Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Újra John Frusciante gitárossal, a zeneipart is gúzsba kötő korlátozások utáni első szabad nyár elején, az eddigi legnagyobb budapesti koncerthelyszínen lépett fel a Red Hot Chili Peppers, ami - közepes új album ide vagy oda - boldoggá tette a közönséget.
Eleve csodálatos, hogy a többek közt a zenerajongók számára is rettenetes 2020 és 2021 után most egy stadionban üvölthettünk hangos rockzenére. Ráadásul nagyon sokan. Láthatóan nagyon sok nagyon boldog ember. Emiatt az újságíró hajlamos megbocsátani, hogy a Red Hot Chili Peppers ezen az estén nem szólt igazán jól. És azt is, hogy – ejnye, no! – csak egy ráadást adott. Na, de ne szaladjunk előre.
Két ok miatt is különleges volt ez a koncert a Puskás Arénában. Mármint azon felül, hogy megvalósulhatott.
Egy. A Red Hot Chili Peppers soha ennyi ember előtt nem lépett színpadra Budapesten. Sőt többen voltak ezen az estén, mint a zenekar eddigi magyarországi koncertjein összesen. Flea-ék 1996-ban a Kisstadionban léptek fel, és adtak egy egyébként nem túl jó emlékű koncertet, 2016-ban pedig két egymást követő estén játszottak a Papp László Arénában telt ház előtt, azok nagyon jól sikerült bulik voltak. Most 52 ezer ember jött össze a Puskás Arénában, abszolút Chili-csúcs Budapesten.
Kettő. Miközben a Red Hot Chili Peppers alapértelmezett, definitív gitárosa John Frusciante, a zenekar egyetlen korábbi magyarországi koncertjén sem ő pengetett. Pont úgy jött-ment – hiszen tudjuk, kétszer is kilépett a Chili Peppersből, és kétszer is visszatért –, hogy eddig azok, akik nem mentek el a zenekar valamelyik korábbi külföldi koncertjére, nem láthatták a Frusciantéval felálló együttest. 1996-ban az egyébként kiváló Jane's Addiction-zenészt, Dave Navarrót, hat évvel ezelőtt a Frusciante-tanítványnak nevezhető Josh Klinghoffert láthattunk a zenekar gitárosi posztján. Most azonban John Fruscinate újra a Los Angeles-i négyes tagja, itt volt Budapesten, és a kedvünkön valójában még az sem tudott sokat rontani, hogy tudtuk, egy igencsak közepes, viszonylag érdektelen lemezzel tért vissza.
Az Unlimited Love című albumról megírtuk, hogy bár jó, hogy van, és a címéhez méltóan áthatja az egymásra találás és az együttzenélés öröme, valamint, hogy továbbra is nagyon jó odaülni a négy középkorú férfi mellé, és hallgatni, ahogy zenélnek, az album nagyon nem váltja meg a világot. Tisztességes munka, de nincsenek rajta különösebben emlékezetes dalok. Ehhez képest négy számot is a programba raktak róla, többet, mint ezen az estén a By The Wayről vagy a Blood Sugar Sex Magikről. Ez talán, sőt egész biztosan aránytévesztés volt.
Ami egyébként a dallistát illeti, szerepeltek nagy slágerek, de kifejezetten nem tuti bombabiztos számsorrendet raktak össze Anthony Kiedisék. Ami jelenti azt, hogy sokan reklamálhatnak, hiszen nem volt a Can’t Stop, nem volt az Under The Bridge, kimaradt az Other Side, jól esett volna hallani a The Zephyr Songot is, viszont a programba kerültek olyan nyalánkságok, mint az I Like Dirt, a Soul to Squeeze, vagy a Don’t Forget Me. Az új lemez ideválogatott dalairól pedig kiderült, hogy az új album kontextusában még csak-csak kiemelkednek, de egy koncerten nem nagyon működnek. Legfeljebb elviszi őket a teljes előadás lendülete, szódával elmennek.
Persze jól, sőt nagy kedvvel játszotta el ezeket is a négy veterán rockzenész, ahogy a többi dalt is. Ahonnan én néztem, úgy tűnt, hogy nagyon is volt kedvük ehhez az egészhez. A dalok közti improvizációkat is gazdagon mérték. Ja, és azt se felejtsük el, hogy jól nézett ki a pszichedelikusan örvénylő színpadi látvány.
A ritmusszekció, Flea – aki ez alkalommal is megemlékezett magyar származásáról – és Chad Smith kifejezetten nagyokat mosolyogott, John Frusciante maradt ugyanaz a befelé űrhajózó fantasztikus gitáros, aki mindig is volt, és ezen az estén is elképesztőt zenélt, Anthony Kiedis, nos, ő pedig a lehető legönazonosabban hozza az öregedő, jól karban tartott malibui faszit, akit a pöttyös nadrágjában és baseballsapkájában egyszerre lehet nagyon komolyan és nagyon nem komolyan venni. Valószínűleg éppen ettől az, aki. Kalifornikológus.
A koncert – nem reprezentatív felmérésem eredményét ismertetem – nem szólt jól, sőt többen azt mondják, a stadion bizonyos pontjain kifejezetten rémesen. Hogy ez mennyire tudható be annak, hogy ez volt az első koncert a Puskás Arénában – és hogy az, amit hallottunk, összefügg-e azzal, hogy a zenekar egy dalnyi ráadás után sebbel-lobbal távozott a színpadról –, nem tudom. A Red Hot Chili Peppers mindenesetre még mindig a világ egyik legfaszább rockzenekara, szívből adják oda az életművüket, emberek közt lenni, hangos rockzenére együtt ordítani, hogy give it away now pedig még mindig a szabadidő eltöltésének egyik leghasznosabb módja.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
