Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Különös dokumentumfilmes projektnek indult, aztán megkapó film lett belőle, amely Wim Wenders legjobb filmes erényeit csillogtatja. Megnéztük a német rendezőlegenda legújabb munkáját, a Tökéletes napokat.
Hirajama úr vécépucoló, a The Tokyo Toilet alkalmazottja, ezt persze ne a Nyugati aluljáró-Blaha-körút-tengelyen képzeljük el: a hatvanas férfi precízen berendezett, saját mikrobusszal furikázik, szépen összekészített eszközparkkal takarítja a tokiói state-of-the-art klotyókat. Útközben zenét hallgat, Animalst – mi mással indulhat egy Japánban játszódó film, mint a The House Of The Rising Sunnal, ráadásul a dal nem itt bukkan fel utoljára a filmben –, Lou Reedet (igen, a filmcímadó dallal), Velvet Undergroundot, Van Morrisont, Patti Smitht, Sachiko Kanenobut (róla most tudtam meg, hogy ő kb. a japán Joni Mitchell), Rolling Stonest, ilyesmiket. Otthon Faulknert olvas. Nem mindennapi ember az ilyen a takarító-iparágban. Persze honnan is tudnánk, milyen a tipikus vécépucoló? Honnan is tudnánk, hogy milyen a tipikus bárki?
Hirajama úr csöndben teszi a dolgát és nagyon körültekintő: nincs az a csőhajlat, nincs az a félreeső piszoárszeglet, ahová ne hatolna be szofisztikált eszközkészletével. Nem beszél sokat, sőt szinte sosem szólal meg. Mintha a szavak nem csak, hogy elégtelenek, de kifejezetten feleslegesek is lennének a dolgok leírására. Hirajama külvárosi lakásában kazettás magnó van, fogalma sincs a Spotify-ról, olcsó könyveket árusító boltba megy regényeket vásárolni, és minden reggel akkurátusan meglocsolja növényeit. Mintha a lénye maga volna az antitézise mindannak, ami ma az életünk.
Egy Wim Wenders-filmtől ez a tempó, ez az alaphelyzet természetesen nem idegen. És a jó dalok sem. Hosszan sorolhatjuk azokat a munkáit, melyekben kulcsszerepet kapott a könnyűzene. Első filmje, az 1970-es Summer In The City máris egy popslágertől, a Lovin Spoonful örökbecsűjétől kölcsönözte a címét, de a Párizs, Texas is elválaszthatatlan Ry Cooder emblematikus filmzenéjétől, és akkor még nem is beszéltünk a Berlin felett az égről, benne Nick Cave-vel és a Crime and The City Solutionnel, a kvázi-folytatásról, a Távol és mégis közelről, vagy a remek zenék egész sorát tartalmazó A világ végéig című filmről. Wenders tudja, amit egy filmrendezőnek tudnia kell: egy jó pillanatban elhelyezett dal szinte mindent el tud mondani.
És a Tökéletes napok tempója sem meglepő: Wim Wenders maga a 20. századi modern filmkészítő, hagy filmidőt a történeteinek, a hőseinek is, és nekünk is, hogy belesimuljunk a dolgok állásába. Ráadásul további klasszikus Wenders-motívmok is visszaköszönnek: az utazás (igaz, itt egy nagyvároson belül) a rendező road-movie-jaiból, vagy a világba vetett, tébláboló magányos és csendes hős alakja.
A Tökéletes napok megszületésének története némileg rendhagyó és különös. Wim Wenderst eredetileg arra kérték fel, hogy készítsen kísérőfilmet egy tokiói városi projekthez. A The Tokyo Toilet egy művészeti-közösségi program, melynek során a metropolisz Sibuja nevű kerületében – közlekedési csomópont, divat- és szórakoztatóipari központ, itt található a világ egyik legforgalmasabb gyalogos kereszteződése, 217 ezer ember lakik itt 15 négyzetkilométeren – tizenhét egyedi módon kialakított nyilvános köztéri vécét hoztak létre. Bár végül játékfilm lett a dokumentumfilmes felkérésből, a Tökéletes napok némiképp dokumentarista hangvétele mégis őrzi az eredeti ötlet és felvetés nyomait. A főszereplő Jakuso Kodzsi egyébként az egyik legismertebb kortárs japán filmszínész, láthattuk többek közt Az angolna vagy az Egy gésa emlékiratai című filmekben.
