Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Rahaf Mohammed számára hétéves korában kezdett el zsugorodni a világ, csak azért, mert Szaúd-Arábiában született, egy olyan helyen és egy olyan családba, amely a lányokat és a nőket sokadrangú embereknek tekinti, és minden szempontból láthatatlanná próbálja tenni őket. A fiatal nő 2019-ben az eleinte reménytelennek tűnő, majd mégis sikeres szökési kísérletével a közösségi oldalakon keresztül szólította meg az egész világot. Most egy új könyvben megmutatja azt is, hogy nézett ki az élete a nikábon keresztül.
2002. március 11-én reggel tűz ütött ki az egyik mekkai bentlakásos iskolában. 800 lány lakott az épületben nagy zsúfoltságban. Nem voltak vészkijáratok, de tűzoltókészülékek sem. A lányok tették, amit tenniük kellett: megpróbáltak kimenekülni. Reggel volt, még készülődtek, de ez nem az a helyzet, amikor az ember a külsőségekkel foglalkozik, márpedig ők nem voltak „megfelelően” felöltözve, mármint a szaúdi előírásoknak megfelelően, azaz nem volt rajtuk fejkendő, és értelemszerűen férfi kísérő nélkül voltak. A kijáratoknál az oda rendelt, mélyen törvénytisztelő őrök nem is engedték ki őket, bármennyire könyörögtek és sikoltoztak. A helyzet magaslatán volt a vallási rendőrség is, amelynek a képviselői az égő épületnél összegyűlt, a lányok segítségére siető járókelőket visszaszorították, minden áron meg akarták ugyanis akadályozni, hogy a lányok bűnt kövessenek el azzal, hogy fedetlen fővel lépnek ki az utcára. Mondjuk, egy égő épületből, de hát, akkor is. Ahogy magyarázták: „nem szeretnék, ha a tűzoltók megérintenék a lányokat, mert esetleg nemi gerjedelmet érezhetnek.”
Azokat a lányokat, akik mégis kiszabadultak, az őrök visszakényszeríttették az égő épületbe.
Tizenegy lány halt meg a tűzben, több mint ötvenen megsérültek.
Rahaf Mohammed nagyjából a könyve közepén idézi fel ezt a történetet, amely a maga tragikusságában és abszurditásában rávilágít az általa „barbár eszmének” nevezett szabályok mozgatórugóira.
A lázadó című könyvében a fiatal nő a Szaúd-Arábiában leélt 18 évének a történetét meséli el, a saját emlékein keresztül rajzolva meg ennek az országnak a nőgyűlölő mindennapjait, egy olyan társadalomét, amelynek, mint írja, fixa ideája a becsület. A becsület nevében:
- Hétévesen már nem mehetett ki a ház elé játszani. Ahogy írja: „Mintha elhúztak volna egy függönyt az életem előtt – megváltozott, hogy ki vagyok, mit mondhatok, hogyan viselkedhetem.
- Kilencéves korától viselnie kellett az abáját, a testet eltakaró, formátlan fekete leplet.
- Tizenkét éves korától pedig már nikábot is, amely csak a szemét hagyta szabadon.
- Tizenévesen már nem ölelhette meg a bátyáit, mert az nemi érintkezésnek minősül.
- Nem biciklizhetett, mert akkor „elveszítené a szüzességét”, nem úszhatott, mert „lányoknak az nem való”.
- Már gyerekként beleverték, hogy ha felnő, a tiltások sora szinte végtelen lesz: férfi gyám engedélye nélkül nem kérvényezhet útlevelet, nem utazhat külföldre, nem vetheti alá magát nem életmentő műtétnek. És megtanulja, hogy a becsületgyilkosság része a vallási előírásoknak.
Miközben a társadalom elvárja, hogy nőként mindent elkövessen, nehogy felkeltse egy férfi érdeklődését, a nőket tulajdonképpen semmi sem védi a szexuális zaklatástól és az erőszaktól. A szexuális frusztráció átitatja a mindennapi létezést, olyan feszültséget teremtve, amely teljes egészében a nőket nyomja agyon.
Rahaf Mohammed történeteiből nehéz nem azt a következtetést levonni, hogy Szaúd-Arábiában az együttélés szabályait a férfiakhoz igazították. „A férfiak miatt van minden tiltás” – ismerte fel nagyon korán. Az első iskolai napján megtanulja, hogy gyalog nem mehet, minden lányt autóval visznek, „hiszen mi lesz, ha elrabol minket egy férfi, aki szexelni akar velünk”. A teljes lénye potenciális veszély a férfi nemi vágyaira nézve, és a mindennapi életét ennek a megakadályozása érdekében kell alávetnie.
