1962. július 12-én egy ismeretlen együttes lépett fel Alexis Korner Blues Incorporated nevű zenekara helyett (aminek akkor rádiófelvételre kellet menni) a nyugat-londoni Marquee klub színpadán. A hattagú együttes – Mick Jagger (ének, szájharmonika), Keith Richards (gitár), Brian Jones (gitár), Ian Stewart (zongora), Dick Taylor (basszus), Mick Avory (dob) – már több hónapja próbált különböző helyeken, egy sor rhythm and blues és rock and roll-dalt tudtak játszani, de közönség előtt ekkor játszottak igazán először.

Április óta a csapatot Rolling Stones-nak hívták, de ez a koncert volt a hivatalos keresztelő, és a zenekar történetének szimbolikus kezdete is.

Ez a történet pedig elképesztő: a „világ legjobb rockzenekara” nemcsak a nagy rivális Beatlest élte túl, hanem szinte mindent és mindenkit, az egész XX. századot, legkülönbözőbb zenei hullámokat, a „sex&drugs&rock and roll”-életformát. Mára a Stones a világ egyik (vagy a) legrégebben működő zenekara is. „Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni” – mondta még 1972-ban Jagger, de a most, fél évszázaddal ezután is épp világkörüli turnén vannak (tegnap épp Brüsszelben játszottak).

Nehéz pontosan követni az albumok és dalok számát (egy-egy soralbumnak volt amerikai és brit változata is, és van számos koncert-, válogatásalbumuk stb.), de azt nagyjából kijelenthetjük, hogy a 60 év alatt 25 „normál” albumot számolhatunk össze, és több mint 420 dalt.

A 60 éves szülinap apropóján a hvg.hu összeállította a legjobb 60 Rolling Stones-dalt, amit húszasával, három részletben közlünk. A top 20-at július 12-én mutatjuk be.

A lista első része, a 41–60. dallal itt található.

A lista második része, a 21–40. helyezett dallal itt található

Az általunk legjobbnak tartott 20 dal – fordított sorrendben:

20. Ruby Tuesday (1967)

A Rolling Stones gazdag zenei fantáziáját mutatja a Ruby Tuesday hangszerelése is, ahol a háttérben játékosan csiripelő fuvola pont olyan fontos elem, mint az azt ellenpontozó, markáns és sötét kontúrt adó nagybőgő. A Between the Buttons című lemezen megjelent dal Keith Richards és akkori barátnője, Linda Keith szakítását oldja fel egy a rádióknak ez idő tájt elég kedves melódiában. A rádiós és televíziós zenei rendezők általában ezt a dalt választották a lemezen obszcénnek tartott Let’s Spend The Night Together helyett, a „cuki” Ruby…-ban nem találtak kivetnivalót. A dalban Richards és Bill Wyman együtt bűvölték a nagybőgőt, Brian Jones pedig fuvolázott. (CSH)

19. Let’s Spend The Night Together (1967)

Ma már érthetetlen, micsoda felfordulást okozott ez a dal a maga idejében, amely arról szól, hogy a srác ágyba akarja vinni a lányt. A szöveg annyira provokatívnak bizonyult, hogy irultak-pirultak tőle a rádiósok, és nem csak ők: a New York-i Ed Sullivan Show-ban a Rolling Stones kizárólag cenzúrázva adhatta elő a számot. A címet is adó sorból a „the night” szavakat a „some time” szavakkal kellett helyettesíteniük, ami természetesen röhejes egy megoldás volt, Mick Jagger forgatta is rendesen a szemét a forgatáskor. És nehogy azt higgyük, hogy ez csak a szemellenzős hatvanas évek Amerikájában történhetett meg: a zenekar a 2003-as kínai fellépésén is kénytelen volt kihagyni ezt a dalt. Széljegyzet: érdemes a David Bowie által készített feldolgozást is meghallgatni mellé. (CSH)

