Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nagy Zsigmond külföldön, a maga korában László Fülöp mellett az egyik legismertebb magyar festőművész volt. Az itthoni kánonba nem került be igazán, Párizsból menekülnie kellett, amikor kitört az első világháború, Spanyolországot pedig – ahol a Pradóban ma is őrzik az egyik művét – Dél-Amerikáért hagyta ott. Képeit ma is keresik, az élettörténete pedig felér egy kalandfilmmel.
Van egy magyar festő, akit annak ellenére szinte senki nem ismer, hogy nagyon is jelen volt a múlt század eleji, pezsgő párizsi művészeti közegben, bejáratos volt a spanyol királyi körökbe, New York-i kiállítását pedig a román királyné nyitotta meg 1926-ban. Lehet, hogy Nagy Zsigmond nincs benne a magyar művészettörténeti kánonban, de az élete tele volt fordulatokkal, nagy újrakezdésekkel és külföldi sikerekkel, a képeinek felkutatásáért pedig már közösségi összefogás is indult.
Nehezen kezdődött, mégis visszautasította Munkácsyt
Gyügyei Nagy Zsigmond kezdeti éveit – annyi más művészhez hasonlóan – a nélkülözés jellemezte, a nyomorgó, de ambiciózus festő toposza teljesen ráillett. 1872-ben született Nagybányán, vagyonvesztett, elszegényedett iparoscsaládban, fiatalon inaskodott könyvkereskedésben, asztalosműhelyben és szobafestő mellett is. Nagybányáról egész korán elkerült előbb Kolozsvárra, később Budapestre, ahol egy Dob utcai tömegszálláson lakott, szobafestésből tartotta fenn magát.
Az 1890-es évek elején a Nemzeti Szalon kiállította egy festményét, amit a nagybányai közjegyző vett meg 80 forintért, ezzel a pénzzel a zsebében rögtön útra is kelt Párizsba. Innen megélhetési okok miatt rövidesen hazajött, de nem adta fel az álmait, és még sokszor visszatért a francia fővárosba, sőt egy ideig élt is ott.
Habár sokan nagybányai festőként tartják számon, valójában soha nem csatlakozott a Hollósy Simon-féle iskolához, művészete csak áttételesen köthető az ottani művésztelephez. Inkább tekinthető Benczúr-tanítványnak, noha a Bécsben és Párizsban képzett Bihari Sándor és a Munkácsy-tanítvány Karlovszky Bertalan által alapított festőiskolában tanult, ami meghatározó volt számára. Ő maga is kapcsolatba került Munkácsyval: párizsi kitérői során felkereste a mestert, akinek felkeltette az érdeklődését. Pénzbeli támogatását és a műtermét is felajánlotta számára, de Nagy öntudatosan nemet mondott, mert a maga erejéből akarta felépíteni a karrierjét.
A századfordulóig nyomorúságos körülmények között élt, minden munkát elvállalt, és szabadidejében a saját maga által tákolt alapanyagokra rajzolt, festett. Párizsban rövid ideig látogathatta más neves iskolák mellett a Julian Akadémiát, ám mivel tanulmányait és megélhetését nem tudta finanszírozni, ismét hazajött. Ennek a párizsi útnak az időszakából lehet ismerni az első munkáit – derül ki egy friss monográfiából, amit Ónodi Irén állított össze egy közel tízéves kutatómunka eredményeként.
| Egy váratlanul előkerült dossziéból indult az egész |
A kutatás alapötlete családi indíttatású volt: a szerzőre édesapja nővére hagyott többek között festményeket, és egy dossziét, amiben Nagy Zsigmondhoz kapcsolódó iratokat, leveleket talált az 1926 és 28 közötti időszakból, a világ különböző tájairól, Európától Amerikáig. Mint kiderült, az egyik nagybácsival művész-mecénás kapcsolatban álltak, ami barátsággá alakult; több olyan kép fotója is ott volt a dossziéban, amik egyébként a lakásában eredetiben megvoltak. |
A párizsi fáskamrából a matyók sikeréig
Miután a Budapest Hírlap párizsi tudósítója lelkendező hangú cikket írt róla, egyre több támogatója lett a művészetpártoló és tehetősebb magyar polgárok köréből. Lett egy műterme is – igaz, Párizs szélén, és egy fáskamrából átalakítva, aminek a berendezése csupán egy székből, egy ládából és egy festőállványból állt. Benczúr hívására azonban mégis (immár sokadszor, de nem utoljára) hazatért. Négy éven át tanulhatott a mesteriskolában, ami után számos külföldi tanulmányút következett Antwerpenbe, Brüsszelbe, Hágába, Münchenbe, Drezdába és Berlinbe.
