Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Cseppet sem görbe tükröt tart elénk Reisz Gábor új filmje, amely úgy mutatja be a reménytelennek tűnő közállapotainkat, az egymás mellett elbeszélés normalitását, a két agymosottnak tűnő táborra szakadt országot, hogy közben időnként hangosan nevetünk a szintén nagyon ismerős családi párbeszédeken, és hétköznapi helyzeteken.
Rég láttam olyan filmet, amely még hetekig ennyire dolgozik az emberben. Időnként úgy érzem, a Magyarázat mindenre brutálisan rámutat arra, hogy mindannyiunknak szégyellni kellene magunkat, mert hagytuk, hogy ilyen élhetetlenné, idegbeteggé váljon az országunk. Máskor az jut eszembe, hogy „kötelező irodalommá” kellene tenni mindenkinek, hogy gondolkodjon el ő is mindezen. (Ezt persze rögtön el is vetem, hiszen a kötelező irodalomnál nincs feleslegesebb és dühítőbb találmány az oktatásban a makarenkói pofon óta.) De eszembe jutnak azok a filmbeli párbeszédek, amelyek minden családban elhangoztak vagy el fognak hangzani (még akkor is, ha minden gyerek megfogadja, ő olyanokat soha nem fog mondani szülőként a gyerekeinek, mint amit az ő szülei mondtak neki). És eszembe jut az az érzés is, hogy amikor kijöttem a vetítésről, pont ott folytatódott a való élet, ahol film abbamaradt.
A film a rögvalót mutatja be. A rögvaló folytatja a filmet.
Már sokat írtunk a HVG-n is arról, hogy Reisz Gábor, bár a korább két filmje – a nevetségesen kis összegekből forgatott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek – kifejezetten sikeres volt, nem „járt szerencsével” az újabb ötleteivel, azokat sorra kaszálta el az (párt)állami pénzeket felügyelő filmes bizottság, így a Magyarázat mindenre tervével már nem is pályázott. Ennek ellenére elkészült a film, és díjat nyert Velencében (Reiszéknek pedig még arra is össze kellett kalapozni a pénzt, hogy a stáb kijuthasson azt átvenni) , sőt azóta Európa filmdíj-esélyes.
Reisz tehát államfüggetlenül nyert Velencében, ahogy Karikó Katalin államfüggetlenül kapott Nobel-díjat a kutatásaival, de még a fociban is államfüggetlenül robbant be Liverpoolba Szoboszlai Dominik. A tehetség nem NER-es. Nem DK-s. Nem kötődik senkihez.
Igazából a film után, már három ilyen mondat is felülvizsgálandó, hiszen benne van a NER. Lehet, hogy ezt csak a másik ideológiai buborék mantrája mondatja velem? Hát, nem őrület?
Na, erről szól a film.
Hogy mennyire a valóságról, arra már a kezdő képsorok is utalnak. Amatőr, telefonos felvételeket látunk egy végzős gimnáziumi diákcsoport szerenádozásáról. Először kis méretben, majd lassan megnő a kép, és máris beteríti a vásznat. Megérkeztünk a filmbe. A film marad a valóságban.
Reisz már emlegetett korábbi alkotásai a világban céltalanul tébláboló, elveszett, önmagukat kereső fiatalokról szól, de a bájos történetek mögött, a háttérben már akkor is mindig ott volt az ország nem mindig szívderítő oldala. A VAN-ban a főhős átsétált például a híradó képekből ismerős (nem a közszolgálati híradóra gondolunk, ott ilyet általában nem mutatnak) tüntetések, hídfoglalások résztvevői között, a Rossz versekben pedig, mintegy mellékesen (így megy ez errefelé) a buszon utazva lát egy agresszív, a frusztráltságát a szektapolitika mindennapossá vált primitív szókincsével levezető, káromkodó és mást dühösen szidó honpolgárt.
A Magyarázat mindenre ezt a hátteret tolja durván előre, és már nem csak mintegy mellékesen jelennek meg a közállapotok, hanem ez kerül a film fókuszába. És úgy, hogy nem körülírja a szereplők által említett politikusokat, hanem konkrétan elhangzanak a nevek, Orbán, Gyurcsány, Szijjártó stb., éppen úgy, ahogy az minden kocsmai beszélgetésen, családi összejövetelen is elhangzik: kimondva, és a jelzőkkel sem spórolva. Az ismerős jelzők mellett ismerősek a – főleg belső – helyszínek is. Becsey Kristóf operatőr képei, ahogy a korábbi Reisz-filmeken, pontosan mutatják be az országot, ahol élünk. És megszoktuk már azt is, hogy a rendező a VAN zenekarral adja a zenei aláfestés, igaz most végigkíséri a filmet e mellett egy sor sötétre hangolt kórusmű is. (Talán utalás az Oscar-díjas Mindenkire, amiben azt láthattuk, hogy nem csak beszélni nem tudunk egymással, de még az éneklésben is hazudni próbálunk?)
