Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Budapestre 2009 óta nem jöttek, de most a bécsi dupla koncert után szűk egy hónappal Pozsony egyik régi repterén lépett fel minden idők egyik legfontosabb rockzenekara.
Az AC/DC több mint fél évszázados pályafutásának két olyan töréspontja van, ami a legtöbb előadó, de minimum annak hitelességének végét jelenti. 1980 februárjában meghalt Bon Scott, a zenekar (első) legendás énekese és szövegírója, 2014-ben pedig a súlyosbodó demenciája miatt kilépett, majd 2017-ben meghalt Malcolm Young, az AC/DC addigi vezetője és ritmusgitárosa.
Scott halála után vették be Brian Johnsont, aki kisebb kihagyással azóta is a zenekar énekese, Malcolmot pedig unokaöccsük, Stevie Young váltotta. Phil Rudd, a zenekar tulajdonképpeni örök dobosa 2014-ben játszott az új albumon, de a turnén már nem vehetett részt, mert több eljárás folyt ellene, emiatt később kitiltották az Egyesült Államokból.
A Malcolm távozása utáni első lemez, a Rock or Bust 2014-ben gyengébb fogadtatást kapott, mint a korábbiak, majd a turné felénél, 2016 elején bejelentették, hogy Brian Johnson hallásproblémák miatt nem folytatja a turnét. Sokan igencsak meglepődtek, hogy ezt egy nem túl hétköznapi cserével oldották meg, ugyanis a Guns & Roses frontembere, Axl Rose vette át a mikrofont, sőt – egy balesete miatt – begipszelt lábbal nyomta le a koncerteket.
De, mint azt a 2016-os bécsi koncert is bizonyította, igencsak kellemes meglepetés volt a beugrás, Rose a legtöbb AC/DC-rajongó lelkesedését mentette meg a belépésével. A turné végén viszont Cliff Williams bejelentette, hogy nem lép fel többé. Így aztán 2016 őszén Angus Young úgy jött le Philadelphiában a színpadról, hogy Stevie-n kívül eltűnt mögötte a zenekara.
2018-ban aztán egy szemfüles kanadai rajongó vette észre, hogy a szomszédban a teraszon kávézik és cigizik Angus Young, Brian Johnson, Phil Rudd és Stevie Young, és gyorsan készített is pár képet, amiből gyorsan következtettünk: az AC/DC új lemezen dolgozik, sőt, Malcolmot leszámítva teljes a klasszikus felállás.
A lemezt végül 2020-ban adták ki POWER UP címmel, ami 30 évvel a The Razor’s Edge után újra óriási siker lett, de a közben lecsapó Covid miatt a turnéra még három évet várnunk kellett.
2023. október 7-én álltak színpadra először hét év után – Angus Young, Brian Johnson, Stevie Young, Cliff Williams, és a doboknál Matt Laug – a PowerTrip fesztiválon. Ez a koncert a felvételek alapján még nem volt ugyan tökéletes, de ezután logikusan következett a turné bejelentése.
2023. novemberben München polgármestere véletlenül bejelentette, hogy a zenekar 2024-ben fel fog lépni a városban, februárban pedig hivatalosan is bejelentették a turnét.
A turné 17 állomásos, ebből 7 helyen dupláztak, azonban csak kontinentális Európát, illetve Londont és Dublint érintette. Ezt a tengerentúli rajongók nagy felháborodással fogadták, és továbbra sem jelentettek be újabb turné szakaszt.
Ez legyen a tengerentúli rajongók gondja, mi örültünk, hogy – ha nem is Budapesten -, de nem túl messze elkaphattuk a show-t.
Bár idegesítő volt a túlzottnak tűnő szervezettség a parkolás és a be- és kiengedés körül, de érthető, hiszen a százezres tömegben pár napja a stuttgarti koncerten többen megsérültek. A feltöltőkártyás fizetési rendszer fesztiváloknál tényleg jó megoldás, egy egynapos rendezvénynél viszont komoly időpazarlás a résztvevőknek, a parkolási rendszer pedig rémálom.
A színpad most jóval egyszerűbb, mint az előző turnén, már nincsenek felfújható elemek, minden kivetítőn, csak az óriási harang és az ágyúk maradtak. A kilencvenes években használt színes reflektorok is visszakerültek, az összkép sokkal tradicionálisabb.
