Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lehet vitatkozni azon, hogy hol csúszik félre A besúgóban a történelmi hitelesség, de inkább a dramaturgiai megbicsaklások zavarók a magyar sorozatban, amelyről most mindenki beszél. A hvg.hu Kult rovata tartja magát ahhoz, hogy a rendszerváltás előtti időszakot feldolgozó sorozat teljesítette a feladatát: jó korrajz lett egy felnövéstörténettel a szíve közepén.
Az (egyébként szintén az HBO által gyártott) Aranyélet óta nem beszéltek annyit magyar sorozatról, mint most A besúgóról, de amióta Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész Veiszer Alinda műsorában kijelentette, hogy „A besúgóban minden olyan, ami nem történhetett meg”, állandó kérdéssé vált a sorozat hitelessége. A hvg.hu podcastjében Szentgyörgyi Bálint rendező és sorozatkreátor a felvetésre azt mondta, ez fikciós sorozat, nem kell rajta számonkérni a hitelességet úgy, mint egy dokumentumfilmen.
Lenin vagy nem Lenin
Ez azonban csak részben helytálló érv. A sorozat történelmi hitelességével tényleg nem az a probléma, hogy úgy néztek-e ki a vasúti kocsik, ahogy, és milyenek voltak valójában a kollégiumi pincebulik, mert A besúgó, mint minden fikciós mű, nem az általánost akarja megmutatni, hanem egy elképzelt, „ilyen is lehetett volna” helyzetet, el kell fogadni, hogy ebben a fiktív világban így buliztak, így éltek a fiatalok és kész. Abban viszont nincs igaza az alkotónak, hogy egy fikcióból teljesen ki lehetne vonni a történelmi kontextust – mivel a sorozat maga is a történelmi kontextusról szól. Azok a lényeges kérdései, hogy hogyan is működött a besúgás, mit csinált a tartótiszt és mit az ügynök, és hogyan kényszerítette ki ezt a hatalom vagy a közeg.
Ha tehát ezeket a kérdéseket ábrázolja problémásan a sorozat, az nem egyszerűen történelmi kérdés, hanem dramaturgiai: olyankor a sorozat fiktív világában elfogadott keretrendszer vagy kontextus bicsaklik meg.
Pláne, hogy ezt a kontextust fontos pontokon használja is a forgatókönyv: például Katka jelleme és viselkedése azért, és csakis azért változik meg gyökeresen, mert kihallgatja a saját lakásuk nappalijában a tartótisztjének vígan jelentő édesapját, noha abban a világban, ahol A besúgó játszódik, ez így nem történhetett meg, hiszen a sorozatban is elismert módon a rendszer legfontosabb eleme, hogy gondosan titokban tartják, ki a besúgó és ki nem. Azaz a sorozat belső világának hibája, hogy ez hol így van, hol nem, ezt nem csak a dokumentumfilmeken lehet számonkérni.
Egy fikciós alkotásba simán belefér, hogy egyes jeleneteket túldramatizáljon, felerősítse, színpadiassá tegye például, ahogy a rajongott ellenzéki vezér, mint egy popsztár lépjen színpadra, de a legügyetlenebb megoldások nem is a történelmi hitelességet kérdőjelezik meg, hanem a rendezés és a dramaturgia számlájára írandók. Például amikor a nyilvános telefon pont akkor csörög, amikor arra sétál a hívott, vagy hogy a beszervezendő srác pont abba a fülkébe ül be, ahol az ő beszervezőjének az embere ül. Hogy az egyetemi tanár és kollégiumigazgató időnként felnőttként kezeli a hallgatóit, máskor viszont kisiskolás szintű büntetést szab rájuk ki.
A besúgó ezek miatt a félvállról vett, átgondolatlannak tűnő részletek, fordulatok miatt veszít a feszességéből, ami egy csavaros kémsztorinak vagy történelmi thrillernek szánt sorozatnak nagyon nem tesz jót. Megspórolta magának, hogy a legfeszültebb helyzeteket kitartsa és hihetően eladja, így kifejezetten komikusnak hat, mikor Demeter, hogy a saját bőrét mentse, fél perc alatt talál terhelő információt az őt lebuktató Barnára (Lengyel Benjámin), és sajnos a végső, várva várt rendszerellenes tüntetésnél sem megy fel a pulzus egy kicsit sem, mert a rendőrök és az ellenzéki fiatalság összecsapása olyan, mint egy izzadságszagú, röhejes jelenet a Rendőrakadémiából, ahogy az ügyefogyott rendőröket az egyetemista fiúk jól elnáspángolják. Ugyancsak inkonzisztens, hogy míg az első hét részben számtalanszor bemutatták, milyen kegyetlen és könyörtelen ez a rendszer (fogadjuk el, hogy a sorozat világában még 1985-ben is így volt), mégis, a fiatalok végül minden hosszú távú következmény nélkül megússzák, hogy össze-vissza verték, sőt autóval is elütötték (!) a karhatalom tagjait.