18. Street Fighting Man (1968)

A Beggars Banquet-en szereplő Street Fighting Mant – a Gimme Shelter mellett – a Stones legpolitikusabb dalának szokták nevezni, egyfajta felhívásnak forradalomra, nem véletlenül. Bár számos különböző értelmezés látott napvilágot arról, miről is szól, Jagger egy interjúban elárulta, hogy azt Tariq Ali író inspirálta, aki részt vett egy lovasrendőrök által szétvert háborúellenes tüntetésen a londoni amerikai nagykövetség előtt. Mint mondta, miközben forrongott a diáklázadások miatt Párizs, Amerikában a vietnámi háború ellen tüntettek, London feltűnően csendes volt. Bele is írta a dalba, hogy „Mi mást tehet egy szegény srác London utcáin, mint hogy egy rock and roll bandában énekel”. Szinte csak akusztikus hangszerekkel – gitár, szitár, zongora – vették fel, de talán a mennydörgő dob, talán a szirénára hajazó énekdallam miatt kifejezetten telt, dögös hangzást kevertek ki belőle. A Rolling Stone magazin minden idők 301. legjobb dalának kiáltotta ki. (BI)

17. As Tears Go By (1965)

A Rolling Stones-daloknak jellemzően nem az az eposzi állandó jelzőjük, hogy szépek, viszont az As Tears Go By egész egyszerűen szép. A legenda szerint a dalt Andrew Loog Oldham Stones-menedzser nógatására írta Mick Jagger és Keith Richard, akik ráadásul korábban nem is írtak ilyen balladisztikus szerzeményt. A dalból azonban első körben nem lett Rolling Stones-szám, mert a szerzeményt odaadták az akkoriban már a Rolling Stones köreiben mozgó fiatal Marianne Faithullnak, aki 1964 nyarán slágert csinált az As Tears Go By-ból. Egy évvel később már a Stones is lecsapott a korabeli barokk pop stílusjegyeit viselő dalra, és felrakták az 1965 decemberében megjelent December’s Children (And Everybody’s) című albumra. És hogy egy bulvárszálat is rakjunk a dal mellé: Marianne Faithfull 1964-ben még John Dunbar műgyűjtő-galerista barátnője volt, később felesége és gyermeke anyja, ám nem sokkal később Mick Jagger miatt elhagyta a férfit és 1970-ig Jaggerrel élt. De ez már egy másik történet. (NR)

16. The Last Time (1965)

Ez volt az első Angliában megjelent Jagger–Richards-dal (az USA-ban a Tell Me című szerzeményük már korábban megjelent), ami abban is úttörő volt, hogy egy gitár-riff állandóan ismétlődik a dalban (ezzel az eszközzel addig nem is igen éltek a szerzők, ez után annál inkább). A korabeli kritika szerint a dal „egy döcögős, szívós, romantikus kétnegyedes blues”, de mint kiderült, a szerzők valójában egy gospel-dalt vettek alapul, ezt turbózták fel a jellegzetes gitártémával és feszes alappal, így lett egy igazi (és valójában az első) Stones-dal. A visszatérő riffet Brian Jones játssza, az akkordokat és a szólót Keith Richards. Egy interjúban utóbbi kifejti, mindig az viszi a riffet, aki kitalálta (ő például a Statisfactionben játszotta akkoriban). 1967-ben a szerzőket bevarrták kábítószerügyben, erre tiltakozásképp gyorsan a The Who is rögzítette ezt a dalt, igaz, mire megjelent kislemezen, már kiengedték Jaggeréket.

A 60-as években a Stones-koncertek elmaradhatatlan darabja volt a The Last Time, aztán a 70-es, 80-as években kimaradt a műsorból, de a 90-es évek végétől újra bekerült a turnék repertoárjába. Érdekes másodvirágzása is volt, ugyanis még 1965-ben a The Andrew Oldham Orchestra készített egy szimfonikus feldolgozást a dalból, amit aztán 1997-ben a The Verve használt fel (az engedélyezettnél hangsúlyosabban és hosszabban) a Bitter Sweet Symphony című slágeréhez. Lett is belőle mindenféle szerzői jogvita, de végül 2019-ben (!) Jagger és Richard lemondott a jogokról Richard Ashcroft (Verve-frontember) javára. (BI)

