Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tom Felton önéletrajzi könyvében túllép Draco Malfoyon (akinek amúgy sem volt menő lenni), és elmondja, milyen út vezetett a varázslóvilág díszletein át Hollywoodig, onnan az elvonóra, végül kemény munka árán a mindig is vágyott "normális" élethez.
Tom Felton sikertörténete tulajdonképpen az, hogy viszonylag átlagos életet él.
A nemrég kiadott életrajzi könyvének törzsét – nem meglepő módon – az őt híressé tevő Harry Potter-filmekkel kapcsolatos sztorik, tapasztalatok teszik ki, amelyek azonban bármennyire is szórakoztatóak vagy elgondolkodtatóak, mégsem a kötet legérdekesebb részei. Sokkal érdekesebb az utolsó néhány fejezet, amelyek lejtmenetről, függőségről, megborulásról, gyógyulásról és önismeretről szólnak. Felton nem ígér és nem is ad szaftos pletykákat, hatalmas leleplezéseket a brit vagy amerikai sztárvilágból, és amikor a magánéletéről beszél, azt sem úgy teszi, mint aki drámai módon kiteregeti a szennyesét. Aki a szenzációért olvasná el a könyvét, inkább ne tegye.
A színészről máig Draco Malfoy karaktere ugrik be legtöbbeknek, pedig szinte a teljes gyerekkora forgatásokkal telt, sőt azóta is a pályán van. Persze a főszereplők, Daniel Radcliffe, Rupert Grint és Emma Watson is így vannak ezzel, nem egyszer beszéltek már a beskatulyázás nehézségeiről. Közülük talán Watson az, akinek legjobban sikerült túllépnie karakterén, Hermione Grangeren (ehhez valószínűleg az is kellett, hogy a filmek mellett gyakran hallassa a hangját közéleti kérdésekben is), bár pont ő foglalkozik manapság legkevésbé a színészettel, helyette például a saját ginmárkáját építgeti. A könyv egyébként éppen az ő meleg hangú előszavával nyit, amelyből persze nem maradhat ki, hogy Feltonnal köztük valójában nem volt soha semmi olyan, bármennyi pletyka is terjedt állítólagos romantikus kapcsolatukról. Csak a lehető legtisztább szeretetet érzik egymás iránt, szigorúan mint lelki társak.
Az első fejezetekből kiderül, hogy Felton saját családja nem is hasonlíthatott volna kevésbé a Harry Potter-filmekben játszott karakterének családjához – amivel, lássuk be, nagy mázlija volt.
A négy fiútestvér közül ő volt a legkisebb, és bár a bátyjai előszeretettel hívták pondrónak meg vakarcsnak, mégis szeretettel teli, biztonságot adó hálóként gondol rájuk.
Tizenkét éves volt, amikor elváltak a szülei, akik közül egyértelműen az édesanyjához állt közelebb, ő volt az, aki minden erejével és lelkesedésével támogatta színészi karrierjében. Építőmérnök apját „jellegzetesen brit férfitulajdonságokkal” bíró emberként írja le, aki nem túl gyakran dicsérte őt, és nem igazán fejezte ki az érzéseit. Azt sem titkolja, hogy a családjában előfordultak mentális problémák, az egyik testvérét például kamaszként, a másikat felnőttként kezelték többször is zárt osztályon.
Ahogy pályatársai igen nagy része, ő is járt kisiskolásként a helyi drámaklubba (jelentős szerepe volt ekkoriban a hármas számú hóember és az egyes számú fa), és bár élvezte a játékot, nem tűnt ki benne. A klub vezetőjének biztatására mégis eljutott egy londoni színészügynökséghez, így történt, hogy hétévesen már Amerikában forgatott reklámot (vicces momentumként idézi fel, amikor a Times Square-en az emberek összekeverték a Reszkessetek, betörők gyereksztárjával, Macaulay Culkinnal). Ekkor persze még szenzációs újdonság volt neki Los Angelesbe, Miamiba és New Yorkba repkedni, sőt az talán még inkább, hogy a szállodai szobába bármikor felhozathatott magának egy kis sültkrumplit, vagy hogy végtelenségig nézhette a Cartoon Networkot. Gyerekként ezek a dolgok sokszor jobban mozgatták, mint maga a meghallgatás.