A sorozat feszesen, logikusan kezd el építkezni, jól adagolja a feszültséget az első epizódokban, viszont a vége felé sokasodnak az eltúlzott, megúszós helyzetek: valószínűleg ezért is lettek sokan csalódottak az utolsó két-három rész után, amikorra egyre inkább hollywoodias megoldások vették át az okosan kitalált történelmi dráma helyét, amit sokan a magukénak érezhettek – ellentétben az álomgyári sablonokkal.
Fiatalság, komolyság
Mégsem érdemes leírni azért a sorozatot: van egy rakás olyan dolog is, ami miatt nagyon szerethető A besúgó.
Például bátran rábízza magát a már sokat bizonyított színészek helyett egy tucat tehetséges fiatalra, és ez már önmagában olyan vonzerőt ad neki, amitől azt minden hibája ellenére nehéz visszautasítani. Új, vagy ritkán látott, ritkán használt arcok teljes erőbedobással adják oda magukat az egyébként nagyon jól megírt szerepeiknek. Minden karakter elkezdi bejárni a maga fejlődési ívét; és mivel összetett figurák, mindegyikben megvan az a feszültség, ami kell ahhoz, hogy egyesével is kíváncsivá tegyenek minket arra, hogyan alakul a sorsuk. Nemcsak színfoltként vannak jelen a mellékszereplők sem, mindegyikre rá lehetne írni külön-külön egy spin-offot is. Elbírnák.
Ha felnövéstörténetként tekintünk rá, akkor pedig igazán helyén van ennek a sorozatnak a szíve. Nem nagyon készült még itthon igazi coming-of-age sorozat (jó, az Egynyári kalandot ide számíthatjuk), pedig ez egy nagyon hálás műfaj: bele lehet pakolni egy nagy adag szabadság és végtelenség életérzést, érzelmi hullámvasútra lehet ráültetni a történetet hirtelen fellángoló szerelmekkel és fájdalmas szakításokkal, miközben meg el lehet gondolkodni azon, mikor és hol veszítjük el a fiatalkori lendületet és az irigylésre méltó, szép naivitást a megalkuvás, a megállapodás, az alkalmazkodás bizonytalan terepén.
A besúgót nagyon is lehet úgy nézni, mint a főszereplő Demeter (Váradi Gergely) kiszakadását a családi védőhálóból, és bekerülését a kinti világ zavaros rendszerébe, ahol hierarchikus viszonyok, megjátszott szerepek, státuszok, hangosan kimondott állítások és elhallgatott tények keresztül-kasul nőtt szövevényes világában kell tájékozódni.
Demeter megtalálja a maga alkalmazkodási eszközét ehhez a nem egyértelmű, felnőtt közeghez, és a nézőre van bízva, hogy eldöntse, meddig fogadja el a túlélési stratégiáját.
Korrajz a város szélén
Ne feledkezzünk meg végső soron arról, hogy ez a félig fiktív, félig valós világ a sorozat egyik legnagyobb erénye is lett: végre egy magyar sorozat, amely nagyon is konkrétan reflektál a magyar politikára! (És nem csak olyan általános, közvetett módon, mint az Aranyélet.) Önmagában is jó, hogy végre nagyközönségnek szóló produkcióban is beszélnek a rendszerváltást megelőző időszakról, pláne, hogy ezt ilyen árnyaltan teszik.
