10. Asian Kung-Fu Generation: Surf Bungaku Kamakura Complete

Aki az elmúlt két évtizedben hallgatott japán rockzenét, annak aligha kell bemutatni a szigetország egyik legnépszerűbb alternatív rockbandáját, az Asian Kung-Fu Generationt. Aki viszont eddig nem, annak jó beugró lehet a 2023-as év, mert a Ki/oon Records idén kiadta a négytagú banda nagysikerű 2008-as Surf Bungaku Kamakura albumának teljes verzióját (Surf Bungaku Kamakura Complete).

Erre az albumra is jellemző a széttorzított elektromosgitár, a four-on-the-floor ritmustól pedig garantáltan mozgásba lendülnek a lábak. Ez a gitár-dob párbeszéd dominál az egész lemezen. A pörgős számokat ritmusváltások, és gitárszólók tarkítják. A karcos hangzást, és az ismétlődő riffeket a frontember, Gotó Maszafumi bariton (néhol tenorba átcsapó) hangja kíséri. A kilencvenes évek brit indie bandáinak (Weezer, Oasis) hatása tetten érhető ennek az albumnak a friss számaiban is, bár Gotó hangja (no meg a szöveg) miatt balladaibbnak hatnak.

Ez a tizenegyedik stúdió albumuk, és az eredeti album számainak újrakiadásain kívül 3+2 új szám került a lemezre. Ebből három idén jelent meg, kettő pedig a tavalyi Demachiyanagi Parallel Universe-en. Az album különlegessége, hogy így már az Enosima vasútvonal (Fudzsiszava - Kamakura) összes állomásához tartozik külön szám. A banda a Fujisawa Loserrel kezdi az utat, és a végállomáson, a Kamakura Goodbye-jal vesz búcsút a közönségtől.

(WB)

9. PJ Harvey: I Inside The Old Year Dying

Az elmúlt 30 év egyik legfontosabb női dalszerző-énekese (sőt a női jelzőt akár félre is tehetjük) korábbi évei történelmi-közéleti ihletettségű lemezek jegyében teltek el, ám a 2016-os The Hope Six Demolition Project és a 2011-es Let England Shake után Polly Jean Harvey minden tekintetben visszatért a magánvalóságába.

Mindez persze nem volt ilyen egyszerű: elfáradt, kiégett, azt fontolgatta, hogy felhagy a zenéléssel, és évekig nem is készített új dalokból álló lemezt. Végül az lett a gyógymód, hogy visszanyúlt a gyökerekhez. „Művészként elveszettnek éreztem magam” – mondta egy interjúban, „Helyre kellett hoznom magamat, és fel kellett frissítenem a képzeletemet”.

Az I Inside The Old Year Dying zenei értelemben is éles váltás. Furafolkos, a korábbi két lemezzel ellentétben finom zenei gesztusokkal operáló, a természetben rögzített hangfelvételekkel tűzdelt, mágikus realista kalandtúra ez Harvey szűkebb pátriájában, a titokzatos dorseti erdőkben, ahol egy kislány, Ira-Abel felnövéstörténetének lehetünk a tanúi, miközben egy Jézust és A Királyt keresztező másik kulcsfigura, Wyman-Elvis is feltűnik a színen. A szövegeket PJ Harvey 2022-ben megjelent Orlam című verses regénye inspirálta, amely helyi dialektusával és tartalmával is előfutára, vagy inkább előzménye a most megjelent lemeznek, amire az énekes-dalszerző szerint a Biblia és Shakespeare művészete is hatással volt.

(NR)

8. Gorillaz: Cracker Island

A brit Damon Albarn (a Blur zenekar frontembere) és Jamie Hewlett (képregényrajzoló) által teremtett virtuális banda, a Gorillaz, alapjaiban írta át a színpadi előadóművészek világát. A kétezres évek kezdete óta töretlen a négy rajzolt bandatag sikere. Első albumuk (Gorillaz) a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült hétmillió eladott példányszámával. Idén pedig Cracker Island címmel jelent meg a nyolcadik stúdió albumuk, olyan zenészek közreműködésével, mint Stevie Nicks (Fleetwood Mac), Kevin Parker (Tame Impala) vagy Beck.