Mi történik ebben a filmben? Akár azt is mondhatjuk, hogy szinte semmi. Pontosabban, „semmi”.
Hirajama úr napjai ugyanúgy telnek, egyáltalán nem különös, mégis megkapóan személyes rituálé szerint éli a napjait, tevékenység-mantrák mennek körbe-körbe. Valójában mindenki számára ismerős lehet ez Piliscsabától Berlinen át akármeddig: az ébredés, az ahogy felnézünk az égre, ahogy kilépünk az ajtón és körülnézünk. Ugyanaz a kávéautomata, ugyanaz a kávé, fogkefe, fogkrém, zuhany, tűzhely, többnyire ugyanazok a napok. Wenders főhőse minden reggel vizet spriccel a virágjaira, szépen sorban rakja le az óráját, a tárcáját és a többit az előszobában, és ugyanebben a rendben is veszi magához azokat minden indulás előtt. Bárcsak soha ne változna semmi, mondja egy vendég abban az apró bárban, ahová Hirajama úr jár. Pedig ebben a filmben sem marad minden ugyanolyan.
Wenders a derű és melankólia mellett a finom humort is jól adagolja. Sőt, ahogyan ezeket elegyíti, keveri és keresztezi, az kifejezetten mesteri. Keserédes, ez az a szó, amit keresünk. Jobban mondva: komorebi. Ez a japán szó egyszerre írja le a fák levelei közt átszüremlő fény jelenségét, a fény és a levelek játékát, az állandóság és az elmúlás kapcsolatát, a fény természetét és a természet fényét. Hirajama minden nap fekete-fehér képeket készít a fák lombjairól és dobozba gyűjti azokat. Mindig csak képeket hagyunk magunk után, idézhetjük itt Menyhárt Jenőt. A film főszerepét játszó Jakuso Kodzsi több helyen is chaplini erényeket csillogtat, sőt kifejezetten Chaplinre emlékeztet azzal, ahogyan szavak helyett testbeszéddel és gesztusnyelvvel kommunikál. És egy kicsit a fizimiskájával is. Szellemes mellékszál Hirajama lüke munkatársa és annak megmosolyogtató szerelmi drámája.
És az is egészen kivételes és megkapó, ahogyan didaktikusság nélkül képes beszélni az elidegenedésről és a reményről. Mi mindent elmondhat egy táv-amőbázás története. Jók a helyszínek, a tokiói retró lemezbolt, az olcsó könyveket áruló könyvesbolt, a büfék és a fürdő, ahová Hirajama ugyancsak naponta eljár. Egy eltűnőben lévő világ díszletei ezek, és Wim Wenders azt is jól ugorja meg, ahogyan elmondja, pontosabban, ahogyan felemelt mutatóujj nélkül mondja el, mi az a hagyomány, mi ez a régi világ, ami most múlik el, mi fog ebből hiányozni, és mi az, ami nem múlik el sohasem. El lehetne beszélni ugyanezt Pécsen, Berlinben vagy Palermóban, de most éppen Tokió a helyszín.
Az összességében is elmondható, hogy a Tökéletes napok egyik legfőbb erénye a könnyedség és a levegősség. Nincsenek a szánkba rágott vagy előre emésztett narratívák, nincsenek az utolsó puzzle-darabkáig elmesélt életek és történetek, nincsenek nagy drámák és nagy következtetések. Egy kicsit úgy, mint a tavalyi év egyik legnagyszerűbb filmjében, a Volt egyszer egy nyár című filmben. Szinte végig ott lebeg a kérdés: ki ez az ember? És miért lett az, aki?
Gyönyörűség pengeélen - megnéztük a Volt egyszer egy nyár című filmet
Egy szívbe markoló, de nagyon nem hétköznapi bemutatkozó film, ami megosztó, de ha beüt, mélyre mehet, és jó sokáig velünk maradhat.
Aztán a szó szoros és átvitt értelmében is megérkezik a történetbe Hirajama úr korábbi élete és családtörténete, pontosabban annak apró darabkái, ám Wenders képes itt is levegőt hagyni a nézőnek – megfejtés és megoldás nincsen. A legközelebb legközelebb lesz, a most most van, hangzik el a film egyik kulcspillanatában. A rendező és a forgatókönyvíró ránk bízza, hova rakjuk be az utolsó ikszet és karikát Wim Wenders vécépucoló angyalának történetébe. Jakuso Kodzsi pedig a film utolsó perceiben felrakja a koronát az addig is remek alakítására.
