Búcsúztam, és mindent odatettem a Jóisten lába elé. Bocsánatot kértem minden rosszért. (…) És kértem a Jóistent, hogy bár ő tudja, minek mikor van a kezdete és a vége, de én még szívesen maradnék. Sírtam.

Így emlékezett vissza a szívinfarktusára Lackfi János költő egy, a Nők Lapjának adott interjúban; a beszélgetés az újság e heti számában olvasható.

Lackfi részletesen elmondja, mi történt vele tavaly év végén: „December 24-én készülődtünk az ünneplésre. Amikor ebéd előtt öltözködtem, furcsa kis izomlázat éreztem. Arra gondoltam, hogy az előző nap készített, embernél is magasabb hóember építése lehetett a ludas, de a következő mozzanat már félreérthetetlen volt, mert egy kis traktor kezdett rátolatni a mellkasomra, miközben »valaki« elkezdte letépni a bal karomat, kivert a víz, ledőltem az ágyra, és szinte biztos voltam benne, hogy ez egy infarktus.”

Hozzátette: „A kislányom és a feleségem is otthon voltak, berohantak hozzám. Szegény kicsi lányom, amikor látta, hogy nagyon rosszul vagyok, akkor el akart szaladni, én pedig önző módon kértem, hogy ne menjen el.

És akkor Julcsi olyan aranyos volt, hogy ott maradt, én pedig jó nagy terhet raktam rá ezzel, mert gyakorlatilag látta az apját haldokolni. Nagyon szerettem volna, hogy ha el kell búcsúzni, akkor ők ott legyenek.

Lackfi beszámolt arról is, hogy azóta jóval kevesebbet vállal, hogy ne ismétlődjön meg a baj, de „az átmenet a nem szívbarát életből a szívbarát életbe nem zökkenőmentes”, ugyanakkor általában csak annyi program maradt a naptárában, „ami kényelmesen, barátságosan megoldható”.

Az infarktus okairól ugyanis azt gondolja: „Egyszerre minden hegyen fenn akartam lenni, egyszerre minden falon át akartam menni, egyszerre mindenhová elsőként akartam odaérni.”

A költő az interjúban beszámol arról is, mi volt a legfurcsább kérés, amivel hozzá fordultak:

Kérhetnék egy aláírást? Ha meghalsz, sokat fog érni.