Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Igazi békeidős darabnak készült, de közbeszólt a történelem: a Katona József Színház legújabb, Moszkva–Peking Transzszimfónia című bemutatója a háború miatt az utolsó pillanatban nyerte csak el a végső formáját. „A realitásban indulunk, de utána valahogy az egész színdarab megőrül, mint ahogy a világ is. Őskáosz lesz: valahogy minden inog, minden mozog, a viszonyítási pontok eltűnnek” – foglalja össze a dokumentum-abszurdot az egyik főszereplő, Pelsőczy Réka. Vele, és a darab írójával, Kárpáti Péterrel beszélgettünk egy héttel a szombati premier előtt.
Bodó Viktor 2017 májusában felült egy szerelvényre a Föld leghosszabb vasútvonalán, a Transzszibériai Expresszen, hogy hét napon keresztül, Moszkvától egészen Pekingig zötykölődjön, és az élményeiből előadást készítsen.
Magával vitte a munkatársait, Kárpáti Péter drámaírót, a Moszkva–Peking Transzszimfónia magyar és a német dramaturgját, a díszlet-, a jelmez- és a fénytervezőt, a sound designert, a zeneszerzőt és másokat. Frankfurtban még abban az évben be is mutatták Bodó rendezésében a darabot, Magyarországon pedig – a járvány miatt – most debütál az évad utolsó bemutatójaként a Katonában, Novák Eszter rendezésében.
De mi történt azon az úton, ami megér egy egész darabot?
rendezte: Novák Eszter
Szereplők, további alkotók, előadások, színlap itt.
Kárpáti Péter szerint tulajdonképpen semmi kalandos, ugyanis nem erről szólt az utazás. „Egyikünket sem rabolták el, nem volt terrortámadás, tehát ilyen értelemben rendben lezajlott az egész. Viszont a részletek nagyon érdekesek voltak. És az volt az érzésem, hogy nem kell ehhez nagyszabású kaland történetet ragasztani, nem kell rejtősíteni szeszcsempészekkel, drogdílerekkel, terroristákkal, indiánokkal. Ehhez fölösleges lenne elutazni, azt ki tudnám találni itt, Pesten is. Szóval, ha már elutaztunk, megpróbáltam a valóságból meríteni” – mondta a hvg.hu-nak a drámaíró, dramaturg arról, hogyan született meg az előadás szövege.
Az úton minden színházi szakember a maga feladatát végezte, de neki volt talán a legnehezebb dolga: kitalálni, hogy mi ebben az egészben a sztori.
„Egy sajátos műfajú darab lett a Moszkva–Peking Transzszimfónia: dokumentum-abszurd. A jelenetek alapja mind-mind dokumentum, kivétel nélkül. Nagyon sok olyan mondat szerepel benne, ami konkrétan úgy hangzott el, ahogy most a darabban van, csakhogy minden más, ironikus, leleplező vagy akár horrorisztikus kontextusba került” – magyarázza Kárpáti.
Az egyik főszerepet, egy pravadnyicát (kalauzt-háziasszonyt-vagon urát) játszó Pelsőczy Réka szerint „olyan a darabban bemutatott vagon, mint egy olvasztótégely: mindenféle alak van benne, közben látjuk az életet, a halált, a poklot, és persze a teljesen hétköznapi dolgokat is, minthogy el tud-e valaki menni a vécére. Közben gyerekek születnek, emberek halnak meg, zajlik az élet. Van ennek az útnak egy fontos lenyomata a közép-kelet európai világról.”
Konkrétan egy német férfi, Moritz útját követjük végig: ő azért jött a vonatra, hátha történik vele valami. „Egy férfi, aki kicsit hasonlít Bodó Viktorra. Egzisztenciálisan legalábbis mindenképpen. Az út során Viktor folyamatosan azt kérdezgette tőlem: miért utazik ez a csávó? Én meg visszakérdeztem: miért, te miért akartad ennyire ezt az utat? Kereste a választ, nehéz volt megfogalmazni, hogy miért volt számára fontos ez a kilépés. Ahogy, most a főszereplőnk is keresi erre a választ. Nyilván valamilyen válságról van szó, és ahogy az életben, sokszor az embernek fogalma sincs arról, hogy mi az, ami olyan tűrhetetlen a számára. Keresed, kutatod, hessegeted, próbálsz hazudozni önmagadnak.
Pont erről szól a válság. Ha tudnád az okát, akkor minden tök egyszerű lenne.
A kalauz, aki egyben az élet-halál ura
Moritz az úton találkozik nőkkel, akik lehetnének a barátnői, vagy lehetnének a feleségei. Hol könnyebben, hol nehezebben érteti meg magát a nyelvi nehézségek miatt, és van még két utas, akikkel ott ismerkedik meg a vonaton.
