Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Csillaghullás idején a sötét ötven árnyalatát kaptuk vasárnap este a Sziget második legnagyobb programhelyszínén, a Revolut színpadon. A brit Editors és az ír Fontaines DC játszott egymás után. Megnéztük.
Felelős szerkesztők
A brit Editors helyzete annak a bizonyítéka, hogy viszonylag jó ízléssel, a közepesnél némileg jobb szerzői tehetséggel, egy biztosan teljesítő zenekarral, és egy valamennyire karakteres frontemberrel egészen sokáig lehet fönntartani az érdeklődést egy produkció körül. Még akkor is, ha az inkriminált zenekar évek óta nem tett le semmi különösen érdekeset az asztalra.
A birminghami együttes a kétezres évek elejének indie-hullámával érkezett, akkoriban talán leginkább a New York-i Interpol kisöccseként kezelték. Az együttes első három lemeze szépen teljesített, főleg az első, a 2005-ös The Back Room, de a 2007-es An End Has a Start is szépen teljesített, a 2009-es In This Light and on This Eveningen meg ott az együttes máig egyik legnagyobb slágere, a Papillon.
Ami a jó ízlést illeti, valahová a nyolcvanas évek sötét gitárzenéje, az REM és a Depeche Mode közé lehet belőni Tom Smith gitáros-zongorista-énekes zenekarát, mely 2012-ben komoly vérveszteséget szenvedett el azzal, hogy a zeneszerző, Chris Urbanowicz távozott. Ám az Editors túljutott ezen a reccsenésen, és azóta kiadott négy újabb sorlemezt, amik azonban közelébe sem jöhetnek az előzőeknek. Azonban a jelenleg öttagú együttes jól sáfárkodik a közönség szeretetével és a dalparkjával, és, ezt tegnap este is láthattunk, bombabiztos koncertzenekar. A zenészek jó fazonok, jól játszanak, Tom Smith Dave Gahanre, Michael Stipe-ra és Chris Martinra egyaránt emlékeztető színpadi perszónája pedig vonzza a szemeket.
A világmegváltás nem szerepel az Editors programpontjai között, de ezt nem is kérik számon a rajongók. Egyébként is, az átalakuló mai zenei közegben, ahol már nem ugrálnak ki mindenféle bokrokból potens gitárpop-zenekarok, egy ilyen kitartó együttes föl tud értékelődni. Sokan voltak a sátorban, szerették, amit hallottak, klasszikus win-win szituáció. A feldolgozásként eljátszott Adamski / Seal-sláger, a Killer sokaknak meglepetés lehetett, bár már korábban is játszották.
A rock and roll, a sebesség megszállottja vagy
A dublini Fontaines DC visszatérő vendég a Szigeten, két évvel ezelőtt már lelkendeztünk róluk. „A Fontaines D.C. élőben még sokkal olyanabb, mint lemezeken: érzékien durva, durván érzéki. Punkosan lendületes, posztpunkosan sötét, hangos, zajos, költői és profán. Sodor, behúz, magával ragad”, ezt írtuk akkor, most pedig tartjuk, sőt emeljük. Az öttagú együttes – mely 2022 nyarán éppen egy új lemez (Skinty Fia) megjelenése után jött, most pedig éppen egy új nagylemez, a Romance megjelenése előtt szűk két héttel érkezett Budapestre – az elmúlt két évben, ha jól látjuk és halljuk, csak még magabiztosabb lett.
Nagyon tudják mitől döglik a légy a rock and rollban. Hangban is, képben is. Tudják mikor kell finoman beborítani a lelket, mikor kell kurvára odalépni, hogyan kell elrepíteni a zenét, és miként kell rúgni és harapni. Indie-popból, garázsrockból, és dark wave-ből gyúrták össze a világukat. Néha mintha egy kicsit punkosabb Cure-t látnánk a színpadon.
Tudják továbbá, hogyan kell a lehető leghányavetibb módon megfogni a gitárt, kilógatni a szájszélen a cigit, kicsit mániákusan odahajolni a billentyűre, kelletlenül pengetni az akkordokat, mintha már rohadtul mindegy volna, aztán a következő másodpercben erőből beledőlni a mozdulatba, és széttépni a pillanatot. És akkor mindehhez még jók a fények, jó a villogó, gótbetűs logó, jó itt szinte minden.
A Fontaines DC csodafegyvere mindazonáltal az énekes, Grian Chatten. Szoktuk volt mondani, hogy a klasszikus rocksztároknak úgy Kurt Cobain körül leáldozott, és ezt továbbra is állítjuk, ugyanakkor az is van, hogy a huszonkilencedik életévén nem rég betöltő Chatten ezt a bizonyos rocksztár-figurát, azt a már elveszettnek hitt zsánert és nívót jeleníti meg a színpadon. Ezt a kicsit utcagyerek, kicsit költő, kicsit vizionárius, kicsit szexszimbólum-fajtát, akiért odavannak a csajok is, a pasik is. Van benne a már említett Kurt Cobainből, de ott látjuk Ian Curtist, Nick Cave-et vagy Jim Morrisont is. Pont a megfelelő csíkos póló, pont a megfelelő helyen elszaggatva.
A szövegek, amiket ír, ugyancsak kiemelkedőek a mai mezőnyben. Most nem mennék bele a dalszöveg vagy költészet-vitába, de az biztos, hogy Chatten szövegei bőven túlmutatnak a dalokhoz írt átlagos strófákon. Romantikusak és kifordultak. Érzelmesek és kegyetlenek. Egy személyes zárójel: különös, épp most vettem rá magam, hogy nekifussak az Ullyssesnek – az a dublini tudatfolyamos hömpölygés most sajátosan cseng össze a Fontaines DC ugyancsak dublini, de másképp tudatfolyamos habzásával. „And the radio’s all about a runaway model / With a face like sin and a heart like a James Joyce novel” („És a rádió egy menekülő modellről beszél / az arca bűn, a szíve egy James Joyce-regény”).
A zenekar természetesen, ahogy az egy fesztiválkoncert esetén elvárható, besztof-műsorral érkezett: Boys In the Better Land, I Love You, Big, Jackie Down the Line, Televised Mind, Roman Holiday, satöbbi, ezek mellett a koncert végén eljátszották az új album eddig bemutatott két előzetes dalát (Favourite, Starbuster), valahol a közepén pedig volt egy premier, egy ugyancsak új szám, a Death Kink. A végén nincs semmi különös, gyors elköszönés, hozzá a laza mozdulattal félretett gitárból felharsanó obligát gitárgerjedés.
