Interjúcenzúra
Nemrégiben kilenc német újság egyszerre ítélte el szerkesztőségi cikkében azt a politikusok által mind gyakrabban alkalmazott gyakorlatot, hogy a velük készült interjúk szövegét megjelenés előtt önkényesen átszabják.
A kezdeményezés a Tageszeitungtól indult, mivel a napilap által Olaf Scholz-cal, a szociáldemokrata párt (SPD) főtitkárával készített interjúban a politikus sajtóosztálya publikálás előtt olyan javításokat eszközölt, amelyekkel gyakorlatilag átírta a beszélgetést. A napilap erre válaszképp „Top Secret interjú” címmel megjelentette ugyan a cikket, de az SPD által törölni vagy módosítani kívánt részeket feketére satírozta; így végül jóformán csak az újságíró kérdései maradtak a papíron.
A politikusok retusálási törekvéseivel kapcsolatos riasztó tapasztalataikról a hazai újságírók is be tudnak számolni. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az interjúalany hozzájárulása szükséges, hogy a róla szóló információ megjelenhessen. „Ez értelmetlenné teszi a műfajt – vélekedik Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője -, a sajtóinterjúk a televíziós beszélgetésekkel azonos kategóriába kellene, hogy essenek. A javítgatások kirívó példája, amikor a politikus utólag manifeszt szövegeket ír a beszélgetésbe, üzenőfüzetként használva a sajtót, értelmetlenné és egyenetlenné téve a beszélgetést” – mondja a hetilap főszerkesztője.
„A lapok számára persze fontos – írja Martin Klingst, a német Die Zeit politikai rovatvezetőjének a Libération című francia napilapban -, hogy az interjúkat elolvastassák alanyaikkal, hiszen így elkerülhetik, hogy azok publikálás után reklamáljanak mondanivalójuk esetleges eltorzítása miatt.” Klingst azonban úgy látja: az utóbbi időben a politikusok és sajtóirodájuk az interjúk szövegét csaknem teljes egészében megváltoztatják, a kényes kérdéseket törlik, és képesek akár homlokegyenest az ellenkezőjét adni az interjúalany szájába, mint ami a magnófelvételen szerepel. A Die Zeit ezért kidolgozott egy chartát, amelynek alapján a politikusoknak az interjúkban szereplő alapvető – például számszerű - tévedéseken túl nem nyílna lehetőségük más javításra.
„A Magyar Narancs policy-ja annyi, hogy mi tesszük fel a kérdéseket” – mondja a lap főszerkesztője a hvg.hu-nak. „Ha a politikus valamit kitöröl, azzal nincs mit tenni, de amit beleír, azt jogunkban áll kihúzni. Általában egy ilyen korrekció udvarias keretek közt zajlik. Gondoltunk már rá, hogy nem tartjuk be ezt a szabályt, bár ez jól is, rosszul is elsülhet – magyarázza a főszerkesztő -; lehet, hogy a politikus legközelebb vonakodik interjút adni, de az is előfordulhat, hogy köztisztviselőink megpróbálnak felnőtt emberként viselkedni, és felkészülten érkeznek egy interjúra.”
Annak veszélye, hogy az újságírók szándékosan torzítsák el a nyilatkozók mondanivalóját, csekély - véli Bojtár B.. A kontinentális Európáétól azonban gyökeresen eltér az Egyesült Államok és Anglia gyakorlata, ahol – mint ezt Klingst is megemlíti - egyáltalán nem szokás utólag korrigálni az interjúkat. Ilyen körülmények között jogosabb lehet a politikusok érve is, amely szerint az újságírók hajlamosak a szövegek utólagos „feltupírozására”, így a nyilatkozónak módot kell adni arra, hogy megjelenés előtt ellenőrizhesse, milyen mondatokat tulajdonítanak neki a szövegben.
A politikusok retusálási törekvéseivel kapcsolatos riasztó tapasztalataikról a hazai újságírók is be tudnak számolni. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az interjúalany hozzájárulása szükséges, hogy a róla szóló információ megjelenhessen. „Ez értelmetlenné teszi a műfajt – vélekedik Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője -, a sajtóinterjúk a televíziós beszélgetésekkel azonos kategóriába kellene, hogy essenek. A javítgatások kirívó példája, amikor a politikus utólag manifeszt szövegeket ír a beszélgetésbe, üzenőfüzetként használva a sajtót, értelmetlenné és egyenetlenné téve a beszélgetést” – mondja a hetilap főszerkesztője.
„A lapok számára persze fontos – írja Martin Klingst, a német Die Zeit politikai rovatvezetőjének a Libération című francia napilapban -, hogy az interjúkat elolvastassák alanyaikkal, hiszen így elkerülhetik, hogy azok publikálás után reklamáljanak mondanivalójuk esetleges eltorzítása miatt.” Klingst azonban úgy látja: az utóbbi időben a politikusok és sajtóirodájuk az interjúk szövegét csaknem teljes egészében megváltoztatják, a kényes kérdéseket törlik, és képesek akár homlokegyenest az ellenkezőjét adni az interjúalany szájába, mint ami a magnófelvételen szerepel. A Die Zeit ezért kidolgozott egy chartát, amelynek alapján a politikusoknak az interjúkban szereplő alapvető – például számszerű - tévedéseken túl nem nyílna lehetőségük más javításra.
„A Magyar Narancs policy-ja annyi, hogy mi tesszük fel a kérdéseket” – mondja a lap főszerkesztője a hvg.hu-nak. „Ha a politikus valamit kitöröl, azzal nincs mit tenni, de amit beleír, azt jogunkban áll kihúzni. Általában egy ilyen korrekció udvarias keretek közt zajlik. Gondoltunk már rá, hogy nem tartjuk be ezt a szabályt, bár ez jól is, rosszul is elsülhet – magyarázza a főszerkesztő -; lehet, hogy a politikus legközelebb vonakodik interjút adni, de az is előfordulhat, hogy köztisztviselőink megpróbálnak felnőtt emberként viselkedni, és felkészülten érkeznek egy interjúra.”
Annak veszélye, hogy az újságírók szándékosan torzítsák el a nyilatkozók mondanivalóját, csekély - véli Bojtár B.. A kontinentális Európáétól azonban gyökeresen eltér az Egyesült Államok és Anglia gyakorlata, ahol – mint ezt Klingst is megemlíti - egyáltalán nem szokás utólag korrigálni az interjúkat. Ilyen körülmények között jogosabb lehet a politikusok érve is, amely szerint az újságírók hajlamosak a szövegek utólagos „feltupírozására”, így a nyilatkozónak módot kell adni arra, hogy megjelenés előtt ellenőrizhesse, milyen mondatokat tulajdonítanak neki a szövegben.
