Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az ügynök halálát sokan tartják dagályos, giccses színdarabnak: a Centrál Színház előadása rövid, feszes, és végre megmutatja, miért is lehet még mindig aktuális ez a régi dráma.
Az ember annyit ér, amennyit birtokol.
Az ember testtömege mérlegen, életének értéke pénzben precízen lemérhető. Ennélfogva létezhet olyan ember, aki holtában többet ér, mint életében – ha volt egy jó életbiztosítása.
Aki látott már az elmúlt hetven évben néhány előadást Arthur Miller alapművéből, Az ügynök halálából, az sem biztos, hogy ennyiből rávágná, a fenti mondatok ezt a drámát foglalják össze. Miller számára talán nem is ez volt az az üzenet, amit a fejében forgatott írás közben – de az ember épp azért hajlandó (ha hajlandó) újra meg újra megnézni ugyanannak a színdarabnak az újabb feldolgozásait, hátha valamelyik rendező valami mást is el tud róla mondani, ki tud hallani belőle, mint az eddigiek.
Alföldi Róbert épp ezt teszi rendezőként a Centrál Színházban.
Már az nagyon biztató jel volt, hogy a kiváló dramaturggal, Bíró Bencével együtt (akinek magyartanger című, nagyszerű saját drámáját is érdemes ugyanebben a színházban megnézni) mindössze másfél órásra húzták meg a terjedelmes darabot. Ez nem azért – vagy nem elsősorban azért – tűnt már látatlanban is ígéretesnek, mert az eredeti, 1949-es színdarabtól amúgy nem idegen a dagályosság és túlbeszéltség, hanem mert egy ilyen radikális beavatkozás arra utal, az alkotóknak nagyon is megvolt az elképzelésük arról, hogy miért is akarják színpadra vinni Az ügynök halálát. Ami elég indokolt kérdés 2024-ben.
Hát azért, hogy lecsupaszítsák az egészet a fenti mondatokra. Félreértés ne essék: ez a csupaszítás nem erőszak és pláne nem lebutítás. Ez a csupaszítás a lényeget emeli ki, feszessé, pontossá és húsba vágóvá teszi a művet. Lehet, hogy blaszfémia ilyesmit írni, de annyi baj legyen:
Alföldi Róbert és Bíró Bence verziója jobb, mint az eredeti Az ügynök halála Arthur Millertől,
ami persze nem kisebbíti Miller érdemeit, hiszen nélküle nem is lenne miről beszélni. A Centrál Színház verziója olyan, mint a közmondásos szobor, amit valaki meglátott egy kőtömbben: sallangmentes, fókuszált és izgalmas, amit az alapműről még akkor is ódzkodna kijelenteni az ember, ha amúgy kedveli ezt a drámát.
A magyar közönségnek Keleti Éva ikonikus – a Nemzeti Színház mellett már szoborként is létező –, két bőrönd súlyától görnyedős fotója miatt még többet jelentő színdarab egyike azoknak a Nagy Amerikai Drámáknak, amelyeket a szakmában sokan felszínesnek vagy giccsesnek tartanak; talán épp ezért, afféle művészi dacból kaparta le róla késsel Alföldi és Bíró legelsősorban épp a giccset és a felszínességet. Hogy egy nagyon is átélhető, bár továbbra is New Yorkban játszódó, de univerzális, és a Centrálban a 2024-es évbe gond nélkül átírható dráma maradjon meg belőle arról, hogyan kergetik annyian a nyugati civilizációban csak a társadalom által elvárt és kötelezően elérendő célként kinevezett, materiális, anyagi alapú sikert, és hogyan nyomorítja meg ez a törekvés nemcsak az ember saját életét, de mindazokét is, akikért ő felel.
Willy Loman olyan utazó ügynök, aki nemcsak a totális kiégés, de a depresszió minden tünetét is mutatja; saját karrierje a földbe állt, ő viszont fiaira akarja rákényszeríteni, hogy végrehajtsák, amit ő maga képtelen volt. Ő talán csak úgy általában a társadalom miatt érez olyan erős megfelelési kényszert, ami nemhogy felülírja a boldogság lehetőségét is, de még a szót is láthatatlanná teszi az ügynök számára. Fiai viszont már az ő nagyon is konkrét elvárásai súlya alatt görnyednek olyan régóta, hogy aligha tudnák még valaha kihúzni magukat, míg Willy felesége, Linda a társadalom és a férje által ráosztott, szintén kötelező szerepben kell, hogy otthon üljön, mint egy Rendes Feleség, hogy még akkor se keressen pénzt, ha a családnak semmi másra nem lenne nagyobb szüksége.