15. Midnight Rambler (1969)

Blues-opera, így nevezi ezt a dalt Keith Richards, és gondoljuk arra utal, annak ellenére, hogy a Midnight Rambler nagyon tradicionális zenei formákra épül, mégis egy viszonylag hosszú, több tételes szerzemény. Közel hétperces, de koncerteken még ennél is hosszabbra nyúlt, volt, hogy tizenöt perces verzióban adta elő a Rolling Stones. A dal egy olaszországi nyaraláson született. Mick Jagger nem is pontosan érti, hogyan írhattak egy ennyire napfényes helyen – Positanóban, az Amalfi-parton – egy ennyire sötét és a baljóslatú dalt, amelyben csavargók, besurranó tolvajok, erőszakolók, és gyilkosok járják az éjszakát, és amelyben az élet „nem egy rock and roll-show”. A Let It Bleed felvételei idején már tényleg csak névleg Rolling Stones-tag zenekaralapító (és sokáig zenekarvezető) Brian Jones ezen a felvételen kongázik, többet nem is tett hozzá a végeredményhez. Nem is maradt sokáig a Stones tagja: 1969. június 8-án Jagger, Richards és Charlie Watts felkeresték az udvarházában, és tájékoztatták, ki van rúgva a zenekarból, azonban abban állapodtak meg, hogy mindezt Brian Jones döntéseként tálalják majd ezt a nyilvánosságnak. Így is történt: Jones másnap nyilatkozatban közölte, hogy a továbbiakban nem tagja a Rolling Stones-nak. Az album megjelenését Brian Jones már nem is érte meg. Az ekkor már jó ideje komoly drogproblémákkal küzdő zenész alig egy hónappal később, az 1969. július 2-ról 3-ra virradó éjszakán, máig sem teljesen tisztázott módon háza úszómedencéjébe fulladt (erről szól a 2005-ös Stoned című film). Az élet tényleg nem egy rock and roll-show. (NR)

14. It’s Only Rock ’n’ Roll (but I Like It) (1974)

Az első szám, amit a későbbi Rolling Stones-tag, Ronnie Wood írt a zenekarnak. A Faces akkori gitárosa még csak egyfajta szellemíróként működött közre a dal megszületésében, a hivatalos szerzőknek ugyanis Mick Jaggert és Keith Richardst tüntették fel. Noha, már a számot is először Wood londoni házának a pincéjében rögzítették, ahol több közreműködő zenész mellett David Bowie-nak is jutott egy feladat: ő vokálozott. Állítólag már a dal összerakásakor tudta Jagger, hogy óriási klasszikus lesz belőle, de hát, hogy is ne gondolta volna ezt, hiszen a Chuck Berry-féle rock ’n’ rollból merítettek ihletett. Később a számot több, jó ügy mellé is odatették: az 1985-ös Live Aid koncerten Jagger Tina Turnerrel adta elő, a nemzetközi segélyszervezet, a Children’s Promise számára pedig olyan zenészek dolgozták fel közösen a dalt, mint Mary J. Blige, Jon Bon Jovi, James Brown, a Spice Girls, Iggy Pop és B.B. King.  (CSH)

13. Start Me Up (1981)

A Rolling Stones egyik utolsó igazi, nagy slágerének (úgy értjük, ez után még születtek jó Stones-dalok, de olyanok, amiket a kánon az alapszámok közé sorol, nem igazán) a gyökerei egészen az 1978-ban megjelent Some Girls dalírási periódusáig vezetnek. Akkor született meg a Start Me Up elődje, pontosabban jó pár változat, a legtöbb reggae-stílusban. Két évvel később, egy turnéra készülve ezek a kezdemények előkerültek, és Chris Kimsey hangmérnök-producer kiszúrta az egyik rockosabb változatot, amivel, úgy gondolta, lehet kezdeni valamit. Innentől felgyorsultak az események: a New York-i stúdióban pár óra alatt összeállt az ismert szám, az elején Keith Richards egyik legemblematikusabb Stones-riffjével. Ez a popzene mágiája: ami egyszer zsákutcába fordul, az másszor egy pillanat alatt nyilvánvaló, és pikk-pakk összeáll. A dal videóját az a Michael Lindsay-Hogg rendezte, akinek a nyersanyagaiból a Peter Jackson-féle maratoni Beatles-dokumentumfilm, a Get Back is készült. (NR)

