Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lehet, hogy nem ábrázolja elég naturálisan Amy Winehouse pokoljárását, és nem ad újabb muníciót a haláláért főleg a párját vagy az apját okolóknak a Back to Black, de – egy emlékezetes színészi alakítással – igenis bemutatja, hogyan született meg egy kaotikus párkapcsolat és egy súlyos függőség lenyomatából a poptörténet egyik legmegrázóbb albuma.
Félve ül be az ember a popsztárok életéről szóló filmekre, miután az utóbbi időben nagyon divatba jött ez a műfaj, és ontja a rosszabbnál rosszabb alkotásokat. Valószínűleg azt gondolják a stúdiók, hogy ha valaki sokmilliós rajongótáborral rendelkezik, akkor egy róla szóló film alapból sokakat vonz, plusz ki lehet adni egy újabb válogatáslemezt, és piacra lehet dobni mindenféle merchandise termékeket. Tuti biznisz. Sőt a Bohém rapszódia nemcsak hatalmas siker volt, de még Oscart is hozott. Na, ugye.
Legutóbb a tényleg vászonra kívánkozó életet és karriert bejáró, zseniális Bob Marley-ról szenvedtünk végig egy zavaros katyvaszt, tavaly pedig Elvisről mutattak be egy közel háromórás gigavideóklipet, de a már említett 2018-as Queen-film sem volt túl jól sikerült, mondhatni üres, a dolgokat erősen elferdítő és szépítő zenés képeskönyv lett.
Pedig nem lehetetlen megrázó, izgalmas, minőségi életrajzi filmet csinálni, ezt bizonyítja például a Ray Charlesról szóló Ray, a Johnny Cashről szóló A nyughatatlan vagy a Bob Dylanről szóló I’m Not There (ezek mind a kétezres évek közepén készültek, úgy látszik, akkor is volt egy ilyen divat). Ezek mögött volt rendezői koncepció, és azt sikerült is megvalósítani.
Mindenesetre amikor kiderült, hogy filmet készítenek a 27 évesen, alkoholmérgezésben meghalt Amy Winehouse-ról, elég nagy esélyét láttam, hogy minimum csalódva, de lehet, hogy kifejezetten dühösen jövök majd ki a moziból.
Csalódtam is, de ezúttal kellemesen.
Az életrajzi filmek esetén különösen szükséges – de mint a Bob Marley-, az Elvis- vagy a Queen-film esetében láttuk, nem elégséges – feltétel, hogy a főszerepre zseniális színészt találjanak.
Sokan már előre felháborodtak, hogy a Winehouse-ra látszólag semmiben sem hasonlító Marisa Abelát (aki eddig leginkább az Ipar című sorozatból volt ismert, bár feltűnt a Barbie-ban is) találta meg a rendező a főszerepre, de nem volt igazuk a bírálóknak.
Abela egyszerűen átlényegült Amy Winehouse-szá. Ott van benne a kalandot kereső vadóc, a tehetségével tisztában lévő, de mégis önmagában állandóan kételkedő örök kamasz, a szerelmet kereső, azt meg is találó, de végül a zajos, kaotikus párkapcsolatban bukdácsoló nő és persze a drogokba és főleg az alkoholba menekülő kétségbeesett és végül el is bukó ember. Abela annyira beleállt a szerepbe, hogy nemcsak Winehouse mimikáját, hanghordozását, mozgását vette át, hanem el is énekelte (nem is rosszul) a filmben elhangzó dalokat.
A film legemlékezetesebb percei egyébként nem a színpadi show-kat, a stúdiófelvételeket vagy bármely popsztárakciót bemutató pillanatokhoz, hanem Amy „normál” emberi oldalát bemutató jeleneteihez kapcsolódik.
Ahogy sétálnak a parkban a szeretett nagymamával, Cynthiával (Lesley Manville), és megbeszélik a „női dolgokat”, a nagymama fiatalkorának divatját, zenéjét (amelyek mellesleg valóban döntő hatást gyakoroltak az Amy Winehouse-hangzásra és -imázsra), ahogy együtt cigiznek, iszogatnak (pedig Cynthia már itt mondja az alkoholra rácsavarodó Amynek, hogy Charlie Parkerről mindenki azt hitte, hogy 60 éves, amikor meghalt, pedig csak 35 volt – ezt teszi a pia), vagy ahogy bevallja a nagyi a halálos betegségét. A nagyi volt Amy ikonja, a legjobb barátnője, bizalmasa, elvesztésével a biztonságot, a feltétel nélküli szeretetet veszti el.
Ezt nem tudja megadni a taxis apja, Mitch (Eddie Marsan), aki egy idő után menedzsere is lesz az énekes lányának, és akivel így elég hullámzó a kapcsolatuk. Sokan hibáztatták egyébként őt is, hogy túlhajtotta, zsarnokoskodott a lányával, de – az igazán a problémák mélyére nem ásó, a legdurvább momentumokat jótékonyan elkenő filmben – inkább a megengedő, gondoskodó apa szerep jut neki, akinek egy hibája van: azt gondolja, a lánya egyedül is ki tud mászni a függőségéből.