A lemez címadó és kezdőszáma egy expozíció, amely vallási élményként azonosítja a zenekar sikerét (erre rímel az albumborító is). Aztán az Oillal belobbantja azt a se veled se nélküled narratívát, amely aztán végighúzódik az albumon. Ez a hullámvasút egy rózsaszín (nem véletlen az album színvilága), néhol melankolikus őrlődés a felhők között. A számok sorrendje is ezt az egyszer fent egyszer lent érzést támasztja alá.

Az album felétől (New Gold) új vágyódás veszi kezdetét, amely a Tarantula című számban tetőzik. A nyitó (Cracker Island) és a záró szám (Posession Island) hangszerelésében és ritmusában is teljesen eltér egymástól, az előbbi egy őrült, gépzenei himnusz, amíg az utóbbi egy instrumentális ballada. A nyitás és a zárás szépen keretbe foglalja az album számait, és ennek az elektronikus szerelemnek a történetét.

(WB)

7. The Clockworks: Exit Strategy

Novemberben jött ki a debütáló lemeze az Írországból (konkrétan Galwayből) Londonba költözött poszt-punk zenekarnak, de ezt már megelőzte egy csomó fesztiválkoncert, sőt, a Pixies támogatásával az Egyesült Államokban is turnéztak, a brit rádiók pedig már hónapokkal a lemez előtt előszeretettel játszották néhány addig kiadott dalukat (Feel So Real, a Can I Speak To A Manager? vagy a Bills and Pills), nem a semmiből érkezett hát az – egyébként a legendás Abbey Road Stúdióban felvett – Exit Startegy. „Azt akartuk, hogy a lemez több legyen, mint pusztán a dalok egymásutánja, ezért elképzeltünk egy filmet, és a dalok ennek a világát képezik le pillanatképekben, karakterek, csoportok történetein keresztül” – nyilatkozta a dalszerző-énekes James McGregor a lemezről.

A képzeletbeli film főszereplője Írországból Londonba költözik, hogy megtalálja az élet értelmét, közben gonosz reklámügynökségekkel, csaló barátokkal vagy egy magát Jézusnak mondó részeg énekessel találkozik, miközben időnként szerelmes lesz máskor meg paranoiás.

Mindezt hol dinamikus, punkos dalokban, hol líraibb balladákban, hol himnikus refrénű rockszámokban mesélik el. A The Clockworks története és a dalaik által elmesélt sztorik is hasonlóak a Fontaines D.C. világához, ahogy a zeneileg sem nehéz megtalálni a párhuzamot. Szóval, aki azt szereti, nem fog csalódni, ha belehallgat az Exit Strategy-be. 2024-ben egyébként európai turnéra indulnak, jó lenne, ha Budapesten is találnának egy helyet, hogy ne kelljen Bécsig utaznunk meghallgatni őket.

(BI)

6. Blur: The Ballad Of Darren

A kilencvenes évek egyik legfontosabb brit zenekara, a gitáros, Graham Coxon kiválása után a kétezres években trióvá szűkült, aztán 2008 óta megint eredeti felállásában zenélő Blur eggyel ezelőtt, 2015-ben is úgy indult turnéra, hogy készített új sorlemezt is, The Magic Whip címmel. Most sem volt ez másképpen. Azt, hogy nem egyszerű nosztalgiabuli-koncertsorozatról van szó, most ismét azzal jelezték, hogy kiadtak egy új albumot.

A The Ballad of Darren azonban nem melléklet vagy alibi a turnéhoz, hanem teljes értékű dalgyűjtemény, ráadásul nem is akármilyen – nem véletlen, hogy itt szerepel az év végi listánkon. Komoly és fajsúlyos lemez.

A komolyt a tónusra is kell érteni: ez a zenekar történetének legelégikusabb albuma, talán az 1999-es 13 volt ennyire visszafogott. Ez az album – azzal ellentétben – azonban nem reménytelen és deprimált, hanem derűs és finoman melankolikus. De nem mindenhol: a St. Charles Square megmutatja, hogy Damon Albarnból nem veszett még ki a Martens bakancsos karcosság, a Barbaric pedig tíz per tízes popsláger.