12. Play With Fire (1965)

Ez egy méltatlanul kevés figyelmet kapó dala a Stones-nak. Eredetileg a The Last Time kislemezes megjelenésekor került fel annak a B-oldalára, majd szerepelt az 1965-ös Out of Our Heads című album amerikai kiadásán is. Sok évtizedig viszont aztán kimaradt a koncertprogramokból is, a válogatásalbumokról is, pedig egy egyszerű, szép, de zseniális, lírai számról van szó. Nem is Jagger–Richards, hanem Nanker Phelge szerzeményeként volt feltüntetve. (Ez igazából egy álnév, akkor használták, amikor egy dalt az egész zenekar közösen komponált.) A felvételen egyébként csak a kétötöd zenekar szerepel, konkrétan épp Richards és Jagger. 1965 januárjában, egy késő este vették fel, amikor a Stones Los Angelesben dolgozott Phil Spectorral az RCA stúdióban. Richards akusztikus gitározik, Jagger énekel és tamburázik, a basszuson Spector, csemballón Jack Nitzsche játszik. A dal egy olyan kapcsolatáról szól, ahol a lány elit körökben mozog, és állandóan lenézi, becsmérli a fiú életmódját. Ezt Jagger nem ajánlja neki, mert így „a tűzzel játszik”. (BI)

11. You Can’t Always Get What You Want (1969)

Nyugtalan időszak volt a hatvanas évek vége a világban és a Rolling Stones életében is. Az Egyesült Államok javában vívta háborúját Vietnamban, Mick Jagger akkori barátnője, a kokainfüggőséggel küzdő Marianne Faithfull ekkoriban vetélt el, Keith Richards még nem jött le a heroinról, Brian Jones is teljesen szétcsúszott a drogoktól. A világ egy kiábrándító hely volt, és Jagger a benne kavargó érzéseket egy keserédes számban gyúrta össze, ahol a hitevesztettséget éppen a gospelre hajazó dallamok, a vadászkürt meg a földöntúli hangon éneklő gyerekkórus ellensúlyozza. Szinte sorsszerű, hogy a dal single-ként egy nappal azután jelent meg, hogy Brian Jones meghalt. De feltűnik mind a mai napig itt-ott, például Donald Trump a 2016-os választási kampányához is felhasználta, nem igazán törődve azzal, hogy a zenekar tiltakozott ez ellen, vagy felcsendül a legújabb Grúban is, ahol a minyonok éneklik valami angol-spanyol-halandzsa nyelven. (CSH)

AFP / ROLLING STONES ARCHIVE

10. Wild Horses (1971)

A Rolling Stones country-korszakának abszolút csúcsa ez a dal. A csapatnak a műfajjal való megismerkedése nagyjából úgy történt, hogy Keith Richards összehaverkodott a Flying Burrito Brothers tragikus sorsú zenei zsenijével, a country rockban utazó Gram Parsonsszal. Ebből nagy együtt zenélések kerekedtek és egy ilyen szessön végeredménye volt a Wild Horses. Sőt, Parsons verziója még hamarabb is jött ki, mint a Stonesé. Persze azt mind a mai napig nem tudni, hogyan is keletkezett a dal, mind Jagger, mind Richards másképp emlékszik rá és meséli el, még az sem egyértelmű, hogy ki ihlette, egyesek szerint Marianne Faithfull volt a dal múzsája, akivel Jagger együtt volt a korszakban, mások szerint Parsons húga az és a dalt is Parsons írta, Jaggeréknek nem is volt közük hozzá. Többek között ezt az álláspontot osztja a korszak egy másik legendás zenésze, David Crosby is. Bár ez utóbbinak talán már tényleg több köze van Parsons legendájához, mint a valósághoz, igazából nincs okunk feltételezni, hogy a Wild Horses ne lenne egy hamisítatlan Jagger–Richards kompozíció. Bár amennyire ködös időszak volt a 60-as évek vége, 70-es évek eleje, még az is lehet, hogy valamilyen mértékben ezek mindegyike az igazság részét képezi. (LB)