A film picit hosszúra nyújtott bevezető jelenetei során még akár azt is hihetjük, hogy a szokásos, útjukat kereső fiatalok újabb történetét kapjuk majd. És ebben tulajdonképpen nem is tévedünk. Hiszen a főhős itt is egy esetlen, a világot nem nagyon értő, tanulni nem nagyon hajlandó, a szerelemben is ábrándokat kergető fiú, Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár), aki történetesen érettségi előtt áll. Megismerjük az apját, az építési vállalkozó Györgyöt (Znamenák István), akik látszólag jól elvan a kis életével, van magyarázata minden problémájára: a libsik, a Gyurcsány, a Soros, a Brüsszel. Ezek miatt drágul minden a boltban, ezek miatt akar Dániában dolgozni a fiatal mérnök kolléga. A hétköznapi helyzetekben is állandóan előkerülnek ezek a kommunikációs panelek. Felesége (Urbanovits Krisztina) időnként próbálja fékezni a férje állandó, ilyen típusú morgolódását („Muszáj mindenbe belevenni a politikát?”), de kevés sikerrel.
A fiukért viszont mindent megtesznek, bíznak benne. És ez az emberi arcuk mutat kis reményt is: talán a családi életben (amíg oda is be nem furakszik teljesen a politika) van még esély a normális életre. Ezen a szálon működik egyébként a legjobban a szokásos, és szerencsére ezúttal sem hiányzó, Reisz Gábor-féle keserédes humor is: a már említett apa-fia párbeszédeken olykor sírva röhög a közönség. De az igazi nagy drámai csúcspontok is a családi jelenetekhez köthetők. (Szívszorító, amikor a fiú kiborul, hogy ő nem képes semmire, amire a szigorú apa is megenyhül.)
Itt muszáj kiemelni, hogy egy másik kor másik generációs filmjében, a Megáll az időben épp az a Znamenák játszotta a gimnazista Kis Kövest, az akkori kor berendezkedése ellen lázadó kamasz gimnazistát, aki most a „kor emberét” alakítja, aki annyira elégedett a mostani hatalmi berendezkedéssel, hogy ez a vak hite elfedi a saját bőrén tapasztalt problémákat is. A mai gimnazista, Ábel viszont nem elégedett semmivel, igaz nem is tűnik egyáltalán lázadónak sem. Valószínűleg egyetlen álma van, az, hogy a szerelme, Janka (Kizlinger Lilla) végre ne a tanáráért epekedjen, hanem érte.
És akkor el is érkeztünk a „másik pólushoz”, Jakabhoz, a laza, sármos történelem-fölrajztanárhoz (Rusznák András), aki viszont ki nem állhatja a kormányt, utálja a NER-t, és ezt eléggé arrogánsan, és az ő oldala paneljeit hangoztatva nem is igen rejti véka alá. Neki is megvan tehát a magyarázata mindenre: az Orbán, a NER, a nép-nemzeti hülyítés. Történetesen Jakab nemcsak Janka plátói szerelme, hanem mindkettőjüket tanítja is, így pontosan tudja, hogy Janka brillírozni fog az érettségin (de le kell szerelje a lány érte való rajongását), Ábel viszont egy kukkot sem tud a történelemről (a konzervatív apja legnagyobb bánatára). És eljön az érettségi napja. Janka brillírozik, Ábel nem tud semmit.
Viszont a zakóján, még ott virít véletlenül a március 15-ről rajtamaradt a kokárda. És ahol felfokozott politikai őrület van és megjelenik egy kokárda, ott abból bizony baj lesz. Ábel megbukik az érettségin, és van egy ártatlannak tűnő félmondata (kétségbeesett kifogása), hogy azért bukott meg, mert kokárdát viselt.
Ebből aztán óriási botrány lesz, a tanárt meghurcolják, a megfelelési vágytól hajtott fiatal, határon túli, mindenáron bizonyítani akaró, naiv újságíró (Hatházi Rebeka) alaposan felfújja a sztorit. A konzervatív apuka hőzöng, a pozícióját és az iskoláját féltő, a rendszerrel a legkisebb konfliktust sem felvállaló igazgató kétségbeesve és gyáván teljesíti a tankerület parancsait (Kocsis Gergely alakítása nagyon meggyőző; az ismerős, mindenen aggodalmaskodó, de közben a tekintélyét őrizni próbáló figurán nem is tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk), az alaptalanul meghurcolt tanár pedig felsőbbrendű gőggel próbálja kezelni a helyzetet – és emiatt már nem is biztos, hogy könnyű vele együttérezni.
A nagy katyvaszban (amibe az egyetlen nem reális, de fontos jelenet is bekerül: a pótérettségin a fiúnak kamerák kereszttüzében kellene vizsgáznia – a sajtót az iskola környékére nem engednék, nemhogy be a terembe) megtörténik az is, hogy összecsap a két oldal, tulajdonképpen egy véletlen okán leül beszélgetni Jakab és Ábel apja. Nagyon egyszerű (és nagyon hazug) lett volna a feloldás, ha ott szépen közelednek a vélemények és kialakul egy közös magyarázat mindenre. De csak egy hangos gyurcsányozás-orbánozás lesz az egészből. Ahogy ez lenni szokott errefelé.
Ahogy a Megáll az idő sztorija (egy utolsó jelenetet leszámítva) gyakorlatilag a Balatonnál ér véget, a Magyarázat mindenre úgyszintén. A Balatonnál, amiről azt kijelenteni, hogy drága vagy olcsó, már önmagában politikai hitvallásnak számított idén nyáron. És most nem a filmre gondolok, hanem a való életre.
Megoldás Gothár Péternél sem volt, Reisz Gábornál sincs.
„Jó, hát akkor itt fogunk élni.”