(NR)

5. The National: First Two Pages Of Frankenstein

A két ikerpár, Bryce és Aaron Dressner, valamint Bryan és Scott Davendorf, és az énekes, Matt Berninger (aki úgy néz ki, mint egy másnapos egyetemi irodalomtanár, a hangja pedig Leonard Cohen találkozása Nick Cave-vel és Ian Curtisszel) zenekara nehéz körökön van túl. Miközben nekikezdett volna az új daloknak, a frontembernél súlyos alkotói válság és depresszió ütött be, képtelen volt szöveget írni, egy ponton még a zenekar a feloszlása is felmerült lehetőségként.

Azonban Berninger túllendült a személyes krízisen, melyben a zenésztársak mellett segítségére volt felesége, Carin Besser, a New Yorker volt szerkesztője (szövegeinek társszerzője), és többek közt a Mary Shelley-féle Frankenstein regény is.

Utóbbiról kapta címét az áprilisban megjelent First Two Pages Of Frankenstein című nagylemez, aminek sodró melankóliája és keserédesen nosztalgikus hangulata az olyan dalokban kristályosodik ki leginkább, mint az Eucalyptus, a New Order T-Shirt, vagy a végtelenségig hallgatható Tropic Morning News. Közben aztán annyira túllendültek a válságon, hogy az elkészült anyagból még egy idei második lemezre is futotta Laugh Track címmel.

(NR)

4. Mitski: The Land Is Inhospitable and So We Are

A diplomata szülőktől, japán anyától és amerikai apától született, New Yorkban zenét tanuló Mitski az elmúlt pár év egyik legizgalmasabb amerikai női előadója, a millenniálok – és a talán a Z generáció – Lana Del Reybe oltott Anna Calvija. Fényes, angyali hangú énekesnő olykor igen sötét, mélyen melankolikus zenékkel. És mindeközben Mitski költő is (eleve milyen gyönyörű már ez az albumcím!), a több mint tíz éve a pályán lévő zeneszerző hetedik nagylemezén olyan sorokat találni, mint ez itt:

„There's a bug like an angel stuck to the bottom / Of my glass, with a little bit left / As I got older, I learned I'm a drinker / Sometimes a drink feels like family”

Szinte látjuk magunk előtt, ahogy Bug Like An Angel című balladában Mitski főhőse egy bárpultra támaszkodva az alkoholhoz fűződő ambivalens viszonyáról, a be nem tartható ígéretekről énekel, és közben összemossa a szentet a profánnal, a pohár aljára ragadt bogarat egy angyallal. A Drew Erickson által vezényelt kórus pedig – szintén, mint egy égi hangjelenség – melegen és mindent elárasztva hasít bele a szám közepébe. Fájdalmasan szép lett ez.

Mitski azt mondja, a mostani az eddigi „legamerikaibb” albuma, és ezt elfogadjuk neki. A The Frost kicsit countrys, a gyász magányáról szóló szám, felsejlik mögüle egy kis vadnyugati Ennio Morricone-hatás. Ehhez képest a Buffalo Replaced igazi indie muzsika, némi Placebo-beütéssel, de mi kiérezzük belőle a grunge-ot is, akár Kurt Cobainnek is jól állt volna ez a dal. A Star egy, a végén mindent beragyogó szám, kozmikus hangzással, valahonnan a világűrből szól hozzánk az elvesztett szerelem utolsó reménysugaráról. Mitski új albuma elképesztően sokszínű, és széles az érzelmi skálája is. A depresszív zenéktől, mint amilyen a kutyaugatással, az éjjel hangjaival még feszültebbre húzott I’m Your Man, eljutunk az I Love Me After You-ig, ahol megjelennek a távol-keleti hajlítások Mitski énekében, és amelyben egy szakítás után megerősödve, felszabadultan énekli, hogy meztelenül lépked keresztül a házon, és cseppet sem zavarja, hogy nincsenek már behúzva a függönyök.