9. Honky Tonk Women (1969)

Ha már magyar lap Rolling Stones-ranglistájáról van szó, és Honky Tonk Womenről, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy fel kell idéznünk a Z’zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus Rolling Stones-feldolgozását, amely Janicsák Istvánék Faképnél történő hagyás című 1986-os lemezén jelent meg, és sláger volt akkoriban. A popsajtó az ilyeneket noveltynek nevezi, ami körülbelül az annyira fura, netán annyira szar, hogy az már jó kulturált megfogalmazása. 2022-ben egy dekával sem hangzik lehetetlenebbnek, mint jó negyed évszázaddal ezelőtt. Persze ahhoz, hogy a 80-as évek végén egy rövid ideig sikeres magyar zenekar feldolgozza ezt a számot, az kellett, hogy ez legyen a Rolling Stones egyik legnagyobb slágere. 1968-1969 fordulóján született Jagger és Richards brazíliai nyaralásán. Két verzió is készült belőle. A másik (amelyet előbb vettek fel, ez volt Brian Jones utolsó stúdiómunkája a zenekarral), a Country Honk, ez került fel az 1969 novemberében kiadott Let It Bleed című nagylemezre. Ez a változat alakult át Mick Taylor gitáros érkezésével az ismertebb, riffelősebb, húzósabb – és később felvett – Honky Tonk Womenné, ami sorlemezre nem került fel, csak kislemezként jelent meg 1969 júliusában. Se a dal nem túl bonyolult, se a zűrös nőügyeket rögzítő szöveg, egy ilyen rock and rolltól nem is vár többet a világ, a szám különös ismertetőjegye pedig a felvétel elején megszólaló cowbell, vagyis a kolomp, amit egyébként a producer, Jimmy Miller szólaltatott meg. (NR)

8. Miss You (1978)

Érdekes helyzetben született az 1978-as Some Girls című Rolling Stones-album, ennek az egyik lenyomata a táncos-funkys Miss You. A hetvenes évek második felében a popkultúrát – közelebbről a New York-i éjszakai életet – két dolog forgatta fel: a punk, majd az azt követő new wave, és a diszkó. Mindeközben a Rolling Stones kreatív csillaga leáldozni látszott. Azt túlzás lenne állítani, hogy rossz lemezeket készítettek 1972 után, de az biztos, hogy egyre kevésbé izgalmasakat. A Some Girls felvételei 1977 őszén kezdődtek, abban az évben, amikor Keith Richardsot majdnem lesittelték heroin-birtoklásért. Végül megúszta, a kanadai hatóságok nem vonták keményebb eljárás alá, azonban innen nézve is érthető, hogy a készülő új album inkább Mick Jaggeré, mint Keith Richardsé – egyébként is az énekes volt az, aki (akkor és később is) jobban figyelte, mik az új menő dolgok a popzenében. Hogy szálkásítsák a munkametódust, úgy döntöttek, hogy néhány vendégzenésztől eltekintve csak ők maguk öten zenélnek majd a lemezen, ráadásul a párizsi Pathé Marconi stúdióban is a kisebb helységben dolgoztak, sőt erősítőt is úgy válogattak, hogy direktebb, élesebb, karcosabb hangzást tudjanak összehozni. A szájharmonikás, Sugar Blue egyenesen az utcáról kerül a stúdióba, Mick Jagger szúrta ki a francia fővárosban utcazenészként pénzt kereső amerikait. (NR)

7. Under My Thumb (1966)

A zenekar történetében kulcslemeznek számító Aftermath egyik csúcspontja, sőt a Rolling Stones teljes munkásságának egyik legkiemelkedőbb pillanata az 1966-os Under My Thumb. A dal a bontakozó, sőt, itt már szárnyaló Mick Jagger–Keith Richards dalszerzői összmunka egyik fényes példája. Egyben bizonyítéka annak, hogy a Stones nemcsak tökös rock and rollokban és karcos bluesokban jó, hanem képes volt árnyalt és izgalmas popdalokat írni. A szám legkülönösebb összetevőjét azonban nem ők szállítják, hanem az a Brian Jones, aki akkorra, mint zenekarvezető és az együttes kreatív irányvonalát meghatározó személyiség már elveszítette vezető szerepét, ám itt például kitalálta, hogy a rockzenekari hangzást marimbával színesítsék. A marimba a xilonfonhoz és vibrafonhoz hasonló ütős dallamhangszer, ami a szubszaharai Afrikából származik, de Közép- és Dél-Amerikában is használták. Az Under My Thumb alapértelmezésében párkapcsolati villongásokat skiccel fel, de van, aki a blues-tradíció metaforái mentén magyarázza a dal jelentését, miszerint az „under my thumb the girl” valójában a gitárhoz fűződő személyes, kvázi-erotikus viszont jelzi, ahogyan például B.B. King is megszemélyesítette a hangszereit, és Lucille-nek nevezte őket. Az Under My Thumb történére sötét árnyékot vet, hogy ezt a dalt játszotta a Rolling Stones, amikor az altamonti autópályán adott híres-hírhedt 1969-es koncerten a Pokol Angyalai megkéselték a fekete Meredith Huntert, aki a motoros banda tagjainak állítása szerint pisztolyt rántott a közönségben. (NR)

