Ébresztő: győztünk!
Csak találgatni lehet, elment volna-e a Besiktashoz Lothar Matthäus, ha történetesen nem győzünk vasárnap. Viszont a szövetség talán elgondolkodhatna, jó-e, ha olyan kapitányunk van, aki előre mentegetőzik egy meccs előtt. A válogatott tegnapi győzelme mindenki számítását keresztülhúzta.
Először is persze Rudi Völler vasárnapját rontotta el a lauterni csoda főszereplője, a 22 éves Torghelle Sándor. A német kapitány önbizalomnövelő, laza estét tervezett tanítványainak a napok múlva kezdődő EB előtt, de kínos fiaskó lett belőle. A német szurkolók triumfálni akartak, ötven évvel a berni döntő után megerősíteni, igenis leradírozták a térképről az egykori futball-nagyhatalmat, Magyarországot. Most azonban azon kell aggódniuk, hogy a Nationalelf összekapja-e magát a hollandok elleni meccsig.
A válogatottságot lemondó magyar focisták - fogadjuk el, többnyire sérültek - rághatják a kefét, hogy beférnek-e a csapatba a skótok ellen, illetve a tétmeccseken. A német sajtó Lothar Matthäus megcsípkedésére készült, de vitriolba mártott tollait kénytelen volt övéi ellen fordítani.
Ami azonban ezeknél mind lényegesebb: maga Matthäus sem kalkulált győzelemmel. Saját lelépését készítette elő, és most maradhat. Napokkal a németek elleni meccs előtti nyilatkozatait nem volt nehéz mosakodásként értelmezni. A lemondások, nehézségek ecsetelése, a magyar viszonyok ostorozása, a magyar szövetségnek szóló bírálatok bizony akként hatottak.
Mintha Matthäus nem vállalta volna azt a - kétségkívül nehéz - helyzetet, hogy itt áll szülőhazájában, fényes sikerei színhelyén tucatnyi fiatal, tapasztalatlan focistával, alapemberek híján, egy olyan meccsen, ahol bizonyítani kellene.
Ahol "vissza kellene vágni" Bernért. Ahol az idős Aranycsapat és Wundermanschaft-játékosok előtt kellene megfelelni, és ahol saját egykori rajongóit és a német focisajtót is meg kellene győznie, nem volt rossz döntés Magyarországra települni. S ahol méltó ellenfélnek kellene bizonyulni egykori csapattársa, Rudi Völler sikeréhes német válogatottjának, a világbajnoki ezüstérmesnek. Matthäus nyilatkozataiban "rugalmasan távolodott" csapatától. Ha én huszonéves újonc volnék, és várnám a pillanatot, hogy pályára léphessek, ez bizony nem esne jól.
Matthäus a nyertes mérkőzés után dicséretesen visszafogott volt. Meglepőnek nevezte a győzelmet, büszkének mondta magát csapatára és bókolt Rudinak, lesznek az övéi még jobbak is Portugáliában. (Amúgy ez a románok elleni katasztrofális 1-5 és a Lichtensteint csak kínkeservesen verő Svájc elleni "diadalmas" 2-0 fényében abszolút nem biztos.)
Arról viszont egy szót sem szólt, mi volt a múlt heti egész nyilatkozat-cirkusz oka. Nem érezte szükségét, hogy a Besiktas-ügyet helyre tegye. Pedig - emlékezzünk csak! - a távozásáról szóló hírek már a kínai-német túra előtt kiszivárogtak.
Megkockáztatjuk a kérdést: nem kellene-e elengedni Matthäust? Most már körvonalazódik egy csapat. Olyan kapitány kellene, aki teljes mellszélességgel kiáll mellete, és nem olyan, aki mossa kezeit - előre.
A válogatottságot lemondó magyar focisták - fogadjuk el, többnyire sérültek - rághatják a kefét, hogy beférnek-e a csapatba a skótok ellen, illetve a tétmeccseken. A német sajtó Lothar Matthäus megcsípkedésére készült, de vitriolba mártott tollait kénytelen volt övéi ellen fordítani.
Ami azonban ezeknél mind lényegesebb: maga Matthäus sem kalkulált győzelemmel. Saját lelépését készítette elő, és most maradhat. Napokkal a németek elleni meccs előtti nyilatkozatait nem volt nehéz mosakodásként értelmezni. A lemondások, nehézségek ecsetelése, a magyar viszonyok ostorozása, a magyar szövetségnek szóló bírálatok bizony akként hatottak.
Mintha Matthäus nem vállalta volna azt a - kétségkívül nehéz - helyzetet, hogy itt áll szülőhazájában, fényes sikerei színhelyén tucatnyi fiatal, tapasztalatlan focistával, alapemberek híján, egy olyan meccsen, ahol bizonyítani kellene.
Ahol "vissza kellene vágni" Bernért. Ahol az idős Aranycsapat és Wundermanschaft-játékosok előtt kellene megfelelni, és ahol saját egykori rajongóit és a német focisajtót is meg kellene győznie, nem volt rossz döntés Magyarországra települni. S ahol méltó ellenfélnek kellene bizonyulni egykori csapattársa, Rudi Völler sikeréhes német válogatottjának, a világbajnoki ezüstérmesnek. Matthäus nyilatkozataiban "rugalmasan távolodott" csapatától. Ha én huszonéves újonc volnék, és várnám a pillanatot, hogy pályára léphessek, ez bizony nem esne jól.
Matthäus a nyertes mérkőzés után dicséretesen visszafogott volt. Meglepőnek nevezte a győzelmet, büszkének mondta magát csapatára és bókolt Rudinak, lesznek az övéi még jobbak is Portugáliában. (Amúgy ez a románok elleni katasztrofális 1-5 és a Lichtensteint csak kínkeservesen verő Svájc elleni "diadalmas" 2-0 fényében abszolút nem biztos.)
Arról viszont egy szót sem szólt, mi volt a múlt heti egész nyilatkozat-cirkusz oka. Nem érezte szükségét, hogy a Besiktas-ügyet helyre tegye. Pedig - emlékezzünk csak! - a távozásáról szóló hírek már a kínai-német túra előtt kiszivárogtak.
Megkockáztatjuk a kérdést: nem kellene-e elengedni Matthäust? Most már körvonalazódik egy csapat. Olyan kapitány kellene, aki teljes mellszélességgel kiáll mellete, és nem olyan, aki mossa kezeit - előre.