A másik emlékezetes és kifejezetten humoros jelenet a filmben az, amikor egy camdeni pubban – mondhatni a Shangri-Las The Leader of the Pack című slágerére – megismerkedik a magát kereső, ott iszogató énekes az oda betévedő kissé kapatos, nagypofájú, de alapvetően vicces vagánnyal, Blake-kel (Jack O’Connell). Ezzel a vicces jelenettel meg is jelent a végzet Amy életében. A közvéleményben a mai napig Blake az első számú felelős Winehouse haláláért, és ami azt illeti, el is ismerte többször, hogy szörnyen bánt a párjával (akivel össze is házasodtak).
Viharos viszonyuk a filmben, úgyszintén túlságosan is jótékonyan, csak érintőlegesen jelenik meg, noha igazi pokol lehetett ez a kapcsolat. Igyekszik a film nem ítélkezni, de ezzel el is ken egy csomó kényes dolgot. Annyit azért bemutat, hogy Blake az, aki megismertette a kemény drogokkal az addig inkább az alkoholban vigaszt kereső énekesnőt. A filmben a férfi kicsapongó, nihilista, drogos, de valahogy mégis csak egy hülye kalapos vagány.
Az életrajzi filmek egyik szükséges feltétele, a megfelelő színész kiválasztása tehát maradéktalanul teljesült a Back to Black esetében. Van egy másik ilyen szükségesnek látszó feltétel is: ne nagyon engedjenek beleszólást az alkotók a forgatókönyvbe se a bemutatott sztár családjának (mert abból olyan film lesz, mint a Bob Marley: One Love), se a zenésztársaknak vagy egyéb érintetteknek (mert abból meg olyan, mint a Bohém rapszódia).
A Back to Black rendezője, Sam Taylor-Johnson (aki A szürke ötven árnyalatát és John Lennon – A fiatal évek című zenés filmet is jegyzi) jóbarátja volt Amy Winhouse-nak. Talán ezért is bánt kesztyűs kézzel az énekesnőt érő legsúlyosabb drámákkal, ezért nem ás túl mélyre a tragédiához vezető momentumokban. Ezt a felületességet még akkor is fel lehet róni a filmnek, ha egyébként összességében örülünk annak, hogy végre egy nézhető, időnként megható, még meg is kacagtató filmet látunk, és nem csak „a zene majd úgyis elviszi a hátán a sztorit” hozzáállást érezzük végig.
A zenére persze nem lehet panasz: sőt, mivel Winehouse a saját élményeit kendőzetlenül megírta a dalaiban (az önmagában elképesztő, hogy Rehab címmel és témával valaki milliárdos megtekintésű világslágert írjon), még a dramaturgia is használhatta ezeket. (Néha azért bele-belecsúszik a Back to Black is a zenés filmek legfőbb hibájába: „ha nem jut eszünkbe semmi, akkor szóljon kicsit tovább a zene, azt úgyis tutira szereti a közönség”.) A jelenetek atmoszféráit felerősítő zenéket és a főcímek zenéit pedig Nick Cave és Warren Ellis jegyzi, akik Song for Amy címmel egy gyönyörű dalt is írtak a projekthez.
A film látványvilágára – az ikonikus koncertjelenetek felelevenítésétől a Soho vagy Camden lepusztult utcáiig és kocsmáiig – sem lehet panasz, de az alkohol- vagy drogmámor pillanatait bemutató képekre már nem sok fantázia maradt, itt is a szokásos, közhelyes, homályos képek érzékeltetik ezeket.
Taylor-Johnson igyekszik megmutatni, hogy korántsem egy egydimenziós, sex, drugs and rock and roll életet élő sztárról van szó, hanem egy a családjáért – legfőképp a nagymamájáért –, a jazzért, a szerelemért, az élményekért, szabadságért rajongó kislányról, aki simán le tudott mondani arról, hogy bedarálja a popipar, képes volt magát szabadságolni onnan egy időre, hogy élményeket gyűjtsön a dalaihoz.
Az már az ő tragédiája, hogy ezek az élmények, leginkább a Blake Fielder-Civillel való kapcsolata, pokolinak bizonyultak. Ebből a pokolból született a poptörténelem egyik fontos lemeze, a Back to Black, és ez vezetett ahhoz is, hogy ez az érzékeny lány a 27-esek klubjának lett tagja.
Lehet, hogy sok újat a rajongók nem tudnak meg a filmből Amy Winehouse-ról (arra Asif Kapadia 2015-ös dokumentumfilmjét ajánljuk inkább), és a kaotikus szerelmét, valamint ezzel összefüggésben az alkohollal és drogokkal terhelt magánéleti pokoljárását is nagyon érintőlegesen, óvatosan mutatja be a film, de talán közelebb hozza az énekes emberi oldalát.
Minden mást pedig elmond ő maga a dalaiban. Tulajdonképpen azok szövege maga Amy életrajza.