6. Brown Sugar (1971)

Ez a dal, ha úgy tetszik a sex and drugs and rock and roll esszenciája, ugyanis Mick Jagger bevallása szerint sem szól nagyon másról, mint a drogokról és a csajokról, ezt a kétértelmű címe is alátámasztja. Jagger ugyanis ekkoriban fekete lányokkal randizott (Claudia Lennear és Marsha Hunt is szentül hiszi, hogy ő ihlette a dalt), de a brown sugar az amerikai szlengben ugyanúgy jelenthet vonzó fekete nőt, mint heroint. Jagger azt is elismerte, hogy „teljesen készen” írta a dalt és ma már ennyire nyersen nem fogalmazna. Persze ettől még igen meredek rasszizmussal vádolni, de hát ennél kevesebbért is lesújtottak már a twitterjakobinusok a billentyűzetükre. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben a dal olyan fene rasszista volna, akkor biztos nem tűzi műsorára még abban az évben, hogy megjelent, a fekete Little Richard. Talán nem is érdemes több szót fecsérelni erre a vonalra, maradjunk annyiban, hogy az évszázad egyik legnagyobb R&B száma a Brown Sugar és ez akkor sem változik, ha az egész kaputos világ akarja betiltani. (LB)

AFP / JOSE JORDAN

4. (I Can’t Get No) Satisfaction (1965)

A Rolling Stones és a poptörténelem egyik legfontosabb dalát Amerikában 1965. június 6-án dobták piacra kislemezen, majd egy hónapra rá az Out of Our Heads című albumon is szerepelt. A tengerentúlon ez volt az első Rolling Stones-szám, ami vezette az amerikai slágerlistákat. Angliában viszont csak egy év múlva jelent meg, de a szexuálisan túlfűtött szövege miatt először csak kalózrádiók merték leadni, igaz, később a brit listák élére is felkerült. A híres gitár-riffre és a kemény, már-már katonás dobra épülő dal Jagger nyávogós-kiabálós énekével nyerte el végső formáját – és borzolta fel alaposan a kedélyeket. Pedig egyáltalán nem így indult, Keith Richard álmodta meg az 1965-ös amerikai turnén egy szállodában a híres riffet (amiről a Newsweek anno azt írta: „öt hang, amely megrengette a világot”), félálomban fel is vette magnóra (mint mondta, reggel amikor meghallgatta a szalagot, azon volt két percnyi Statisfaction és 43 perc horkolás). Először akusztikus verizóban rögzítették, ami Jagger szerint úgy hangzott, mint egy folk-song, később szerencsére Richards épp kapott egy új torzítót, amivel sokkal dögösebb lett a dal második felvétele (egyébként jó ideig pont Richards volt az, aki fúvósokban, tamburinban és zongorában gondolkodott). Jagger közben megírta hozzá az amerikai konzumtársadalom elleni (és persze szexuálisan erősen áthallásos) szövegét. Ez lett a lázadó Stones indulója, ami – bár Jagger többször is kijelentette, hogy nem szeretné öregkorában is ezt énekelni – mind a mai napig a koncertek egyik leghangsúlyosabb eleme, általában a ráadás szám. (2019. augusztus 30-i felvétel a Rolling Stones miami koncertjének is a legutolsó száma volt: ez volt a legutolsó alkalom, hogy a Stones a 80 éves korában, 2021. augusztus 24-én meghalt Charlie Watsszal a dobok mögött lépett fel.) A Satisfactiont a Rolling Stone magazin 2004-ben beválasztotta – mindjárt a második helyre – minden idők legnagyobb dalai közé. (Az első Bob Dylan Like a Rolling Stone-ja lett), számtalan feldolgozást ért meg Otis Reddingtől Björkön át Britney Spearsig. (BI)

