Taika Waititi új filmjének, A győztes gólnak a bemutatóját megelőzte a hatósági elrettentés: a magyarországi Korhatár Bizottság 18-as korhatáros pecsétet nyomott rá egy transznemű szereplő miatt.

Nálunk 18-as karikát kapott egy máshol hatévesek által is nézhető film, mert az egyik szereplője transznemű

Bár a magyarországi Korhatár Bizottságnak nem kell indokolnia a döntéseit, de a hvg.hu érdeklődésére a Nemzeti Filmiroda nem cáfolta, hogy a homofóbtörvény miatt hozták meg a döntést. Úgy tudjuk, mostantól további ilyen döntések várhatóak.

A más országokban akár már hatéves kortól ajánlott vígjátékhoz Waititi valós alapanyaghoz nyúlt, 2014-ben szintén A győztes gól címmel jelent meg az amerikai szamoai futballválogatott és Thomas Rongen tragikomikus történetét feldolgozó dokumentumfilm. Ebből írta a rendező Iain Morrisszal a forgatókönyvet, amely többnyire a valós eseményeken alapszik.

A történet középpontjában a tehetséges, de heves temperamentuma miatt mindenhonnan kirúgott edző, Thomas Rongen (Michael Fassbender) áll, akit utolsó lehetőségként Amerikai Szamoára küldenek, hogy a világ legrosszabb csapatát – 2001-ben a válogatott 31-0-ra kapott ki Ausztráliától – rendbe szedje a világbajnoki selejtezőre. A csapat mindössze egyetlen gólt szeretne rúgni, de eleinte erre sem képesek.

A győztes gól a hosszú ideje létező formátumot, az underdog sportfilmet használja, amelyben az örök vesztes valamilyen módon mégis eléri a célját, ami persze nem feltétlenül a győzelem. Waititi csavar is egyet az underdog sportfilm műfaján, mert a végső tanulság nem a klasszikus „a kemény munka meghozza gyümölcsét” állítást támasztja alá, hanem azt, hogy élveznünk kell, amit csinálunk, ez pedig a győzelemhez is hozzásegíthet.

Mindezt pedig nem a dráma, hanem inkább a Waititira korábban is jellemző szatirikus vígjáték felől közelíti a rendező. A fő poénforrás az a kultúrsokk, amely Thomasszal együtt a nézőt is éri: például, hogy a szamoaiaknak egyszerre háromnál több munkájuk van, az országban megáll az élet a napközbeni ima idejére, az 55 kilométer per órás sebességet túl gyorsnak, a focit pedig „csak egy játéknak” tartják.

 

Fassbender mellett A szolgálólány meséjéből is ismert Elisabeth Moss alakítja Thomas elhidegült feleségét, és a kapcsolatukról egy súlyos részlet is kiderül. Waititi, aki szeret feltűnni a saját filmjeiben – a Jojo nyusziban például Hitlert alakította –, ezúttal a helyi papot játssza, aki a film elején egy furcsán ható prológussal, narrátorként vezeti be a történetet.

Fassbender alakításában nincs hiba, de az általa eljátszott karakter egész egyszerűen nem túl izgalmas, és a forgatókönyvet talán feldobta volna, ha valamelyik érdekes háttértörténettel rendelkező szamoai játékos kerül a középpontba. A focicsapat tagjai közül például Daru (Beulah Koale), esetleg Tavita (Oscar Kightley), a szövetségi kapitány, étteremtulajdonos és a helyi televízió operatőre – ennyi munkája van egy helyinek – tökéletes főszereplő lehetett volna.

De akár Jaiyah (Kaimana), a csapat vezéregyénisége is – és az első transznemű focista, aki világbajnoki selejtező mérkőzésen játszott – főhős lehetett volna, bár kérdés, hogy ebben az esetben a magyar Korhatár Bizottság milyen korhatár-besorolással engedte volna bemutatni a filmet, ha az a mérsékelten fontos szereplő miatt is 18-as karikával fut.

 

Jaiyah jelenléte viszont egyáltalán nem öncélú, már csak azért sem, mert létező sportolóról beszélünk, valamint a szamoai kultúrában fontos helyük van a fa'afafine embereknek, akiket nyugati szóhasználattal talán nem binárisnak vagy transzneműnek nevezhetnénk, bár egyik kifejezés sem fedi le teljesen az eredetit: férfiként születnek, de nőként élnek vagy női jegyeket vesznek magukra.

Amikor Thomas Jaiyah nemi hovatartozását próbálja – a nyugati társadalom egy részéhez hasonlóan elég cinikusan – megérteni, a csapat korábbi edzője, Ace (David Fane) így válaszol: „A fa'afafine-k csak mások, mint mi, ők a kultúránk virágai, és milyen lenne a világ virágok nélkül?”

 

Kovács Bálint: Sokat elárul az Orbán-kormányról a cuki focis film transznemű karaktere

Miközben itthon kiépült a NÖR, vidám svájci hatéves gyerekek mosolyognak egy bájos focis filmen, amit itthon megnéznie sem ajánlott a tizennyolc évesnél fiatalabb korosztálynak. Megnéztük a filmet, amely leleplezi a magyar kormány intézményesített homofóbiáját.

Hogy egy letűnt kor kultúrpolitikai meghatározásával éljünk, a fa'afafine-k Amerikai Szamoában nem a tiltott vagy a tűrt, hanem a támogatott kategóriába tartoznak, részei a társadalomnak, és színesebbé teszik azt. Nehéz tehát ebbe a filmbe belelátni azt a kiskorúakat károsan befolyásoló tartalmat, ami miatt a szigorú korhatárt kapta nálunk. A filmből már csak azért sem lóg ki ez a szál, mert a rendező ugyanolyan természetesen kezeli a történetet, mint Thomas Rongen családi problémáit.

Márpedig ezekből akad néhány súlyos, úgy emberileg, mint szakmailag. Az edzőnek a foci az élete, amely az ő világában nem csak egy játék. Ráadásul ehhez a sporthoz kötődik lánya halála is, akinek a baseballsapkáját viseli az edzéseken és a meccsen. Személyes szinten ezt is fel kell dolgoznia és el kell engednie, de a munka és a magánélet egybefonódik, így az edző a csapat csodával felérő győzelmével el is ér egyfajta személyes megváltást.

 

A sztori több szinten is végigvezeti a gyász öt szakaszát, az elutasítást, a dühöt, az alkudozást, a depressziót, majd az elfogadást. A film egyik legjobb pillanata, amikor Thomas a kirúgásának hírére fél perc alatt végigmegy az összes fázison, de ezeket átéli akkor is, amikor a csapattal foglalkozik.

A győztes gólt minden szatirikus poén ellenére is áthatja az elfogadás fontossága. El lehet fogadni azt, ha nem mi vagyunk a legjobbak, ha a futballválogatottunk nem topcsapat, de a maximumot nyújtja és a játékosok élvezik a játékot. El lehet fogadni egy közeli családtagunk halálát, bármilyen nehéz is, sőt azt is, ha valaki más vallású, más szexuális identitású, mint mi. Klisés tanulság, de egy próbát megér.