Tízévesen bekerült egy komolyabb produkcióba, a fantasy-vígjáték Csenő manókba, ami még inkább átalakította addig sem szokványos életét – mint írja, olyan volt, mintha egy saját Super Mario-világban lett volna, és itt értette meg a filmezés technikai alapjait. Később Malajziában is forgatott hónapokig, mások mellett Jodie Fosterrel, akit egyszer teli erőből arcon rúgott az Anna és a király egyik jelenetében (a karma ezt pár év múlva visszaadta neki Emma Watson jobbhorgaként).
A kiskamasz Feltonnak tehát már bőséges tapasztalata volt a kamerák előtt, mire eljutott a Harry Potter castingjára, ám
olyannyira nem érdekelte a történet, hogy még a Bölcsek köve elolvasására sem vette a fáradtságot.
Sokáig annak sem volt igazán volt tudatában, hogy a forgatásokon a brit színészvilág krémje veszi körül. „Színészként dolgozni forgatáson mindenképpen jobb, mint iskolában lenni”, jegyzi meg, bár közben azért vágyott is arra, hogy átlagos tinédzser legyen, mert „nem volt menő Dracónak lenni” – ezt rögtön az első londoni premier után is megtapasztalhatta, amikor egy kisgyerek leseggfejezte. Mégis özönlöttek hozzá a rajongói levelek és az ajándékba küldött édességek, amiket viszont sosem volt szabad megkóstolnia, hátha mérgezettek. Ahogy az lenni szokott, az emberek fejében szinte teljesen eggyé vált a karakterrel, de ő mégis úgy érezte, hogy a környezetében senki nem volt elájulva tőle és senki nem gondolta, hogy híres lenne.
Ennek ellenére a munkája miatt nyilván esélye sem volt arra, hogy átlagos kamaszkora legyen, így saját bevallása szerint túlkompenzált – habár itt csupa olyan dolgot említ, amit a nem filmsztár tinédzserek is megtesznek olykor. Rákapott a dohányzásra, megpróbált ellopni egy pornó DVD-t egy boltból, illetve füvezés miatt egyszer a rendőrőrsön kötött ki. Az iskolában idegesítően és arrogánsan viselkedett, magasról tett a tanulásra (vicces, de éppen drámából bukott meg). Nem segített a helyzeten, hogy sokat hiányzott, a haját pedig folyamatosan festeni kellett a karaktere hidrogénszőkesége miatt. Volt, hogy egy tanára úgy próbálta helyre tenni, hogy kigúnyolta a hajszínét, és megkérdezte, ki tört össze egy tojást a fején.
A Potter-saga első öt filmjét nagyjából azzal töltötte, hogy a sarokban állt és gúnyosan vigyorgott, nem kellett túl sokat rágódnia a karaktere jellemfejlődésén. (Apropó: az önelégült, tipikus Malfoy-vigyort a nagypapája segített kifejleszteni, addig gyakorolt vele, míg elég „halványra és gusztustalanra” nem sikerült.) Színészkollégáitól viszont még így is rengeteget tanult, és anekdotázik is róluk bőséggel. Gary Oldmant (Sirius Black) például sokáig takarítónak nézte, és sajnos ez ki is derült, miután egyszer hangosan megdicsérte neki a padló tisztaságát. Maggie Smith (Minerva McGalagony) türelmét jó néhányszor próbára tette a forgatás közbeni ökörködéseivel, Alan Rickmantől (Perselus Piton) egy kicsit mindig is tartott, és egyszer nagyon felidegesítette azzal, hogy rálépett a palástjára. Michael Gambon (Albus Dumbledore) egy cigarettaszünet alkalmával olyan lelkesítő beszédet tartott neki, hogy attól szinte megtáltosodott, Ralph Fiennestől (Voldemort) megkapta a filmtörténet talán legkellemetlenebb és legvisszataszítóbb ölelését, Jason Isaacs-et (Lucius Malfoy) pedig máig apának szólítja.