Mert az is mindenképp A besúgó javára írandó, hogy túllép azon a mai közbeszédben általában jellemző dichotómián, hogy aki jelentett, az szemét alak, egyértelműen a rossz oldalon állt, aki nem jelentett, az meg nyilván jó ember (ha nem egyenesen partizán vagy hős ellenálló). Miközben számos példa bizonyítja, hogy sok, zsarolással beszervezett ügynöknek nem volt más választása, muszáj volt jelentenie, legfeljebb annyiban volt mozgástere, hogy igyekezett nem ártani senkinek. Voltak persze hithű ügynökök is, mégiscsak híres kis hazánk a házmesterország-mentalitásról, arról, hogy legyen náci vagy kommunista rendszer, túl sokan önnön lelkesedésből, lihegve szolgálják azt ki.
A besúgóban semmi nem fekete vagy fehér: az egyik főhős, a demokratikus ellenzék vezére, sokkal inkább antihős, mert diktatórikus módszerekkel dolgozik a demokráciáért; a dúvad, agresszív barátjának legalább a motivációi mindig erkölcsösek az erkölcstelen tetteihez; a KISZ egyik vezéralakjáról is kiderül, hogy sokkal árnyaltabb célokkal tűnik úgy, mintha a létező szocializmus szekerét tolná; és persze a tényleges főhős, Demeter Geri is folyamatosan lavíroz a védhető, esendő, érthető rossz cselekedetek és az egyértelmű határátlépések között.
A besúgóban mindenki függ valakitől, valamitől, és ha nincs szerencséje az illetőnek, akkor a rendszer rögtön megpróbálja kihasználni a gyenge pontját. És itt a szerencsének, esetlegességnek igencsak van (volt) szerepe. A késő Kádár-kor egyik kevéssé kibeszélt jellegzetessége volt az esetlegessége. Csak visszatekintve tűnik egységesnek, valójában például az egyes megyék vagy akár kerületek között is óriási különbségek voltak: amit az egyik helyen megengedtek, azért egy másik helyen akár börtön is járhatott. A pártvezetéstől, a főelvtársaktól függött, hogy milyen rendszerellenes kihágásnak milyen következménye lett. 1983-ban lecsukták a CPg punkzenekar tizenéves tagjait a dalszövegeik miatt, ugyanebben az évben a Bizottságnak lemeze jelenhetett meg. Ezért is nehéz megítélni az „így is történhetett volna” kérdést.
Elképzelhető, hogy az egyik megyében a családtag nyugati gyógyszere megvonásával meg lehetett zsarolni még ekkor valakit, míg máshol ez már elképzelhetetlen volt. (És tegyük hozzá: mivel nem dokumentarista műről, hanem fikcióról van szó, elfogadható értelmezés akár az is, hogy a zsarolás csak üres fenyegetés volt a hatalom részéről egy szerencsétlen vidéki sráccal szemben, aki honnan is tudta volna, vajon tényleg csak a tartótisztjétől függ az öccse túlélése, vagy sem.) Ilyen szempontból nagyon is jó korrajz a sorozat.
Másrészt minden egyes tárgy, frizura, ruha, szobabelső is adja a 80-as évek közepét. Nagyon jó, hogy felötlik a sorozatban az innen-onnan szerzett VHS-kazettákról, alámondásos „szinkronnal”, csoportos vetítéseken bemutatott filmek kora is. Ez a 80-as években eszmélő ifjúságnak alap kulturális élmény. Amikor tulajdonképpen tényleg simán el lehetett adni egy Sebhelyesarcút Rambónak.
Szentgyörgyi Bálint úgy fogalmazott a podcastünkben: a sorozat hitelességét azért is támadják annyian, mert a rendszerváltás óta eltelt időszakban már 10-15, erről a korszakról szóló filmnek kellett volna készülnie, így most mindenki A besúgótól várja, hogy egymaga pótolja a hiányt. Tény, hogy nem pótolja – de talán az is tény: sokkal jobb, hogy ez a sorozat elkészült és abszolút élvezhetően sikerült, mintha tovább vártunk volna A Tökéletesre.
„A besúgó egy beszélgetésindító, nem dokumentumfilm" - a sorozat készítői a Fülkében
Áthallások és történelmi pontatlanságok ide vagy oda, A besúgó nem akar több lenni, mint egy fikció, amelyet egy fiatal gárda rakott össze, hogy beszélgetéseket indítson generációk között és a politikai árkokat kikerülve - mesélte Szentgyörgyi Bálint, a sorozat író-rendező-kreátora, és Vas Judit Gigi, A besúgó Enikője közéleti podcastunk legfrissebb adásában.