Míg korábban főleg bibliai tárgyú, valószínűleg műteremben készült portrékat, jellemrajzokat készített, idővel áttért a plein air ihletésű zsáner- és tájképekre. A színek, a természetben való festés egyre inkább jellemző lett a művészetére, ahogy a magyar népéletet, karaktereket bemutató festmények is.
Nagy magánéletéről keveset tudni, de azt igen, hogy 1910-ben egy jómódú özvegyet, Grünbaum Erzsébetet vette el feleségül – még abban az évben, amikor az nő férje váratlanul meghalt –, onnantól együtt járták a világot. A házasságkötés után Párizsba költöztek, egy XVI. kerületi elegáns házba, párizsi kiállítására a festő ugyanakkor Mezőkövesden készült, ezért hónapokra visszaköltözött oda.
Nagyon megfogta a matyók világa, egy egész sorozatot festett a helyiek életéről, és valójában ez a műegyüttes alapozta meg a későbbi nemzetközi sikereit. Legalább 60-80 képet mutatott be, amelyek egy része Párizsban talált gazdára, és számos közülük elpusztulhatott a világháború alatt, így most már a reprodukcióknak is csak a töredéke ismerhető. A Georges Petit-ben rendezett kiállításról egyébként Apollinaire is dicsérően írt.
Ezek után joggal tűnhetett úgy, hogy lehet jövője Franciaországban, röviddel ezután azonban kitört az első világháború, és menekülnie kellett mint ellenséges országból jött polgárnak.
Utolsó órában egy előkelő francia ügyész megszerezte ugyan számomra az engedélyt, hogy mint művész, internálás nélkül maradhatok az országban, de mihez kezdhettem volna, mikor már lakásomat is elvették, berendezéseimet, értékeimet... hiába biztosított már szabadságomról Páris parancsnoka! A legutolsó vonatra kapaszkodtam fel a feleségemmel. Csak úgy találomra baszk vidéknek indultunk neki. A határon minden írásomat, okmányomat elkobozták, semmi, semmi nem maradt a párisi szép időkből
– írta visszaemlékezésében.
Barátság a spanyol és a román királyi családdal
Nagynak tehát gyakorlatilag a semmiből kellett újrakezdenie az életét és karrierjét Spanyolországban. Az első festményei gyorsan gazdára találtak, ezek árából egy kis halászfaluban rendezkedett be, állítólag ugyanabban a házban, ahol egykor Victor Hugo is lakott. Tengert, kikötőket, halászokat, kocsmákat festett, jellegzetes baszk karaktereket és festői szépségű tájat, magával ragadta a színek tobzódása. A szimpátia kölcsönös volt: a baszk halászok hamar megkedvelték, olyannyira, hogy ha egy nap nem látták, már érdeklődtek utána.
Felfedezte Kasztíliát, Aragóniát, Katalóniát, Valenciát, Andalúziát, végül 1915-ben Madridban, a Palace Hotelben rendezkedett be, itt nyitotta meg első nagyobb kiállítását is, ami nagy szakmai és anyagi sikert hozott neki.
A sikerhez az is hozzájárult, hogy a tárlatot a spanyol királyi család több tagja is meglátogatta, sőt Viktória királyné már San Sebastiánban felfigyelt rá, és megkérdezte, készítene-e róla is egy festményt. Ettől kezdve bejáratos volt a királyi udvarba: közvetlen kapcsolata volt XIII. Alfonz királlyal, hasonlóan sok időt töltött Krisztina anyakirálynéval és Beatrix infánsnővel, több családtagot festeni is tanított. Nemcsak Madridban, hanem a nyári rezidencián, Santanderben is sok időt töltött velük. A királlyal később is tartotta a viszonyt, találkozott vele, miután trónfosztása után Magyarországra jött.