A koncertre kijelölt régi reptér Pozsony mellett délután 5-kor még nincs tele, de már épp elég ahhoz, hogy „már a holdról is látszódjon”. A telt ház itt nem jelent semmit, 90 ezer eladott jegy mára valószínűleg elérte a százezret. A The Pretty Reckless előtt egy órával a kiemelt álló szektor még félig van, a nézőtér többi része rohamosan telik, és egyre zsúfoltabb.
Fél 8 után kezd a The Pretty Reckless, a hangszeres szekció remek, Taylor Momsen hangja zseniális, és továbbra is úgy néz ki, mint akit koncert előtt keltettek fel. A másfél órás szett hibátlan felvezetése az utána következő 2 és fél órának.
Pontosan kilenckor indul az AC/DC intrója, amiben egy izomautó száguld mindig az adott koncerthelyszín felé. Ez az izomautó az zenekarra kiválóan illő metafora, de erre majd térjünk vissza a koncert (és a cikk) végén.
A nyitó három dal az If you want blood, a Back in black (stílszerűen fekete-fehér vizuállal) és az új album egyik dala, a Demon Fire egyből robban, és választ ad a kételyeinkre, hogy mit tesz egy zenekarral hét év szünet. Semmit. Ezek még mindig ugyanolyan erővel tolják.
A szett az első két koncerten 24 számból állt, de azóta ugyanazt a 21 számot nyomják. Ez nem túl meglepő, korábban is csak néhány számot rotáltak a turnék közben, itt azonban szó sincs olyan szintű megrendezett koncertélményről, mint a Coldplay turnéján.
A Thunderstruckot az eredetinél valamivel lassabban játsszák, de ennyit megengedhetünk ennek a 3 (+2) öregúrnak, akik szemmel láthatóan piszkosul élvezik is a koncertezést. Egyik személyes kedvencem, a Hells Bells bevezetője továbbra is hidegrázást hoz az egész nézőtérre, a leereszkedő harang kötelező elem, emlékeim szerint a legutóbbi turné óta megújult. Az új album promódala, a Shot in the dark, szintén hatalmasat szól, a Stiff Upper Lip es a Shoot to thrill hasonlóképpen.
Angus még 69 évesen is hiperaktív iskolásfiúnak öltözve rohangál a színpadon, bár a haja a legutóbbi turné óta megőszült, és az ingét sem dobja már le a koncert felénél, továbbra is úgy zenél, és mozgatja a közönséget, ahogy senki ezen a bolygón.
A Sin City Bon Scott talán egyik legjobb szövege, de Brian Johson most már több mint negyven éve ugyanolyan istentelen zsenialitással adja elő tragikus sorsú elődje sorait. Angusnak a továbbra is huszonéveseknek is becsületére váló rohangálás közben még van ideje a Dirty Deeds Done Dirt Cheapben két sort Brian mikrofonjába is belehörögni.
Rock and Roll Train, Riff Raff, You Shook Me All Night Long, mit is mondhatnék, mint hogy egytől egyig örök sláger, legalábbis a rajongók szemében biztosan, ha ezt a hármat ismételnék, akkor sem lenne hiányérzetünk. A Highway to hell pedig a szokásos isteni erő (vagy sátáni, ki hogy szereti).
A Whole Lotta Rosie után Let There Be Rock Angus közel negyedórás gitárszólójával, amivel továbbra is erősíti, hogy az örök iskolásfiú nem vesztett semmit az energiájából, és természetesen a hátán is pörögve is játszik.
Ki is jár a 23 percre húzott szám után az encore előtti lélegzetvételnyi szünet.
Angus és Brian tehát nemcsak zenei, hanem sport teljesítményt is felmutat a két és fél óra alatt, Stevie pedig bizonyítja, hogy Malcolmot helyettesíteni tudó ritmusgitáros, de Matt Laug és Chris Chaney előtt is le a kalappal.
A ráadás első tétele a TNT, amiben Angus még a versszakok alatti ‘Oi’ felkiáltást is nyomja, majd következik a legemelkedettebb hangvételű AC/DC-nóta, búcsúzóul, a For Those About To Rock (We Salute You). A végén elsülő ágyúkkal ez a szám az ideális lezárás e közel két és fél órás rockünnep végén.
Az AC/DC tehát tényleg olyan, mint az intróban száguldó izomautó: hangos, kissé ódivatú, sőt jó pár alkatrészét már kicserélték, de még mindig mindenki megfordul utána, mert korszakalkotó és időtlen.
