Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
De a Cannes-ben is nagydíjjal kitüntetett, Compartment no. 6-ben messze nem ez a legizgalmasabb dolog. Kritika.
Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők.
Nem, a pár évvel ezelőtti cannes-i filmfesztiválon nagydíjas Compartment no. 6 (nagyjából A hatos számú hálókabin) című filmnek nincs köze Charles Dickenshez meg a Két város regényéhez. De a filmből valahogy akkor is ugyanaz a hangulat árad, mint Dickens egyszerűen tökéletes kezdőmondatából.
A Magyarországon számos nagydíja ellenére még mindig be nem mutatott, finn-orosz film road movie olyan, mintha filmre adaptálták volna valamelyik nagy klasszikus orosz utazásregényt, a Moszkva–Petuskit mondjuk Jerofejevtől: az a jól ismert, igazi orosz (al)zsáner köszön vissza ebben a filmben, amikor az ember felül egy vonatra, és nekivág a több napos útnak északra, odakint tombol a hóvihar, odabent folyik a vodka és harsog az uborka, a vasúti kocsikban, a hálófülkékben sajátos kis társadalmak alakulnak ki, és mire az ember kiszáll Murmanszkban, más ember lett belőle, mint azelőtt volt. Ezek a nagy utazások mindig olyanok, mintha pár napba sűrűsödne az élet.
És akkor ehhez jön hozzá Juho Kuosmanen filmjében egy kis Hemingway is, Az öreg halász és a tenger, a látszólag hiábavaló küzdelem, amit valamiért akkor is muszáj végigvinni, csakazértis, mert nem lehet, hogy feladjuk. A film főhőse, a tudós Laura ugyanis azért utazik a világ végére, hogy megnézze a murmanszki petroglifákat, a több ezer éves sziklarajzokat. Pedig minden arra utal, hogy fel kéne adnia az amúgy sem túl erősen megindokolt „expedíciót”: szerelme, Irina munkára hivatkozva lemondta a romantikus közös utazásnak tervezett kirándulást, és a telefonhívásokra is egyre inkább úgy reagál, hogy gyanús, valami nincs rendben ezzel a párkapcsolattal, aztán később még újabb akadályok is gördülnek a cél elé. De nem baj. A köveket akkor is látni kell: olyan ez, mint szembenézni a saját életünkkel. A köveket látni és meghalni. Megvalósítani egyszer az életben azt, amit mi magunk akarunk, és nem fogni a körülményekre meg más emberekre a kudarcot. Vagy épp kipróbálni, változik-e valami az életünkben, amikor azt gondoljuk, hogy majd fog. Az ilyen filmek, regények, történetek épp attól szoktak izgalmasak lenni, hogy sosincs igazi válasz arra, miért volt olyan fontos elérni a célt. Válasz nincs, csak valami sajátos hangulat. Amiben egyszerre vannak benne a legjobb és a legrosszabb idők.
És ez a Compartment no. 6 sikerének titka is, ez a hangulat, ez a megfoghatatlan atmoszféra, a humor, a melankólia, a romantika elegye, amibe egyszerre fér bele a nagy orosz spleen á la Puskin, meg az életöröm is, noha a kettőnek ütnie kéne egymást. Ez, meg a két főszereplő: Laura (Seidi Haarla) és útitársa a hatos számú hálófülkében arra a pár napra, Ljosa (Jurij Boriszov). Meg a dinamika kettejük között, mert persze, hogy ebben a filmben is az történik, ami az összes hasonlóban, hogy Ljosa először valami suttyó alkesznek tűnik, és ebből az alapállásból sikerül végül mégis közel kerülnie Laura lelkéhez, és ezt a folyamatot is nagyon plasztikusan ábrázolja a film, Laura csökönyösséggel palástolt érzelmi instabilitásával és Ljosa infantilis lelkivilágával.
Meglepő módon pont egy komédiába illő jelenet az egyik legemlékezetesebb a filmből: amikor Ljosa a peronon hógolyókkal szórakozik úgy, hogy nagyon macsónak hiszi magát, majd egy béna pörgőrúgás közben beesik a sínek közé, majd persze úgy tesz, mintha mi se történt volna – amit persze Laura végignéz, és ettől egy kicsit megint változik kettejük viszonya, sajátos szövetsége.
Na meg persze talán az sem utolsó szempont a film sikerében, ha nem is esztétikai indok, hogy ritkán látni olyan filmet, amit az orosz kulturális minisztérium támogatott, de két nő csókolózik és szeretkezik benne – nem is érthető pontosan, ez mégis hogy történhetett meg a homofób orosz törvények ellenére. De ez nem „LMBTQ-film”, ha ugyan van ilyen kategória: Laura vagy biszexuális, vagy egyszerűen csak abba tud beleszeretni, aki érdemes rá, a nemétől függetlenül.
Tulajdonképpen, a meleg szálat leszámítva, régimódi film ez, szinte ugyanez megjelenhetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt is, nincs benne semmi korszerű, még a képi világa is abszolút hagyományos, sok szűkös közelivel, de hát ha egy film nagy része egy apró kabinban játszódik, mi mást is vehetne a kamera. Lehetne azt is mondani rá, hogy korszerűtlen, ahogy azt is, hogy poszt-posztmodern. De azt is, hogy örökérvényű. Mert az utóbbi is egészen biztos.
A filmet a kolozsvári Transilvania International Film Festivalon láttuk. Streamingszolgáltatónál momentán nem, de a legtöbb online videóvásárló alkalmazásban elérhető.