Nagynak, úgy tűnik, volt affinitása ahhoz, hogy megkedveltesse magát az arisztokráciával, a spanyolok mellett ugyanis a román királyi családdal is összebarátkozott. Ez már jóval később történt ugyan, 1926-ban, amikor New Yorkba tartott, ahol szintén kiállított. Odafelé menet a hajón együtt utazott Mária román királynéval és gyermekeivel. A kiállítást a királyné nyitotta meg, sőt festményt is vásárolt tőle négyezer dollárért, amit persze meg is írtak az amerikai napilapok. A kapcsolatuk Nagy élete végéig megmaradt, vendégeskedett is náluk, portrét festett nekik, és Bukarestben is kapott bemutatkozási lehetőséget. Ez azonban, főleg Trianon után, sokakból váltott ki ellenérzést, ami a festő korabeli megítélését meglehetősen negatívan befolyásolhatta.
Örök utazó és újrakezdő
Nagy az újrakezdéseknek is mestere volt. Párizsból Spanyolországba, Spanyolországból Dél-Amerikába ment és töltött ott éveket 1921 és 25 között – annak ellenére, hogy a spanyolok befogadták, támogatták és megbecsülték. Azokra az éveire később úgy emlékezett vissza, mint élete egyik legboldogabb időszakára. Fürdőzhetett a szakmai elismerésekben, a barcelonai Teatro Realban például 72 festménnyel mutatkozott be, a világkiállításon elnyerte a Grand Prix-t Dicsfény a Golgothán című képéért, és Madridban is többször megjelent festményeivel. Míg a hazai híradásokban egyáltalán nem foglalkoztak vele, a spanyol sajtóban sok írás méltatta.
Persze Európán kívül is feltalálta magát: Argentínában több jelentős állami megbízást kapott, Buenos Airesben kiállítása volt, megfestette Alvear elnököt, Juan Bautista Alberdit és sok más rangos politikust, és Uruguayban is dolgozott. A spanyolországi képeken jellemző erőteljes színhasználat és nyugtalan ecsetkezelés megváltozott, a táj nyugodtabb lett, a színei kevésbé élénkek.
Európába visszatérve Angliát vette célba, ahol kiállított Londonban és Liverpoolban, megfestette Lloyd George és a walesi herceg portréját is. Budapestre hazatérve Wekerle Sándor utcában rendezte be a műtermét – nem mintha sok időt töltött volna ott, ugyanis hetekre, hónapokra elutazott, európai országokba és Észak-Amerikába is meghívták, New York mellett Chicagóba is. 1927-ben indult utolsó körútjára, Németországba, hamburgi és berlini kiállításai miatt, és ha már ott járt, megfestette mások mellett Paul von Hindenburg, a weimari köztársaság elnökének portréját. Ezután végleg hazatért, és mert egészsége is megroppant, többé nem utazott. 60 évesen, 1932-ben halt meg Budapesten.
Nagy Zsigmond képei több mint száz kiállításon szerepeltek, és közel húsz önálló gyűjteményes kiállításáról tudni Európától Amerikáig, persze Magyarországon is. A festmények gyakran felbukkantak aukciókon, manapság is feltűnnek itthon és külföldön egyaránt. Munkái közül néhány a Magyar Nemzeti Galériában is megvan, sőt
2015-ben a Pradóban egy jubileumi kiállításon kiállították két képét is, a Tengerészt és a legértékesebbnek tartott Zöld bárkát.
Az életmű reális megítélésében a fő problémát ugyanakkor az jelenti, hogy jelentős részük szétszóródott a nagyvilágban, így csak a töredéke ismerhető, viszont ha nincsenek meg a művek, lehetetlen a teljes pályaívet felrajzolni. Ezért is indult egy kezdeményezés a Facebookon, aminek az a célja, hogy összegyűljön a lehető legtöbb alkotás, ennek hatására gyűjtőktől, de még Amerikából is érkezett megkeresés.
