Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy pénzügyi igazgatóból lett biciklis futár történetét dolgozza fel Hatházi Fanni Majdnem jó című dokumentumfilmje. A rendezővel készült interjúnkból kiderül, mi visz rá valakit egy ilyen drasztikusnak tűnő váltásra és milyen fogadtatásra talál a társadalom részéről, és arról is beszélgettünk, miért kellene többet foglalkoznunk az olyan népbetegségekkel, mint amilyen a kiégés.
hvg.hu: A Majdnem jó című dokumentumfilmje egy olyan férfit mutat be, aki, mint a mondás tartja, minden volt már, csak akasztott ember nem. Mesélne arról, honnan jött ez a téma, és mi fogta meg benne?
Hatházi Fanni: A Majdnem jó nagyon tudatos keresés eredménye, ami egy dokumentumfilm-rendezővel ritkán fordul elő. Általában az szokott lenni, hogy gyűjtöm az ötleteket, felírom magamnak, amivel találkozom, ami érdekes, ami megfog. A járvány miatt meghiúsult az eredeti diplomafilm tervem, és minél előbb új témát kellett találnom. Egy barátnőmmel kezdtem el beszélgetni arról, hogy a Covid milyen témákat dobott fel, amelyekkel érdemes lenne foglalkozni. Eszünkbe jutott a biciklis futár, a barátnőmnek pedig volt egy ismerőse. Ő volt Balázs, aki a film főszereplője lett. Engem rögtön megfogott, hogy egészen érdekes irányból jött. Aztán nyilván, ahogy a film készült, úgy változott meg a percepcióm vele kapcsolatban. Rájöttem, hogy neki nemcsak a kiégés a problémája, ez csak egy része az ő lelki világának, ami szerintem a filmben is eléggé kinyílik.
hvg.hu: Balázs a futárkodás előtt a TASZ-nál és az ENSZ-nél dolgozott, korábban pedig kosárlabdázó és gitáros karrierrel is kacérkodott. A film egy pontján azt kérdezi tőle, hogy volt-e bármi olyan, amit kudarcként élt meg az életében. Miért tűnhet kívülről egy ilyen jellegű karrierváltás kudarcnak?
H. F.: Azért tettem fel Balázsnak ezt a kérdést, mert láttam, hogy folyamatosan azt hajszolja, hogy elégedett legyen önmagával. Egyébként mindannyian így vagyunk ezzel. Szerintem nagyon fontos, hogy el tudjuk rendezni magunkban, hogy van-e kudarc az életünkben, vagy mi az, amit annak tekintünk. Az, hogy váltunk, új utakat keresünk, és más irányokba megyünk, az kudarc-e egyáltalán. Az is érdekes kérdés, hogy egy értelmiségi embernek mi jelent kudarcot. Egyébként meg a munkát soha nem szabad szégyellni, mert az, hogy mit csinálsz éppen, az nem határoz meg téged. Teljesen elválik a mai világban az, hogy mivel vagy elégedett, mi az, amit szeretsz, és mi az, ami értékesnek állít be téged.
hvg.hu: Első hangzásra mégis kicsit nehezen érthető, hogy miért hagy ott valaki egy olyan munkahelyet, mint a TASZ, azért, hogy futár legyen.
H. F.: Erről a dilemmáról is szól a film. Ráadásul Balázs nemcsak jó munkával rendelkezett, hanem nagyon tiszteletreméltó karriert futott be. ENSZ, TASZ – ezek tök jó helyek. Jó kimondani, hogy ott dolgozol. Ehhez képest biciklis futár elméletileg bárki lehet, aki fel tud ülni egy biciklire. Valószínűleg ezért van az, hogy a társadalom szemében megkérdőjelezendő, hogy mi az, ami ebben Balázst vonzza.
hvg.hu: Sok mindenkit érint a kiégés, az emberek többségének mégsem könnyű váltani és kilépni a megszokott rutinból. Ennek mi lehet az oka?
H. F.: Pontosan a társadalom elvárásai miatt nehéz váltani. Azáltal, hogy van egy-két-három egyetemi diplomád, és egy olyan munkát végzel, ami a társadalom szerint jelent valamit, gyakorlatilag belekerülsz egy kasztba. Ha viszont erre neked nincs szükséged, és valami másban szeretnél kiteljesedni, azt nehéz bevallani, mert egy olyan világban élünk, ahol mindenkinek vannak veled szemben elvárásai. Emellett az is számít, hogy mennyit fogsz keresni, mit szól hozzá a feleséged… Szerintem nem is ahhoz kell a bátorság, hogy valóban munkát váltsunk, hanem ahhoz, hogy annak a hatásait el tudjuk magunkban rendezni. Balázzsal is beszélgettünk arról, hogy mennyire más az, amikor te dolgozol az irodában, meg amikor te viszed az ebédet az irodába.
hvg.hu: Mit gondol, miért éppen a futárkodást választotta?
H. F.: Szerintem neki voltak ezzel kapcsolatban romantikus elképzelései. Nagyon szeret sportolni, a biciklis futárkodásban pedig van egy elképesztő szabadságérzés. Akkor megy dolgozni, amikor akar, ő osztja be az idejét, arra kell csak figyelni, hogy ne üssék el. A felelőssége teljesen más. Nem úgy érzi a súlyát a dolgoknak, mint ahogy akkor, amikor egy TASZ-nál vagy egy ENSZ-nél dolgozik, és szélmalomharcot vív azért, hogy a világ jobb hely legyen. Balázs ráadásul menedzsment pozícióban volt, pénzügyekkel foglalkozott, tehát sosem azt látta, amikor megtörténik egy világmegmentő pillanat, és egy gyerek visszakerül a szüleihez vagy egy falu kap egy kutat, hanem ilyenkor is egy Excel-táblázatot nézett. A futárkodás viszont olyan munka, ahol egyből megkapja a visszacsatolást. Futárként mindenkinek örömet okozol, mindenki várja, hogy hozd az uzsonnát, és amikor megérkezel, akkor mindenki nagyon boldog. Szerintem Balázsnak ez kellett benne, ez a szabadság. Emiatt irigylem, mert én is nagyon szeretek biciklizni.
hvg.hu: Ön is szívesen elmenne futárnak?