(CSH)

3. Iggy Pop: Every Loser

Abban, hogy valamennyire elviselhető volt 2023., közrejátszott, hogy az év elején megjelent az elmúlt évtizedek egyik legjobb Iggy Pop-lemeze, majd nyáron Veszprémben egy kiváló koncertet is láthattunk tőle. Mint írtuk, semmi nem garantálta, hogy a 75 éves kultuszhős, a rock egyik nagy gladiátora, a punk apja, minden garázsrockzenész poszterhőse, az iguána új lemezt fog kihozni, de ennél nagyobb meglepetés volt, hogy – az új Rolling Stones-albumon is varázsoló Andrew Watt produceri munkájával – ez egy ennyire tökös, harapós és élvezetes lesz, amennyire régen volt Iggy-lemez. „Van farkam és két golyóm, ez több mint, ami ti összesen vagytok” – ezzel a mondattal üti fel az új albumot, és szó se róla, ez határozott és egyenes programnyilatkozat, illeszthető a művész pályaképébe, ahogy az az ironikus kiszólás is, amiről egyébként a lemez a címét is kapta, mely szerint „minden vesztesnek jár egy kis öröm”.

A lemezen olyan zenészek teszik tiszteletüket, mint Chad Smith és Josh Klinghoffer (RHCP), Duff (Guns ’N Roses), Stone Gossard (Pearl Jam), Travis Barker (Blink-182), Dave Navarro és Eric Avery (Jane’s Addiction), és a néhai Taylor Hawkins.

Atlantic Records

De amúgy is benne van az albumban minden, ami az Iggy-életműből izgalmas. A zúzós számokról rögtön beugrik a The Stooges – az a zenekar, ami megelőzte, bizonyos értelemben el is indította a punkot –, ami már akkor dühösen ordította bele a világba, hogy I Wanna Be Your Dog, amikor még majdnem mindenki a szeretetről, a békéről, a virágokról énekelt, számos dal hangzása idézi fel a kora 90-es évek emlékezetes lemezeit (pl. Brick by Brick), de a nem annyire zúzós dalok is tele vannak erővel, nem hagyta Watt, hogy Iggy a jellegzetes dörmögő hangjával megpróbálja lealibizni a merengőbb számait. Az Every Loser pont azért jó, mert igazi Iggy Pop-album, amiben minden benne van, amiért ezt az embert szeretjük, amiért ez a nagy túlélő meghatározó figura. A záródalban egy megrögzött lázadót fest fel (naná, hogy a négybetűs káromkodás állandó üvöltésével), és úgy zárul, hogy megígéri: amíg bírja, nem adja fel.

(BI)

2. Rolling Stones: Hackney Diamonds

A mögöttünk hagyott esztendő egyik legnagyobb popzenei eseménye volt, hogy 18 év után új albumot jelentetett meg a Rolling Stones. A több mint hat évtizede aktív zenekar mára három tagból áll (a legfiatalabb, Ron Wood még csak 76 éves, Mick Jagger és Keith Richard már túl van a 80-on), és igazából vagy négy évtizede nem adtak ki igazán jó dalokat tartalmazó albumot. Ehhez képest most megkerestek egy fiatal producert, Andrew Wattot, és egy olyan lemezt hoztak össze, amitől már megjelenése napján is csak ámultunk és bámultunk, és ez azóta is tart. A Hackney Diamonds zseniális dalok gyűjteménye, és nem mellesleg az azokat feljátszó zenészekre nyugodtan mondhatjuk, hogy sztárparádé. Virtuálisan még a néhai Charlie Watts is zenél rajta felvételről, meghívták Bill Wyman basszusgitárost, de egy-egy dalban játszik Paul McCartney, Elton John, Stevie Wonder, vokálozik Lady Gaga.

A már említett Watt produceri Nobelt érdemelne azért, amit itt művelt: a megszokott összetevőkből – kemény bluesos alap, karcos gitárriffek, hol laza, hol vonyítós ének – varázsolt össze egy abszolút a kornak megfelelő hangzást.

AFP / DANIEL LEAL

És ez igaz a legjobb Stones-balladákat idéző lassabb számokra (Depending On You, Dreamy Skies) éppúgy, mint az egészen punkos lendületű Bite My Head Off-ra. A végére pedig egy tökéletes zárókő került: az ősélmény, a zenekarnak is nevet adó Muddy Waters-dal, a Rolling Stone Blues. Alaposan át kellene írni ezek után a legjobb Stones-dalokat tartalmazó nemrég összeállított listánkat, állapítottuk meg egyrészt, másrészt azt, hogy ha ez a zenekar hattyúdala, akkor egy fantasztikus búcsú.

