Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Két évvel A Francia Kiadás után állt elő új filmmel az amerikai sztárrendező, aki minden eddiginél több hírességet gyűjtött a vászonra, és talán minden eddiginél különösebben beszél hozzánk, nézőkhöz. Megnéztük az Asteroid Cityt, és el is meséljük, milyen a szerelem egy fura helyen, atomvillanások közepette.
Az elmúlt hetekben egymás hegyén-hátán jöttek ki a YouTube-videók, amelyek filmklasszikusok elképzelt, wes andersonosított változatainak az álelőzetesei. A Gyűrűk Urától a Star Warson és mindenféle más világhírű filmen át megérkeztünk a Szomszédokig, ami nyilvánvalóan olyan végpont, ahonnan egy geg már nem folytatható. A videókból közösségi médiás beszédtéma lett, valaki még egy petíciót is írt, hogy most aztán már fejezzék be a wes andersonozást.
Ebből is látszik, hogy Wes Anderson nem egyszerűen neves rendező, a filmjei pedig nem egyszerűen filmek. Ő maga kultusz, a filmjei kultfilmek, létezik az a bizonyos wes andersonos futurista-retró szín- és formavilág, ezerből is megismerni az édeskésen melankolikus Wes Anderson-tónust és hangulatot, és egészen tipikus a kicsit szenvtelen és mégis vonzó Wes Anderson-beszédmód. Ez amennyire jó, annyira meg is nehezíti a dolgunkat, főleg, amikor el akarunk igazodni egy új filmje körül.
Wes Anderson önmagába záruló világának megvannak az állandó hősei is. Jason Schwartzman és Owen Wilson – akik a forgatókönyvírásban is gyakran társai –, Bill Murray, Adrien Brody, Willem Dafoe, Jeff Goldblum, Tilda Swinton, a Pulp-frontember, Jarvis Cocker is rendszeresen visszatérnek a filmjeiben, amelyek közül az elsőt, a Bottle Rocket címűt 1996-ban, 27 évesen készítette. Azóta tíz játékfilmet forgatott, és hogy mennyire háromszázhatvan fokos és külön bejáratú a világa, arról sokat elmond, hogy majd mindegyiknek ő a rendezője, a forgatókönyvírója és a producere is.
Ez a világ többnyire furcsa. Különös és szomorkás, egyszerre zavart és elszánt hősök népesítik be, akik valahogy mindig a periférián mozognak, mintha éppen mindig elveszne valami, az ártatlanság, a szerelem, a dolgok normális működése. Különös figurák indulnak különös utakra, különös helyeken történnek meglepő dolgok. Az alkotások tónusa azonban sosem sötét, hanem pont olyan, amit ezekben a filmekben a szemünkkel is látunk: színesen szplínes.
Ha innen nézzük, legújabb filmje, a tavasszal bemutatott Asteroid City nem lóg ki a katalógusból. És úgy is beleillik a sorba, hogy e különös filmek egyre kevésbé a hagyományos, lineáris elbeszélés, a történetmesélés mentén szerveződnek. Már az előző, A Francia Kiadás is ebben a szellemben született, erre tartott. „Ennél wes andersonosabb filmet Wes Anderson még nem készített” – írta róla egy kritikus, akinek most valószínűleg módosítania kellene az álláspontját. Az Asteroid City ugyanis még olyanabb, sőt szinte már parodisztikus, egy kicsit minden stíluselemet túlhangsúlyoz, túltol.
A társaság a megszokott. A forgatókönyvet Roman Coppolával, Francis Ford Coppola fiával írta – akivel már dolgozott korábban –, a szereposztás pedig parádés. A szinte kötelező „kellék”, Jason Schwartzman mellett látható többek között Scarlett Johansson, Tom Hanks – aki egy egészen kis szerepre ugrik be –, Tilda Swinton, a Stranger Thingsben feltűnt Maya Hawke, Matt Dillon, Willem Dafoe, Margot Robbie, Jeff Goldblum és Jeffrey Wright.
Az Asteroid City 1955 szeptemberében játszódik (akkor halt meg autóbalesetben James Dean), egy isten háta mögötti, körzővel-vonalzóval megrajzolt amerikai, sivatagi kisvárosban. A hely legfőbb nevezetessége egy meteoritkráter, amely köré látogatóközpontot építettek. Más nem nagyon van a településen, csak egy felüljáró, amely végül csak félig épült meg, és néhány egyenfaház. Az egész karikatúra- és képregényszerű: tipikus telefonfülke, tipikus amerikai falatozó, néha átfut egy kengyelfutó gyalogkakukk az úton, néha átszáguld egy autósüldözés, ördögszekereket fúj a szél. Mindeközben párhuzamosan jut eszünkbe a western és a klasszikus amerikai rajzfilmek világa, egyszerre Lucky Luke és John Wayne. Sőt, egy Marlboro Man-szerű fazon is feltűnik a színen.
A film képregényszerűségéről szólva, itt ez a kisfilm az Asteroid City készítéséről:
A mozi már az elején kap egy csavart és egy nagy idézőjelet, kiderül ugyanis, hogy valójában egy film a filmben. Sőt a helyzet még bonyolultabb: az Asteroid City története egy színházi szerző írógépén születik meg, aztán átugrunk a klasszikus, ötvenes évekbeli Broadway-színházak világába. Ezeket a részeket mind fekete-fehérben látjuk, majd ugrunk tovább, a kép színesre vált, a színpadi történet megelevenedik, a vászon szélesre nyílik, jönnek a Wes Anderson-színek, és már benne is vagyunk a sztoriban. A film közben aztán többször is ugrálunk ide-oda, vissza a színházba, aztán vissza a történetbe, sőt, néha maga a történet is kilép önmagából. Mint a tükrökkel teli terem a Vidámparkban. Játék a valósággal. Mikor vagyunk önmagunk? Mikor játszunk szerepet?