A lázadó a thriller és a memoár furcsa, keveréke, amelyet Rahaf Mohammed feszültséggel és izgalommal teli szökésének a története helyez keretbe. A szökés drámáját pedig az azt megelőző élet béklyóinak a már-már jegyzőkönyvszerű bemutatása teszi érthetővé. Mohammed tárgyilagos, mégis húsbavágó mondatait olvasva olyan érzésünk lehet, mintha egy disztópia kellős közepén lennénk, de ez a fiatal lány az élő bizonyíték arra, hogy ez a disztópia jelen idejű és valóságos.
Itt törvénybe van vésve az világnézet, amit a világ nyugati részén már inkább csak búvópatakként van jelen a társadalomban: hogy a nők kevesebbet érnek, mint a férfiak, és azért teremtette őket az Isten, hogy engedelmeskedjenek a férfiaknak, kiszolgálják őket, és nemi kielégülést nyújtsanak számukra. A nők infantilizálása élethosszig tart. A rendszer a legapróbb részletekig szolgálja az elnyomást, a nőket még a jelentéktelen dolgokban is másodosztályú lényként kezelik.
Mindez néha abszurdba hajlik, mint például, amikor a tizenéves Mohammed a piacon nem szólhatott az árushoz, bármit kérdezett volna tőle, azt a férfi kísérője fülébe kellett súgnia, aki aztán felteszi a kérdést az eladónak. Ugyanígy az orvosi rendelőben is az őt kísérő bátyja mondja el, hogy hogy érzi magát és mi a baja – mármint nem a bátyjának, hanem Rahafnak –, mintha csak tolmácsra lenne szükség ahhoz, hogy megértesse magát a világgal. Érthető, hogy Rahaf egy adott pillanatban felteszi a kérdést: „Most ki őrült meg – ők vagy én?”
A memoár nemcsak az emberek, családtagok közötti kapcsolatokat mélyen megmérgező merev szabályokkal körbekerített szaúdi mindennapokat mutatja be, hanem Rahaf ráébredését is arra, hogy mindezekkel szemben létezik egy szabad világ is. Folyamatosan megkérdőjelezi a status quót, józan, logikus kérdéseket tesz fel magának és a környezetének is: „Ha egy férfi nem képes uralkodni magán, miért a nőknek kell eltakarniuk magukat, mintha az ő hibájuk volna?”
Rahaf Mohammed történetének az egyik legfájdalmasabb felismerése, hogy nemcsak a társadalommal, hanem a saját családjával szemben is védtelen. A lányokat és nőket semmibe vevő szabályok ugyanis a családi dinamikát is meghatározzák, a fiú testvérei pedig élvezettel élnek a beteges privilégiumaikkal, és uralkodnak a család női tagjain, akár a lánytestvéreikről, akár a saját anyjukról van szó. Mohammed gyerekként végignézte, hogy a család férfi tagjai hogyan verik össze a nővérét, aki meg akart szökni otthonról. Tudatosult benne az is, hogy a családja képes lenne ölni, hogy megvédje a becsületét, és lemossa magáról a szégyent, ha ő bármi „rosszat” tenne. Ez csak természetes egy olyan társadalomban, ahol a nő „fogyóeszköz”, és ahol a férjnek joga van megverni a feleségét, feltéve, ha nem tesz benne túlságosan nagy kárt. És persze hiába óvja a saját maga és a családja becsületét talpig fekete lepelbe takarva, ha a helyzet úgy adódik, lesz férfi, aki megerőszakolja.
Ebből az eleve elrendelt börtönből próbált meg elmenekülni 2018 decemberében Rahaf Mohammed. A világ tulajdonképpen ekkor ismerte meg, miután a thaiföldi hatóságok feltartóztatták az Ausztráliába tartó lányt, aki a szökés minden mozzanatát részletesen megtervezte, de nem számolt azzal, hogy az életét irányító férfihatalom mi mindenre képes. Például arra, hogy a világ másik végéből is hazaráncigálják Szaúd-Arábiába, ahol nagy eséllyel halál várna rá. Hiszen a becsületet védeni kell. Mohammed 18 éves volt ekkor, és miután senki sem segített neki, a közösségi médiához fordult, ami nagy valószínűséggel megmentette az életét.
Végül az ENSZ menekültügyi szervezetének és egy ausztrál újságírónak köszönhetően kijutott a bangkoki repülőtérről, és eljutott Kanadába, ahol a mai napig él. A családja kitagadta. A világ viszont, részben Mohammed Twitter-üzeneteinek, most pedig a könyvének köszönhetően is tudomást szerzett arról, hogy a sorstársai min mennek keresztül Szaúd-Arábiában. Az már más kérdés, hogy mit kezd ezzel a tudással.
Rahaf Mohammed: A lázadó, 21. Század Kiadó, 286 oldal, 3990 forint
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
