zene

Minden tekintetben gigantikus stadionkoncertet adott Budapesten a világ egyik legfontosabb metálzenekara, az Iron Maiden, de több volt ez koncertnél: ekkora show-t ritkán látni Magyarországon.

Az elmúlt három év egy kalap szar volt. Ez ma véget ér

– jelentette ki Bruce Dickinson, a lassan ötven éve működő heavy metal legenda, az Iron Maiden frontembere. És igaza volt.

Ha az ember nem tudja, mi hiányzott több év karantén és még jó pár hónap koncertlemondási hullám után, akkor már az elég komoly emlékeztetőt adott, ha egyszerűen csak besétált a budapesti Groupama Aréna (vagyis a Fradi stadionja) gyepére, több tízezer ember közé, akik mind ugyanazt várták: hogy jó pár év kihagyás után együtt, élőben hallgathassanak zenét. Hogy ennek már önmagában, még a koncert előtti csöndben is milyen erős hangulata van, az talán a világjárvány alatt nem is tűnt fel. A következő, jóval intenzívebb élmény viszont evidensen csodálatos, csak máskor nem kell rá éveket várni: arra az érzésre, amikor tízezrek éneklik együtt mondjuk a Blood Brothers című dal refrénjét, és még a frontember mikrofonja sem kell, hogy úgy érezzük, a fél város ezt hallja éppen.

Kattintson galériánkért!

Veres Viktor

Innen nézve persze azt is lehetne mondani, hogy tök mindegy, mit csinál az Iron Maiden, mert a járvány utáni első igazán nagy stadion-rockkoncert élménye most úgyis mindent visz; meg azt is, hogy most, amikor a stadionrock lassan örökre a múlté lesz, hiszen már csak pár olyan, ki tudja, még meddig aktív együttes képes a legnagyobb helyszíneket megtölteni, mint az AC/DC vagy a Guns N’ Roses, egy ilyen koncert semmi máshoz nem hasonlítható hangulata a leggagyibb haknit is feledtetni tudná. És persze lenne is ebben valami, de

az Iron Maiden úgy kitett magáért, hogy nincsenek a világon olyan körülmények, amelyek között ez a koncert ne számítana kiemelkedőnek.

Már ha arra, amit a brit együttes kedden Budapesten adott, még megfelelő szó egyáltalán az, hogy „koncert”, abban ugyanis nincs benne a cirkusz, a színház, az óriásbábozás és az audiovizuális összművészeti show, ebben a fellépésben viszont mindez benne volt, akkora díszletekkel, hogy bármelyik színház megirigyelné – kivéve azokat, ahová be se férne, hiszen egyes színházak szőröstül-bőröstül belefértek volna a díszlet egyes elemeibe, nem pedig fordítva.

Már a tavalyi, új lemez, a Senjutsu három, egymás után eljátszott dala (Senjutsu, Stratego, The Writing on the Wall) közben látszott, hogy a Maiden mindent belead, és még annál is többet: a japán tematikájú lemezhez egy kisebb történelmi japán skanzent felépítettek a színpadon (pontosabban alatta, hogy egy pillanat alatt kiemelkedjen onnan az egész a zene kezdetekor), életnagyságú pagodákkal, taiko dobbal, gigantikus háttérvászonnal: tényleg, mintha színházban lennénk, az sem lett volna igazán meglepő, ha a díszlet valamelyik ajtaján egyszer csak előrohan Cso-cso-szán, a Pillangókisasszony, a nyomában Pinkerton hadnaggyal és két sápítozva szaladgáló gésával. Helyettük persze az együttes horror-kabalafigurája, Eddie jött elő zombi szamurájnak öltözve, két és fél méteresen és kardot suhogtatva. És akkor ezzel még csak az első három számnál tartunk.

Kattintson galériánkért!

Veres Viktor

Pontosabban annak is csak a külsőségeinél, és még szóba sem került, hogy mennyire jó hangzást sikerült összehozni a stadionban (legalábbis középen, a keverőpultnál állva), sem pedig az, ami még fontosabb, hogy milyen lelkesedéssel vetették bele magukat a koncertezésbe Bruce Dickinsonék, ez az öt, 65 és 70 éves kor közötti angol úr, meg a fiatal kakukktojás, Dickinson, aki még a 64-et sem töltötte be, biztosan a szemtelen ifjúsága miatt mozog többet a színpadon gyakorlatilag a világ bármely más, huszonéves frontemberénél.

A pár számonként átöltöző Dickinsonnak minden ruhája pár perc alatt átázott az izzadságtól, és ez nem a meleg, és nem is a bőven mért piró-effektek miatt volt így. Ennél több egy koncerttől nem is kell.

Pedig hát mennyivel több volt itt, te jóisten. A japán díszlet lebontása után azonnal felépült egy komplett katedrális belső tere, ólomüveg rózsaablakokkal, mécsesekben táncoló tüzet imitáló csillárokkal, de még a lábdob bőrét is lecserélték szamurájosról templomosra pár pillanat alatt a Revelations című számhoz. Később pedig, a Flight of Icarus alatt egy jó ötméteres Ikarusz-szobor emelkedett a színpad fölé, miközben Bruce Dickinson a ruhaujjába rejtett lángszóróval lövöldözött rá, hogy aztán a végén a színpad tetejéről érkező lángcsóvák alatt Ikarusz összerogyjon és aláhulljon.

