyuláról vagy Babitsról. Petőfi persze mindig is a legértékesebb lenne, de emberemlékezet óta nem fordult elő kézirata árverésen. A közelmúltban az Alexandra Antikvárium ajánlójegyzékében szerepelt egy verskézirata, ármegjelölés nélkül (eszmei értéke 50 millió forint körül volt), néhány évvel korábban pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum tudott magánkézből megvásárolni egy autográfot.
Kiss Ferenc úgy látja, hogy a gyűjtők sokszor félnek ilyen értékkel együtt élni, és itt nem feltétlenül az anyagi értékről, hanem a dokumentum sérülékenységéről és egyediségéről, pótolhatatlanságáról beszélhetünk. Íróink, költőink levelei, műveik fogalmazványai, munkapéldányai olyan irodalomtörténeti adalékokat közölnek a szakértők számára, amelyek alapvetően megváltoztathatják a szerzőről eddig alkotott képet. Ettől függetlenül -- vagy inkább éppen ezért -- van élő és virágzó kultusza a kéziratgyűjtésnek külföldön, mert alig képzelhető el közelebbi kapcsolat a zsenialitás és a befogadás között, mint kézbe venni világhírű zeneszerzők saját kézzel írt kottáit, költők verskéziratait, írók, tudósok leveleit.
Csak ha a tavalyi rekordokat nézzük, a nemzetközi könyvpiac tíz legdrágább tételének mindegyike kézirat volt (négy persze a könyvnyomtatás előtti időből), közte Abraham Lincoln levele (3,4 millió dollár), André Breton Szürrealista manifesztumának eredeti, kézírásos példánya (3 millió dollár), John Lennon Give Peace a Chance című dalának saját kezű szövege (834 ezer dollár) vagy Chopin zongoradarabjának kottája (802 ezer dollár). A hazai árveréseken néhány tízezer forintért is harcba lehet szállni Pilinszky-, Weöres- és Zelk-kéziratokért, akár egész Mikszáth-novellákért vagy történelmi nagyjaink (Kossuth, Görgey, egykori miniszterelnökök) leveleiért.
Ritkaság és állapot
A numizmatikai piac kissé hasonlatos a bélyegekéhez. A múltban összerakott gyűjtemények nem feltétlenül érnek vagyonokat, ugyanakkor nagyon sokan foglalkoztak és foglalkoznak vele, hiszen érmék, bankjegyek, külföldi pénzek minden családban előfordultak. Mindig volt valaki, aki egy-egy példányt félretett, így bővítve tovább felmenői gyűjteményét. K. Tóth László numizmatikai szakíró folyamatosan tapasztalja, hogy az egykor gondosan felépített kollekciók követő híján árverésen landolnak, ha a tulajdonos meghal. Viszont nem kell aggódni, hogy nem lesz utánpótlás! A MABÉOSZ (Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége) pénzbörzéin nagyon sok fiatallal lehet találkozni, akik ismerkednek a műfajjal, és alulról, kis pénzből kezdik a gyűjtést. Mielőtt valaki a kiemelt árveréseken elkezdene százezrekért, milliókét licitálni a tételekre, ismerje meg, hogy mennyire befolyásolja az értéket az állapot, na és hogy mi tekinthető valóban ritkának. (A ritkaságfokot és állapotot a katalógusok különböző kódokkal jelzik, amivel megkönnyítik a vásárlók dolgát, viszont nem árt megtanulni, hogy melyik kód mit jelent.) És hogy mi lenne az igazi ritkaság? 2005 tavaszán a Nudelmann cég osztrák partnerével tartott kiemelt numizmatikai árverést Budapesten, ahol III. Károly Pozsonyban vert arany tízdukátosa 13 millió forintért kelt el – egyetlen létezik belőle, ráadásul kiváló állapotú. Nem lankad az érdeklődés az erdélyi aranypénzek iránt, de a Habsburg uralkodók által kibocsátott pénzek is millió fölé mennek. K. Tóth László szerint a numizmatikai piacon nem érezhető a válság, hiszen ezek a tárgyak mindig tartják az értéküket, sőt idővel egyre ritkábbak lesznek.