Érzése szerint a Harry Potter miatti figyelem sokszorosára nőtt, mióta lezárult a forgatás és kipörögtek a filmek. Huszonkettő volt, amikor az utolsót is befejezték, és eléggé megkönnyebbült. Olyannyira, hogy
ha az aktuális barátnője nem bátorítja a megfelelő pillanatban, talán el is hagyja a színészi pályát, és inkább pontyhorgászként érvényesült volna a jövőben.
Míg gyerekként vagy száz projekt meghallgatásán vett részt a produkció előtt, újra hozzá kellett szoknia, hogy castingokra járjon, és ahhoz is, hogy nemet mondanak neki. Elkezdett Amerikában próbálkozni.
Los Angelest és vele Hollywoodot az ellentmondások városaként írja le: egyszerre siker és kudarc, gazdagság és szegénység, izgalmas és ijesztő, de a furcsaságaival együtt mégis elkezdte beszippantani őt. Míg Angliában senkit sem érdekelt, hogy híres, itt úgy tűnt neki, hogy éppen az ellenkezője a helyzet. „Túláradóan lelkes idegenek” bizonygatták, hogy imádják a munkáját, elkezdtek vele filmsztárként viselkedni, luxusautókat, menő dizájnerruhákat kapott, oda jutott be, ahova csak akart. Utólag már elmebajnak látja ezt. „Úgy viselkedtem, ahogy bántak velem. Egy ideig nagyon jó móka volt. De csak egy ideig. A csillogás hamarosan halványulni kezdett.”
Ahogy fogalmaz, szépen lassan elveszítette önmagát, ami az alkoholizmus és a szerhasználat felé sodorta. A körülötte lévők beavatkozásterápiával próbálták kirángatni az állapotából egy átpiált éjszaka után – ekkor az ő szemében a „bűne” nem volt több, mint napi néhány sör, egy-egy whisky, esetleg pár füves cigaretta elfogyasztása. Mindezt azonban már rendszeresen, fényes nappal tette.
Az ivás még a legjobb körülmények között is szokássá válik. Ha pedig azért iszunk, hogy elmeneküljünk valamilyen helyzet elől, akkor még inkább. Az én esetemben a szokás kilépett a kocsma falai közül, és időnként a forgatásra is követett. Eljutottam addig a pontig, hogy nem zavartattam magam, és munka közben is ittam.
Először egy malibui rehabra került be, de onnan megszökött, végül önként keresett egy kaliforniai vidéki intézményt. Sok pályatársával ellentétben tehát képes volt eltávolodni a szakadék szélétől és az önfejlődés útjára lépni. Most Észak-London zöldövezetében él a kutyájával, a West End színpadán játszik, és kialakított magának egy mindig is áhított, nyugodtabb, hétköznapibb életet.
A mentális gondjairól, arról, ha nincs jól, már nem szégyell beszélni, és másokat is erre biztat.
A mai napig nem tudom, énem melyik változatára ébredek másnap reggel. Előfordul, hogy a legapróbb feladatok vagy döntések – a fogmosás, a törölköző felakasztása, vajon teát vagy kávét igyak – megugorhatatlan akadályt jelentenek. Néha úgy tudok a legjobban végigcsinálni egy napot, ha kicsiny, teljesíthető célokat tűzök ki magam elé, amelyek eljuttatnak egyik percről a következőre.
A Túl a varázslaton – egy mardekáros vallomásaiból egy olyan ember képe rajzolódik ki, akinek elég ellentmondásos a viszonya a saját ismertségéhez, és valójában mindig is arra vágyott, hogy „normális” élete legyen. Egy olyan emberé, aki gyerekszínészként hajlamos volt röhögőgörccsel vagy más disznósággal elszabotálni a jeleneteket, de még mindig vörösre bőgi a szemét, ha véget ér egy munka. Olyané, aki meglépett az elvonóról, miközben nagyon gyűlölte saját magát és az egész világot, ma már viszont másokat is segítene a tapasztalatával. Ezzel a könyvvel talán egy kicsit sikerül is neki.
Tom Felton: Túl a varázslaton – Egy mardekáros vallomásai. Megjelent a HVG Könyvek gondozásában 2023-ban, 320 oldal, 5525 forint
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