Olyan ötletek ezek, amelyeknek a hatása ellen nem nagyon lehet védekezni, legalábbis ha az Iron Maiden csinálja: lehet, hogy ez a bábszínház, meg a néha újra a színpadra libegő óriási Eddie-mozgató, talpig jelmezben és zombimaszkban lévő bábszínész elsőre, de talán még másodikra is megmosolyogtatónak tűnik, de mégis tökéletesen működik, hatásos, sőt még némi hidegrázást is el tudnak érni vele jobb pillanataikban, és Ikarusz bukása mindenképpen ilyen jobb pillanatnak számított. (Különösen jól jártak azok, akik kihagyták a 2018-as soproni Maiden-koncertet, ami már ennek a járvány miatt megszakított, Legacy of the Beast-turnénak az első etapjába tartozott, és így jó pár elemét már ott elsütötték, szó szerint is.)

Nyilván azért is hatásos ennyire ez a show, mert hát közben nem utolsó sorban a metáltörténelem legjelentősebbjei közé tartozó, tökéletesen megírt és ennyi év után is tökéletesen előadott dalok szólnak, így pedig nem lehet azzal vádolni a Maident, hogy valamit palástolandó, az igazán átélt zenélés helyett szórakoznának a Véresmocsoládi Utazó Horrorcirkusz rendes éves repertoárjának színpadra állításával. A majdnem kétórás koncert alatt lehetséges, hogy egyszer vagy kétszer nem pontosan úgy énekelte ki Dickinson a legutolsó magas hangot is, ahogy harminc-negyven éve a lemezen, de az „egyszer vagy kétszer” itt egészen pontos adat, ez pedig egészen lenyűgöző.

Ahogy az is, hogy a két legendás gitáros, Adrian Smith és Dave Murray, valamint a kisegítőként indult, de már több mint harminc éve a bandában lévő Janick Gers hihetetlen profizmusa, látványos szólói mellett még a látványra is adnak néha némi szaladgálással, pózolással és ugrálással, csakúgy, mint a basszusgitáros Steve Harris (akinek ráadásul szabadtéri koncerttől sajnos szinte már rendhagyónak számító módon még remekül hallatszott is a hangszere). Nicko McBrain dobos pedig – akinek a legutóbbi finn koncertjükön énekelték el a Happy Birthday-t a hetvenedik születésnapja alkalmából – bár végig pontos, leginkább csak a ráadások előtti szünetekben pergőbőröket és dobverőket a közönségbe dobálva hívja fel magára a figyelmet. De természetesen egyikünk sincs a kanyarban sem Dickinsonhoz képest, aki olyan közöttük, mint az egyetemi csoportfeladatban az a hallgató, aki egymaga kikönyvtáraz mindent, és aztán még a prezentációt is elkészíti, amíg a többiek még az e-mailjeiket sem nyitották meg: ha valakire jogos azt a közhelyet használni, hogy „felszántja a színpadot”, hát az ő; hol japán, hol brit háborús jelmezben színészkedik, Eddie-vel harcol, használja a színpadi látványelemeket akasztófahuroktól világító keresztig (Sign of the Cross), és eközben folyamatosan a lehető legnagyobb koncentrációval énekel.

Kattintson galériánkért!

Veres Viktor

Igaz, az új lemezről származó, három, összesen húszpercnyi dalon még ez sem tud igazán segíteni: a Senjutsu magnóban is magas színvonalú, nagy hangszeres tudásról árulkodó, csak épp nem valami izgalmas, pláne nem adrenalin-pumpáló lemez, és ez élőben is pont így van. A koncert első fele egyébként is inkább az elkötelezett rajongóké: az új dalok után is több, relatíve ritkábban játszott szám jön, még a Bruce Dickinson nélküli korszakból, a Blaze Bayley vokáljával felvett két lemezről (The X Factor, Virtual XI) is játszanak egy-egy számot (Sign of the Cross, The Clansman), és csak utána, a második órára indul be az igazi best of. Így meg a koncerttel tényleg mindenki jól jár, azok is, akik már ötvenszer hallották élőben a Fear of the Darkot, meg azok is, akik csak azt meg a The Number of the Beastet ismerik.

Persze. hogy is lehetne nem jól járni, amikor Dickinson a The Trooper alatt a címeres magyar zászló rúdjával lövi le a lemezborítóról megelevenedett Eddie-t, vagy amikor a második ráadásban, utolsó számként nemcsak hogy elindul az egyik legnagyobb sláger, az Aces High, de eközben egy életnagyságú, világháborús repülő kezd röpködni fel-alá a színpad fölött. Korántsem biztos, hogy ez a fajta színházi show a koncertezés legjobb útja, és ne érhetne többet egy együttes két reflektorral megvilágított koncertje, amint szívét-lelkét belerakva minden sallang nélkül eljátsszák a legjobb dalaikat, de mindegy is: az Iron Maiden simán meggyőz arról, hogy van létjogosultsága megmutatni, egy stadionkoncerten nemcsak a színpad gigantikus, hanem minden, de szó szerint minden más is, aminek csak köze van az egészhez.

Az elmúlt három év tényleg egy kalap szar volt. Nem biztos, hogy pont ezzel a koncerttel és most tényleg véget, de hogy az Iron Maiden fellépése megmutatta, mi is az, amire érdemes volt ennyit várni, és amivel nagyon könnyen lehet enyhíteni minden közösség-elvonási tüneten, az egészen biztos.