A sivatagi pszeudo-településen, amely maga is egy valóságos kísérleti labor, csupa csodabogár jön össze. Az ifjú csillagász-verseny döntősei meg a szüleik, és egy gyerekcsapat, akik együtt várják, hogy eljöjjön a nagy ünnepség, és a fiatal okostojások megkapják az őket illető díjakat. Közben egymásba szeret a Jason Schwartzman alakította háborús fotós, a frissen megözvegyült Augie Steenback – aki a felesége hamvait a wes andersoni groteszknek megfelelően egy ételt frissen tartó dobozban hozta magával – és Midge Campbell sztárszínésznő. Utóbbiról – akit Scarlett Johanson alakít – nem tud nem Marilyn Monroe eszünkbe jutni, de a háborús fotós is az amerikai kulturális ikonográfiát idézi meg. Ahogy fapofával, még érzelmektől áthatva egymásra néznek Asteroid City két barakkjának az ablakából, miközben a háttérben valószínűtlen színekben pompázik az ég és a préri, az tipikus Wes Anderson-jelenet: egyszerre megindító és mulatságos, átélhető és egészen lehetetlen, keserédes és idézőjeles.
Közben pedig történik sok minden más is. Néha a távolban felrobban egy atombomba és felszáll egy gombafelhő, de különösebben senki sem zavartatja magát. Eszünkbe juthatnak az ötvenes évek sivatagi atomrobbantásai, de persze az egész nem tud nem jelen idejű értelmezést is kapni, magyarázni sem kell, miért. A kettőt ráadásul össze is köthetjük, és már meg is kaptuk egy új hidegháborús kor képzetét. Ha azt gondoltátok, hogy nyugodt időkben éltek, hát nem ezek azok, mondja az Asteroid Cityben állomásozó tábornok a fiataloknak.
És hogy a történet fokozza azt, amiről azt gondolnánk, fokozhatatlan, a díjátadó ünnepségre egy űrlény érkezik, akit Jeff Goldblum alakít, és akiről akár Georges Méliès 1902-es Le Voyage dans la Lune (Utazás a holdba) című némafilmjének űrlényábrázolása is eszünkbe juthat. Elviszi Asteroid City legendás meteoritját, és ekkor az egyébként is a világon és bizonyos értelemben az időn kívülre helyezett szereplőket még karanténba is zárják. Vizsgálatok, kihallgatások, a katonaság rendet tart – persze mindez a dolog groteszk, wes andersoni értelmében. Arról, hogy a filmforgatás hangulatát jelentősen befolyásolta, hogy 2020 tavaszán a koronavírus-járvány miatt fenekestül felfordult minden, Anderson több interjúban is beszélt.
Közben cowboyok csapnak a húrok közé – soraikban Jarvis Cockerrel és egy másik Wes Anderson-hőssel, az Édes vízi élet című filmmel befutott Seu Jorge-zsal, aki ott David Bowie-dalokat énekelt –, a titkozatos űrlény visszatér a meteorittal, feloldják a vesztegzárt, a háborús fotóst alakító színházi színész egy látomásos erkélyjelenetben találkozik a feleségével, ez utóbbi a film egyik legszebb pillanata. Lassan véget is ér a szürreális látomás. Hőseink hazatérnek a téren és időn kívüli semmiből a világba, miközben felcsendül Cocker Leonard Cohent idéző noir-country záródala, amelynek címe egyben a film egyik kulcsmondata: You Can't Wake Up If You Don't Fall Asleep.
Az Asteroid City a rendező amúgy sem realista életművének egyik legszimbolikusabb, leginkább elrugaszkodott alkotása, szerelmeslevél a filmhez, amit imád, szerelmeslevél az amerikai kultúrának ahhoz a részéhez, amiért odavan, egyben szép metaforája a távollétnek, a magánynak, a kívülállásnak, és olyanfajta távolságtartó, de félre nem érthető érzelmességgel beszél arról, hogyan bukdácsolunk át mindannyian a létezésen, ahogy azt csak ő tudja. Miről szól a darab, kérdezik a színházi rendezőtől. A végtelenről, meg még valamiről, válaszolja.
„Lehet, hogy viccesen hangzik, de úgy érzem, hogy ezt a filmet érdemes kétszer megnézni. Ha valaki nem szeret egy filmet, akkor persze nem éppen az az első gondolata, hogy »Nézzük meg még egyszer«. De lehet, hogy egyszer meg kell nézned, hogy megértsd az egészet, aztán a második alkalommal – ha van második alkalom – talán még jobban át tudod élni” – ezt az Entertainment Weeklynek nyilatkozta Wes Anderson, és ez, azt hiszem, nem egy jól célzott marketingüzenet.
Ha még repetázna is, itt meghallgathatja a teljes filmzenelemezt:
Asteroid City (Original Soundtrack)
Listen to Asteroid City (Original Soundtrack) on Spotify. Various Artists · Compilation · 2023 · 25 songs.