Ez az előadás a boldogság lehetetlenségéről szól; arról, hogyan és miért teszik annyian saját maguk és mások számára elérhetetlenné a legvágyottabb emberi állapotot,
pusztán azért, mert képtelenek felismerni: amit minden erejükkel igyekeznek elérni, az akkor sem hozna kielégülést, ha lenne esélyük benne a sikerre, és nem lenne akár teljesen ellentétes az alaptermészetükkel. És hogy le ne lepleződjenek, ordas élethazugságokban élik az életüket – mint Willy Loman, aki konkrétan nem hiszi el fiainak a kiábrándító igazságokat. Ha kell, inkább a szájukba adja, mit mondjanak, hogy elhihesse a hazugságot. Megnyomorítjuk egymást, de a lélekre nincs kerekesszék.
Alföldi előadásának másik nagy erénye a remek szövegkönyv mellett a precíz karakterelemzés. Még amikor voltaképpen közhelyet hoz be, akkor is úgy érezni, igaza van: persze, hogy ez a férfisztereotípiáknak élő, magát férfiasnak látni és láttatni akaró Willy Loman kezet is emel a feleségére, és persze, hogy a feleség inkább úgy tesz, mintha ez meg se történne, csak hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. A feleséget, Lindát játszó Balsai Móni – aki a premieren betegségtől rekedt hangon is emberfeletti és tiszteletreméltó erőfeszítéssel játszott végig, feledtetve, sőt az őt kevésbé ismerők számára alighanem észrevétlenné is téve a problémát – szívszorító pontossággal mutatja meg a nő folyamatos, meddő törekvését, hogy mindenki érdekeit képviselje, akkor is, ha azok szöges ellentétben állnak egymással.
Az ő tragédiája ebben az előadásban a szeretet:
ugyanannyira szereti fiait, mint férjét, és Balsain mindvégig látszik, hogy szinte szétszakad, annyira próbál nyújtózkodni a felek felé, akik viszont túl messze állnak egymástól ahhoz, hogy elérhesse egyszerre mindegyiküket. Hogy mindezért nemhogy nem hálát, de kis híján inkább pofonokat kap, Balsai Lindájának már fel se tűnik; ököllel se lehetne nagyobb sebeket ejteni rajta, mint amit ez a családi felállás okoz benne. Az ilyesmiktől is erős ez az előadás: a koncentrált, érezhetően hosszú elemzésen alapuló és pontos színészi játék – mint amilyen Balsai Mónié is – szavak nélkül is rengeteget átad a dráma, vagy inkább Alföldi és Bíró verziójának lényegéből. És ehhez még Kálmán Eszter jelmezei is nagyban hozzájárulnak: Balsai kinyúlt, kopott melegítőjében ott van az elmúlt harminc év minden háziasszonyi láthatatlan munkája, Willy Loman és fia lényegében egyforma ruhája meg az egyszerre hasonlítani és szembefordulni akarás tragédiáját rajzolja fel szavak nélkül is.
A főszereplő Stohl András játéka ehhez képest kevésbé tűnik sokszínűnek, ugyanakkor ez nem hiányosság, inkább koncepció: Stohl az elsőtől az utolsó percig a legkomorabb, leggondterheltebb kétségbeesés éjsötétjét mutatja meg. Ugyanakkor ha lehetősége van a feketén kívül más színeket is használni, megteszi: legemlékezetesebb az a jelenete, amikor a fiakorabeli főnökéhez megy be szívességet kérni. Színészi mesterkurzussal játssza végig a büszkeségtől a meghunyászkodáson át a haragig, majd a végső megaláztatásig az összes lehetséges állapotot. Épp ezért is látszik, képes lenne kifinomultabb eszközökkel is bemutatni a dühét, mint a túl gyakori kiabálással.
A két fiú, Fehér Tibor (Biff) és Szécsi Bence (Happy) úgy egyformák, hogy egészen mások: Fehér és Szécsi remekül találják meg a két eltérő jellem alapjaiban a hasonlóságokat. Mintha Alföldi arra a valóban gyakori jelenségre mutatna rá, hogyan hatnak a szülőkkel kapcsolatos problémák sokszor pontosan ellentétesen a gyerekekre, illetve hogyan dolgozzák fel ők ellentétesen a traumákat.
Alföldi előadászáró, a darabhoz „hozzáírt” jelenetére lehet mondani, hogy szájbarágós, de az sem kevésbé igaz rá, hogy felteszi a pontot az i-re: a rövidre és pörgősre vágott dráma valóban végig egy irányba mutatott – a már idézett „amennyid van, annyit érsz”-gondolat felé –, és a záróképpel ez már praktikusan is kimondható. Itt nincs feloldás, nincs kitörés a spirálból. Ez az előadásvég nagyobb tragédia minden korábbinál: az derül ki belőle, hogy Willy Lomannek igaza volt. A pénzalapokra bankókból felépített világban tényleg lehetséges, hogy egy ember többet ér holtan, mint élve.