3. Sympathy for the Devil (1968)

„A dal számos próbálkozás után egy Dylan-szerű, kissé túlcicomázott folknótából némi módosítással egy rockos szambává alakul át” – írja Keith Richards az önéletrajzi könyvében a Sympathy for the Devilről. Mintha kissé alábecsülné minden idők egyik legjobb és legmeghatározóbb Stones-számát. A Mester és Margarita álruhába bújt Sátánja ihlette dal hosszú időre ráragasztotta a „veszélyes” bélyeget a zenekarra, miközben a szám szövege egyértelműen nem élteti az ördögöt, hanem ironizálva adja vissza azt a kaotikus kort, amelyben született (gondoljunk csak arra, hogy konkrétan reflektál a Kennedy-gyilkosságokra is). A dalban érdekes hangszercserék és új megoldások születtek: az egzotikus ritmusért a ghánai dobos Rocky Dijon kongázása és Bill Wymann rumbatökrázása felelt, miközben Charlie Watts beszállt vokálozni, Keith Richards pedig basszusgitárt is ragadott. Utóbbi komisz gitárszólója egyértelműen a Stones történetének legjobbja lett.

Ezen túl a Sympathy for the Devil óriási hozzáadott értéke, hogy totális transzba eséssel, hu-húúzva ugrálva, kifulladásig énekelhető és táncolható, vagyis nem lehet nem megőrülni rá. És ha már kifulladásig: éppen Jean-Luc Godard-nak köszönhetjük, hogy meg lett örökítve a dal születése az azonos című filmjében. Godard egy félig fikció, félig dokumentumfilmes alkotásban próbálta megragadni a korszellemet a hatvanas évek végi Angliában, marxista idézetekkel, szuperhősös képregényekkel, a Black Panther mozgalommal és a Rolling Stonesszal egy csomagban. Keith Richards szerint azonban „egy rakás szar lett” a film. Szerinte Godard azért forgatott a „jelentéktelen, angliai hippiforradalomról filmet”, mert „valaki odacsúsztatott neki egy kis LSD-t, és ott találta magát az ideológiai túlhabzás álságos esztendejében.” Mindenesetre legalább itt hagyott nekünk egy felbecsülhetetlen értékű Stones-archívot. (CsH)

2. Paint It Black (1966)

„A rockzene egyik legnihilisztikusabb slágere.” „Zseniális zenei ötletek robbanása egyetlen háromperces csomagban.” „A szitár legjobb felhasználása a rockzenében.” „A raga rock és a pszichedelikus rock előfutára.” Az 1966-os Aftermath című album amerikai változatának (az angolon nincs is rajta!) nyitószáma az egyik legemblematikusabb Stones-dal. Nemcsak pozitív, hanem negatív hangok is megjelentek róla anno, hogy úgy mondjuk: igyekeztek feketére festeni a dalt.  Elsősorban azt kifogásolták, hogy a szitár használatát a Beatles akkoriban megjelent Norwegian Wood című daláról koppintották, de volt, aki azt írta, hogy a zenekar „a kellemetlen hangok torz területét nyitotta meg” a Paint it Blackkel. Maga Jagger egyfajta török dalnak írta le. Akárhogy is, ez a Stones egyik olyan száma, amit mindenki ismer (még, aki nem tudja, az is), ami felhangzik egy sor fontos filmben és sorozatban, vagy számos videójátékban, ami képzőművészeket, filozófusokat ihletett meg, nem beszélve a zenei feldolgozásokról (a U2-tól a Warig).

A 60-as évek közepére az addigi zenekarvezető, Brian Jones egyre inkább háttérbe szorult a dalszerzést tekintve az akkor már csúcsrajáratott Jagger–Richards-művek mellett, így abban próbálta mégis kiélni magát (amikor épp nem a drog jutott eszébe), hogy nem ebben próbál versenyezni velük, hanem különleges hangszerelési ötleteket dob be. Mivel sokat lógott akkoriban George Harrisonnal, aki előszeretettel nyűtte az Indiából behozott szitárját, Jones több dalban is próbálta a Stones hangzását is ezzel érdekessebbé tenni. Ő dolgozta ki a Paint it Black jellegzetes – nem is annyira indiai, mint inkább közel-keleti hangulatú – szitártémáját. Bill Wyman basszusgitáros szerint egyébként a dal szerzője nem is csak Richards és Jagger, mert az a stúdióban, improvizálgatva alakult ki, így ő, Jones és a dobos Charlie Watts is éppúgy benne volt a dalszerzésen, mint a hivatalos szülőatyák.

