Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A cannes-i filmfesztivál félidejéig hiába vártunk az idei ötcsillagos remekművekre. A sok csalódás és korrekt, de nem kiemelkedő versenyfilm után senki sem gondolta volna, hogy Demi Moore visszatérésétől lesz hangos a Riviéra. Hasonlóval próbálkozott Kevin Costner is, mérsékeltebb sikerrel, valamint itt az első Trump-film, amire nem gondoltuk, hogy szükség van, de mégis kiváló. Itt a cannes-i podcasttudósításunk hatodik epizódja.
Varga Ferenc, Onozó Róbert (Cannes)
A negyedik epizódban Richard Gere és az Oh, Canada kapcsán már emlegettük, hogy a kilencvenes évek mozisztárjainak nagy visszatérése lehet a 2024-es cannes-i filmfesztivál. Kevin Costner egyenesen a családi vagyon egy részét tette pénzzé, hogy újra átélhesse a Farkasokkal táncoló dicsőségét. A négyrészesre tervezett Horizont: Egy amerikai eposz első részét vetítették Cannes-ban, versenyen kívül, de a háromórás western fogadtatása nem volt sokkal jobb, mint a szintén saját pénzből rendező Francia Ford Coppola Megalopolisa esetében.
Sokkal nagyobbat durrant viszont Demi Moore első cannes-i versenyfilmje (korábban csak egyszer, Bruce Willis kíséretében, Az ötödik elem premierjén jelent itt meg 27 évvel ezelőtt), az örök fiatalságról és a nők külsejével kapcsolatos megfelelési kényszerről testhorror formájában szóló The Substance. Az évtizedek óta ugyanolyan jó formában lévő és ezért láthatóan sok áldozatot vállaló sztárnál jobbat keresve sem lehetett volna találni a Dorian Gray arcképe és a Jól áll neki a halál ötvözeteként leírható film főszerepére, bár ilyen szintű, minden hiúságot félretevő kockázatvállalást a karrierje csúcsán sosem láthattunk Moore-tól.
A másik női főszerepet a szintén nem túl szégyenlős Margaret Qualley alakítja, akit pár napja még a Jórgosz Lánthimosz által jegyzett Kinds of Kindness miatt méltattunk. A Qualley testére tapadó kamera képei miatt egy férfi rendező esetében toxikus maszkulinitást és a színésznő szükségtelen kizsigerelését kiáltaná a filmvilág, különösen a Franciaországban folyamatosan fokozódó #metoo idején, Coralie Fargeat rendező azonban harcos feminista, aki egy ultrabrutál bosszúhorrorral tört be (A bosszú) hét évvel ezelőtt.
A The Substance-szel óriási szintet lépett, és sokan már a fesztivált az utóbbi években hasonlóan letaglózó Titán és A szomorúság háromszöge példáját emlegetve a legnagyobb esélyesként emlegetik az Arany Pálmára. Vagy minimum Demi Moore-t egy legjobb színésznői díjra.
Ami pedig a legjobb férfi színészeket illeti, nem butaság arra fogadni, hogy ugyanaz a fiatal hollywoodi színész nyeri a díjat, mint a februári berlini filmfesztiválon az A Different Manért. A leginkább a Marvel-filmekből ismert Sebastian Stan ugyanis a The Apprentice-ben Donald Trump bőrébe bújt, és a hetvenes-nyolcvanas évekbe visszarepítő eredettörténet nélkülöz minden szenzációhajhászást vagy parodizálást.
Azt nehéz állítani, hogy szükség volt idén egy Trump-filmre, de ha már létrejött, szerencse, hogy a téma egy Svédországban élő iráni származású művészhez, Ali Abbasihoz (Határeset, Szent pók) került, akinek nem volt erőszakos politikai célja vele.