H. F.: Nem hiszem, hogy bírnám a gyűrődést. Én másról szoktam álmodozni.
hvg.hu: Miről?
H. F.: Privát séf szeretnék lenni. Mindig elképzelem, hogy az milyen csodás lehet, a valóságban persze biztos, hogy nem az. De hát mindenkinek vannak ilyen ábrándjai.
hvg.hu: Ha már itt tartunk, ön is sok munkahelyen megfordult. Televíziós műsorkészítőként végzett, azóta dolgozott riporterként és kreatív producerként is, de szerzett diplomát nemzetközi tanulmányok szakon, tavaly pedig dokumentumfilm-rendező mesterszakon is. Önnél mi motiválta ezeket a váltásokat?
H. F.: Az igaz, hogy sok mindent csináltam, de azért alapvetően a szakmámon belül mozogtam. Szerencsém volt, mert Magyarország pici piac, úgyhogy sok mindenbe beleláttam. Csináltam reality műsorokat, amelyekkel utaztam is egy csomót, voltam híradós, aztán pedig sorozatokban dolgoztam, úgyhogy a fikciós oldalon is ki tudtam próbálni magam.
Magyarországon dokumentumfilmesként egyébként nem lehet megélni, nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy csak és kizárólag dokumentumfilm-rendezőként éljenek. Én már a BA után is sokat pályáztam, hogy készíthessek filmeket, és készítettem is kisebb dokumentumfilmeket meg egy nagyobbat, de mellette folyamatosan dolgoztam szórakoztató műsorokban. Aztán egy ponton én is kiégtem.
hvg.hu: És akkor mihez kezdett?
H. F.: Visszamentem az egyetemre. Azért mentem el a mesterszakra, mert azt éreztem, hogy szükségem van az inspirációra.
hvg.hu: Balázs döntése a családjától is komoly áldozatokat követel. A feleségének például el kell mennie külföldre dolgozni egy időre, hogy finanszírozni tudják ezt a váltást. Nem önzőség ez egy kicsit a részéről?
H. F.: Egyrészt a felesége, Pao az ENSZ-nél dolgozik, és elég sokat utazik a munkája miatt, tehát valószínűleg magától is elment volna Mexikóba. Másrészt neki, mint mondta, egész egyszerűen az a fontos, hogy a partnere boldog legyen, mert az sokkal többet hoz az életükbe, mint egy két lábon járó ATM. Arról nem beszélve, hogy Balázs apaként most lényegesen jobban részt vesz a munkában. A gyerekeivel, akikkel az előtt sokkal kevesebbet tudott, most sokkal többet tud foglalkozni. És ez szerintem megfizethetetlen dolog. Szóval, ha valaki azt meri mondani Balázsra, hogy milyen szörnyű ember, mert a saját útját járja, akkor gondoljon bele, mennyit profitálnak ebből a gyerekei, milyen sokat ad majd ez hozzájuk felnőttként.
hvg.hu: Abban nem lehet kiégni, ha túl gyakran váltogatjuk a munkánkat?
H. F.: Dehogynem, nagyon. De én mindig azt gondolom, hogy megunni egy dolgot bizonyos szempontból jó, mert azt jelenti, hogy csináltál valamit elég hosszan ahhoz, hogy meg tudd unni. Szeretted eddig, érdekelt eddig annyira ahhoz, hogy belevesd magad.
hvg.hu: Mivel egy emberi jogi filmfesztiválon szerepel a film olyan alkotások között, amelyek zömében háborús menekültekről, áldozatokról, súlyos traumákat átélt emberekről szólnak, felmerül a kérdés, hogy ezekhez viszonyítva mennyire komolyan vehető Balázs problémája. Erről mi a véleménye?
H. F.: Mindenkinek joga van ahhoz, hogy legyenek problémái és legyenek nehéz időszakai az életében. Azt remélem, hogy ez a film képviselni tud olyan embereket, akik előtte nem voltak képviselve. Csak azért, mert valakinek nem kell aggódnia azon, hogy mit fog enni, még nem szabad elvennünk tőle azt a lehetőséget, hogy kimondhassa, hogy neki fáj valami. Szerintem ez elég fontos mondanivalója a filmnek, hogy ne szégyelljük magunkat azért, mert bizonyos helyzetekben rossz nekünk. Nagyon kegyetlen társadalmi üzenet az, hogy neked nem lehet semmi bajod, mert van pénzed vagy munkád. Egyébként meg a kiégés népbetegség. Van pár multinál dolgozó barátom, aki megnézte a filmet és kifejezetten hálás volt érte. Ez volt az első visszacsatolás a filmmel kapcsolatban, hogy érdemes volt megcsinálni.
Mindenkinek a maga szintjén vannak problémái és ezeket nem szabad összehasonlítani, hanem ugyanolyan erővel kell foglalkozni mindegyikkel. Már csak azért is, mert a világ problémáit egészséges emberek tudják megoldani. Ha mentálisan beteg társadalomban élünk, akkor annak mindig rossz lesz a vége, agresszió lesz a vége, ami magas szinteken háborúhoz vezet. Ha jól vagyunk, akkor képesek vagyunk segíteni, értéket teremteni, szóval mindenki foglalkozzon a saját mentális egészségével és ne gondolja azt, hogy ez hülyeség.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