Ezt már soha nem tudjuk meg, de az biztos, hogy egy hipnotikus erejű szám kerekedett ki végül, ami eredetileg egy lány elvesztéséről és az azutáni depresszióról szól, de bele lehet magyarázni a vietnámi háborút (akkoriban ezt amúgy is mindenbe belemagyarázták), vagy a fiatalság kóros nihilizmusát is. Egy pörgős, igazából bulizós dal (ami a végén még boleró ritmusra is átvált), költői, kicsit depresszív szöveggel. A fene se érti, mitől lesz valami örökzöld sláger, kitörölhetetlen popkulturális alapkő. De nem véletlen, hogy a mi listánkon is (és sok más hasonló „legfontosabb dalok-listán”) az élbolyban végzett. (BI)

1. Gimme Shelter (1969)

Közélet és magánélet keveredik össze egészen sajátos módon a Rolling Stones egyik legnagyobb klasszikusában. A Let It Bleed című albumon szereplő dalon Keith Richards akkor – 1968-ban – kezdett el dolgozni, amikor barátnője, Anita Pallenberg és Mick Jagger együtt forgatták Az előadás (Performance) című filmet. Richards féltékeny volt, azt gondolta, hogy Jagger és Pallenberg a háta mögött kavarnak, hogy kapcsolat szövődik közöttük. De hatással volt rá egy szinte hétköznapi esemény is, egy londoni felhőszakadás, amit a gitáros egy barátja ablakából nézett végig – az ég elsötétedett, zuhogni kezdett az eső, az emberek pedig futva kerestek menedéket a vihar és a zivatar elől. A dal tágabb kontextusát persze a korszellem adja meg: zajlik a vietnámi háború, a nyugati féltekét társadalmi mozgalmak és azok hatásai rázzák meg, Amerikában a hippi-mozgalom, a háborúellenesség, és a feketék polgárjogi küzdelmeinek békésebb és erőszakosabb formái, Európában a francia diákmegmozdulások és a prágai tavasz fokozzák a feszültséget. A Rolling Stones ezt nem valamiféle virágszirmos, bájos és biztató helyzetnek, hanem sötét, súlyos és fenyegető állapotnak látja. Ez a nézőpont szülte ezt az apokaliptikus dalt, ahol az „erőszak és gyilkosság csak egy lövésnyire van” – vagy éppen „egy csóknyira”. A dalt – amelyben Brian Jones, akinek itt már nagyon kifele állt a szekere rúdja a Rolling Stones-ból, semmilyen hangszert nem szólaltat meg – Londonban vették fel, de Los Angelesben keverték – itt került szalagra a Gimme Shelter egyik csodája, a vokalista-énekesnő, Merry Clayton éneksávja, ami aztán végképp az egekbe repíti a számot. Az énekesnő egy évvel később megjelent Gimme Shelter című lemezén természetesen szerepel a dal saját képére formált változata. (NR)

A hvg.hu 60-as listáját itt végig is hallgathatja:

A 60-as lista további dalairól itt és itt olvashat.

21. Bitch
22. Time Is On My Side
23. Angie
24. She’s a Rainbow
25. 19th Nervous Breakdown
26. Get Off Of My Cloud
27. Sister Morphine
28. Beast Of Burden
29. We Love You
30. Harlem Shuffle
31. Mother’s Little Helper
32. Little Red Rooster
33. I Wanna Be Your Man
34. Dead Flowers
35. Love Is Strong
36. Anybody Seen My Baby?
37. Hot Stuff
38. Lady Jane
39. When The Whip Comes Down
40. 100 Years Ago
41. Heart Of Stone
42. Tumbling Dice
43. You Got Me Rocking
44. Mixed Emotions
45. Love In Vain
46. Come On
47. Emotional Rescue
48. Route 66
49. Little T&A
50. Respectable
51. Rip This Joint
52. Far Away Eyes
53. Happy
54. Dancing with Mr. D
55. Waiting On a Friend
56. Sweet Virginia
57. Rock and a Hard Place
58. Shattered
59. Almost Hear You Sigh
60. I’m Free