„Két link alak, akiknek igazából a legnagyobb problémájuk az, hogy mikor tudnak dohányozni, mikor áll meg a vonat” – teszi hozzá Pelsőczy Réka. Az ő karaktere, Olga, tehát nem csak egy klasszikus kalauz, sokkal több annál. Ő a vagon felelőse, etet, itat, takarít, reggelit, ebédet tálal, mindent ő csinál, ugyanakkor nem csak kiszolgálja az utasokat, hanem egyben a vonat élet-halál ura is. És – Pelsőczy szerint – erősen korrumpálható: ha például vesznek tőle egy plüss bajkáli fókát, esetleg elnézi még a dohányzást is.
„Azt szoktam mondani magamról, hogy én egy ilyen csehszlovák fejű valaki vagyok, és úgy látszik, hogy ez a karakter az én archetípusom: a magányos, de erős kezű nő. Bizonyos értelemben a Portugálban játszott karakterem, Masni egy idősebb alakja. Ráadásul a Portugálban azt mondom, hogy 24 éves vagyok, itt meg kiderül, hogy 24 éve vagyok a vonaton. És én amúgy tényleg 24 éve vagyok a vonaton, amit úgy hívnak, színház. Szerintem mindannyian ismerjük az Olga Fjodorovna-féle karaktereket. Van benne egy kicsi Parti Nagy jegykiadónőjéből, Sárbogárdi Jolánból. Egy jobbra vágyó, egyszerű asszony, aki tíznaponta megy haza, és mindig az Irkutszk és Moszkva közötti vonalra osztják be, a Csendes-óceánhoz soha nem jut el.”
Moszkva 2017-ben és 2022 májusában
Noha a Moszkva–Peking Transzszimfónia közel sem politikai darab, már a címnek is egészen más hangzása van napjainkban, mint a háború előtt. Felmerült az is, hogy inkább ne is mutassák be az ukrán invázió árnyékában, de Novák Eszter és Kárpáti Péter végül úgy döntött: épp a dokumentum jellegű kiindulás miatt érdemes megcsinálni. Mindenkinek van egy elképzelése arról, mit jelent az orosz birodalom, a léptékeket azonban talán csak kevesen ismerjük.
Pelsőczy felidézi: az a szövegben is szerepel, hogy van, hogy órákon keresztül mintha nem változna a táj, miközben ezer kilométereket száguld a vonat, hiszen Oroszország óriási. Teljesen más szemlélettel élnek a polgárai. „Ez bennem akkor tudatosult, amikor kint voltunk egyszer Moszkvában az Ivanov című előadásunkkal. Akkor sok mindent megértettem az orosz darabokból, és egyáltalán, ebből a kollektív tudatból, ami a fejünkben van az orosz emberről: hogy a nagyság és a teljes primitívség, az arany és a bunkóság együtt érvényes. Miközben a metrók arany freskókkal díszítettek, kimegy az ember az utcára, ahol szürkeség van és mocsok. Teljesen másfajta emberek másfajta lelkülettel, mint mi, és ez nagyon érdekes.”
Azt azonban a háború miatt nem lehetett tudni gyakorlatilag az utolsó pillanatig, hogy egyáltalán lesz-e bemutató vagy sem, hogy addig kitör-e az atomháború vagy sem – teszi hozzá Kárpáti Péter. „Semmit nem tudhatunk, így szerénytelenség lett volna egy szinte véletlenszerű időpillanat látószögéből konkrétan hozzászólni ehhez a rettenethez” – véli. Ugyanakkor az eredeti szöveget kénytelen volt némileg átalakítani, mert bizonyos epizódok ízléstelennek hatnának ma.
„Az utolsó jelenetet, úgy ahogy van, letéptem a darabról, mert az végképp büdösen békeszagú volt. Olyan emberi problémával foglalkozott, ami csak békeidőben érvényes. Jó, de akkor mi legyen helyette? Mi legyen a darab vége? – sokat gondolkoztunk ezen Novák Eszterrel és a társulattal, és bevallom, jó volt ezen gondolkodni, még ha a téma félelmetes is. Volt nemrég egy litván demonstráció a Nemzeti Színházban, ami szerintem teljesen helyénvaló volt, viszont én itt, Budapesten irtóznék attól, hogy egy ilyen gesztussal emeljük az előadásunk tétjét. Fontoskodásnak érezném. De az sem lenne ízléses, ha nem reagálnánk a háborúra. Borotvaélen táncolunk. Ez egy komoly kihívás.”
„Képtelenek vagyunk megérteni Orbán hozzáállását" - Interjú a Nemzeti Színházban Orbánnak üzenő rendezővel
Orbán Viktor szerint ez nem a magyarok háborúja, pedig valójában minden európai érintett, hiszen az oroszok az európai értékek és a Nyugat ellen indítottak háborút - mondja a hvg360-nak adott interjúban Európa egyik legelismertebb színházi rendezője, az előadása végén a magyar miniszterelnöknek üzenő Oskaras Koršunovas.