(BI)

1. Grian Chatten: Chaos For The Fly

A 2022-es év egyik legjobb lemezének tartottuk a Fontaines D.C. Skinty Fia című albumát ("Sötét, gót zene, de punkos beindulással, okos, mély, költői szövegekkel, mindez egyenesen Dublinból", írtuk róla). Sőt, a zenekar már 2020-ban is ott volt év végi listánkon a Hero's Death című albummal, amelyet nagyon ír, nagyon bölcsész, de mégis nagyon punklemeznek írtunk le. 2023-ban aztán nem a zenekar, hanem annak frontembere vitte tovább ezt a vonalat, csak sokkal személyesebb hangnemben (már-már Leonard Cohen-i lírával).

Mindenféle kudarcos életekről énekel, például – az album legszívszorítóbb dalában - egy olyan sikeres rockbanda énekeséről, akinek számos hamis baráttal kell megküzdenie.

A zene pedig a személyesebb témákhoz alkalmazkodva, az anyazenekaránál sokkal folkosabb, akusztikusabb hangszereléssel támasztja mindezt alá, az akusztikus gitár-zongora az alap, de időnként előkerült egy trombita, néhány vonós, gyakran valami éteri hangok is lebegnek a dallamok körül. Az egész néhol rezignált, máskor mélységesen szomorú, de ugyanakkor kifejezetten feszült hangulatú. Grian Chatten karakteres, búgó, néha sírós és melankolikus hangját pedig talán még inkább kiemeli ez a fajta megszólalás. Ha 2023 legjobb dalát keresnénk, akkor több esélyes is ezen a lemezen lenne, de az ír táncos hegedűvel indító, majd Nick Cave legjobb merengősen beindulós dalait idéző Fairlies egészen biztosan az egyik ilyen. (BI)

Az év metállemeze: Metallica: 72 Seasons

Az évvégi listákban az a jó, hogy decemberre az idő önmagában is eldönt pár dolgot. Például ha nyolc hónapja nem tud kikopni egy lemez a lejátszójából, és az ember ennyi idő után is heti szinten hallgatja, az nem lehet véletlen. Pedig a lassan 43 éves Metallica hét év után kiadott új sorlemeze (ami az elmúlt húsz évben még csak a negyedik albumuk) első hallásra csalóka: rossz a szerkezete, mert a legkevésbé izgalmas dalokkal kezdődik, amik töltelékszámokként simán elmennének, de ha nincs mi között tölteléknek lenni, az gond. És mégis: valamiért újra meg újra meg kell hallgatni ezt a lemezt, és akkor kijönnek a finomságai. Mert nagyon is sok van neki.   Ez legkésőbb az ötödik számnál, a You Must Burnnél tűnik fel: az a verze a dal második felében a Metallica történetének egyik legjobbja. Lehet, hogy csak a top 25-be fér bele, de egy ötödik ikszét taposó, több mélyponton túllevő együttes új lemezétől ez messze több, mint amiben bízni lehetett, pláne, hogy nem ahhoz képest van szó zseniális gitártémákról. És rögtön ezután jön az első kislemezdal, ami viszont az idei év három legjobb metáldalának egyike, a Lux Æterna: ez a brutálisan gyors, Lars Ulrich kétlábdobos ámokfutására felfűzött thrash-durvulás adja meg az ellenpontot az egyébként meglehetősen slágeresre vett dalokhoz. Metallica Amely slágeresség leginkább azt jelenti, hogy James Hetfield hihetetlenül fülbemászó refréneket énekel – a csúcs talán az If Darkness Had a Son –, de ezt véletlenül sem popos, kompromisszumos értelemben kell érteni, egyszerűen csak tényleg nagyon jól megírt és megkomponált dalokról van szó. És ha az ember egyszer már ilyen füllel végighallgatta a 77 perces lemezt, végül rájön, hogy az elsőre töltelékdalnak hallott számokban is sok értékes pillanat van. De még ha nem is lenne: az, hogy az 1981-ben alakult Metallica 2023-as dalai közül nem egyet bátran oda lehet tenni a legnagyobb klasszikusok mellé – na jó: közvetlenül utánuk –, nagyobb dicséret, mint amire bárki is számíthatott ezt a lemezt várva. (KB)