Arra a kérdésre, hogy Kárpáti mire számít, lesz-e olyan néző, aki felháborodik majd azon, hogy a mostani szituációban, az orosz világgal kapcsolatban lehet-e nevetni (mint ahogy a darab több jelenetén lehet), a dramaturg úgy felelt: szerinte a színháznak van egy olyan típusú felelőssége, hogy ne veszítsük el az agyunkat.
„Itt nem arról van szó, hogy 260 millió fasiszta gyilkos él abban az országban, még akkor sem, ha a putyini propaganda miatt az embereknek a nagy része a háborúról azt se tudja, mi az, egyáltalán nem sejtik, hogy miféle szörnyűség bűnrészesei. Az utazáson mélyen átéltük a távolság döbbenetét. Hogy hiába internet, rádió és minden, milyen 10 ezer kilométerre lenni a Kremltől, a tajga közepén. Mondok egy példát: itt ülök, egy kilométerre a Parlamenttől, de a háború kitörése és különösen a választások óta egyáltalán nem érdekelnek a magyar politikával kapcsolatos hírek, éjjel-nappal csak a háború híreit olvasom. De hogy ott, tízezer kilométerre mivel hárítanak az emberek, arról nekünk itt fogalmunk sincsen.
Mi itt vagyunk, egy pici országban, 45 ezer honfitársunk halt meg Covidban, valószínűleg kétharmaduk csak az elmaradt kormányintézkedések következtében. De ki törődik ezzel? A kutatások szerint a magyar népesség túlnyomó többsége szerint fantasztikus volt a kormány járványkezelése. Kit érdekelnek azok az emberek, akik meghaltak? Nem mutatták a kórházakban haldoklókat. A halott orosz katonákat sem mutatják. Ha tízszer, százszor annyian halnak meg, ez a végtelenül sok fiatal ember is csak, mint a tű a szénakazalban, úgy tűnik el nyomtalanul abban az irdatlan nagy országban.”
Eltűnő viszonyítási pontok
A darab a vonat elindulásával kezdődik, azt azonban konkrétan nem tudni, megérkezik-e a szerelvény valaha. Pelsőczy Réka szerint mindez kiválóan rímel arra az élethelyzetre, amelyben jelenleg mindannyian vagyunk.
„A realitásban indulunk, de utána valahogy az egész színdarab megőrül, mint ahogy a világ is. Őskáosz lesz: valahogy minden inog, minden mozog, a viszonyítási pontok eltűnnek. Hogy mik a problémák, mitől félünk, teljesen eltolódnak egy normál élethelyzethez képest. Úgy érzem, hogy a megírt színdarabok nagyon szűkek ahhoz képest, amiben élünk. Szorongató, hogy mi van a világban, hogy hogyan kénytelenek élni emberek. Az érdekel, hogy mindezt hogyan lehet bevinni a színházba, hogy lehetne erről jól beszélni. A darabnak éppen ezért nincs egy kiszámítható története, nem lesz happy end, de mégis, valamilyen költői formában – ahogy az Eszterből jön – leképezi az életet” – mondja Pelsőczy.
A Novák Eszterrel való munkáról a színész elmondja: egyfajta tanár-diák viszony van köztük, gyakran kikéri a tanácsait, ha rendez, közös darabon azonban most dolgozik vele először. „Egy elképesztően okos nő, elképesztően lenyűgöző ez az egész, ahogy ő mindenével – a fizikumával, az energiájával, a tudásával, a szuverenitásával – együtt alkot, ugyanakkor fájdalmas embernek is látom. Igazi kelet-európai művészpálya az övé. Iszonyú nagy élet- meg emberszeretet van benne. Örülök, hogy nekem adta ezt a szerepet, meg is lepett. Azt érzem nála, hogy ő egyrészt hagy engem, másrészt olyan feladatot ad, és olyan helyzetbe hoz, amiben én jó leszek. Kitalálja nekem például, hogy énekeljem el a Millió rózsaszálat oroszul…”
Hogy a hazai előadást miért nem Bodó Viktor rendezi, arról Kárpáti Péter mesélt. Bodóval sokat dolgoztak Németországban, jó pár előadást csináltak, de az a korszak ott lezárult. „Nem igazán jól, egyébként. Viktor a próbák során kért tőlem javításokat, csak hát… nekem akkor született a két első kisunokám, két hét különbséggel. A lakást is sürgősen át kellett alakíttatnunk. Egyáltalán nem tudtam Viktorra odafigyelni, képtelen voltam. A bemutatóra sem tudtam kimenni. De azóta kibékültünk. Eszterrel közel harminc éve dolgozunk együtt, és harminc éve vagyunk barátok. Noha más dolgokhoz értünk, a gondolkodásunk rendkívül hasonlít. Én ebből a darabból egy percet nem tudnék megrendezni, borzasztóan bonyolult átlátni a rendszerét, és abban eligazodni. Szóval csak ámulok és bámulok, hogy hogyan csinálja.”
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
