Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hogy semmi olyasmi, ami megszokott lenne, az egész biztos, pláne, ha hozzátesszük, hogy mindez egy színházban zajlik. Minden idők egyik legsikeresebb musicalje önmagában is feladja a leckét, de amit a legújabb bemutatón műveltek vele, az aztán végképp minden várakozással szembemegy.
Ha egy sztori egyik fő mozgatórugója, hogy egy férfi minél több idős nőt próbál szexuálisan kielégíteni érezhető undora ellenére is, némi anyagi támogatás reményében, akkor elég nehéz elképzelni, hogy ebből a sztoriból valami kimondottan felvilágosult, a szabadság eszményeit védő dolog kerekedik ki. De a színházban az a jó, hogy – akár az életben –, itt is megtörténhetnek a legváratlanabb dolgok is.
Mert a Producerek című musicalnek – amelyet Mel Brooks írt saját, Oscar-díjas, 1967-es filmjéből, és amely a valaha volt egyik legnagyobb siker lett a Broadway-n is – épp ez a sztorija, ennek ellenére most a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol Béres Attila rendezett belőle előadást,
a bigott sztoriból a bigottak legszörnyűbb rémálma válik.
Persze a fenti csak egy része a történetnek; a nagy egészből azért már egészen könnyű megérteni, miért is jut eszébe egy rendező-színházigazgatónak pont a mai Magyarországon elővenni ezt az amúgy finoman szólva is furcsa musicalt. A már említett, idős nők bűvkörében élő férfi a valaha vérlázítóan sikeres, ma viszont a szakma legalját kapargató színházi producer, Max Bialystock, akinek egy fiatal könyvelő, Leo Bloom elkotyogja, hogy igazán nagy pénzt leakasztani nem egy kiugróan sikeres, hanem egy kiugróan sikertelen előadással lehet (mert akkor azt lehet hazudni az ezernyi befektetőnek, hogy a bukás miatt nincs semmi nyereség, amit visszakaphatnának a befektetésükért, abból meg lehet menni Rióba napozni).
Úgyhogy Max és Leo nekilátnak, hogy megkeressék a világ legrosszabb darabját, és felkérjék a megbuktatására a világ legrosszabb rendezőjét. A kiszemelt darab címe Hitler tavasza, amit egy igazi, megszállott náci írt. A rendező meg egy excentrikus meleg pojáca. A kérdés pedig az,
vajon a meleg férfi és asszisztenseként a transzvesztita élettársa vajon milyen előadást rendez majd a darabból, amelynek nincs más célja, mint bebizonyítani, hogy Hitler valójában nagyon is rendes fickó volt.
Szóval nem túl meglepő, ha ebben az országban, ebben a korban valakinek eszébe jut pár aktuális dolog erről a sztoriról. Ebben az országban, ahol olyan férfiak kényszerülnek elmenekülni meleg szexpartikról, akik saját két kezükkel és tabletjükkel vettek részt a magyar LMBTQ-emberek életének megnehezítésében és a homofóbia terjesztésében. Ahol kétes módon szerzett vagyonuk révén dúsgazdag politikusok prédikálnak puritán értékekről, és jachtokról posztolnak politikai ellenfeleik „luxusnyaralásairól” és „luxusesküvőiről” lejárató anyagokat. Abban az országban, ahol napi szinten szembesülhetünk azzal, hogy az, ki mit mond, a magasabb szinteken gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nem áll azzal, mit csinál valójában.
Hát akkor hogy ne éltethetnék melegek Hitlert? Akkor hogy ne nézhetnénk hősöknek sikkasztásban utazó nagyratörőket?
Persze szó sincs arról, hogy Béres Attila dörgedelmes szózatot intézett volna képmutató vagy fasisztoid politikusaink ellen, arról meg pláne nem, hogy szomorú, sötét hangulatú tragédiában mutatta volna meg, miért is tart ott az ország, ahol. Ellenkezőleg: Béres épp a darab ellentmondásosságát, furcsaságát, ledobott ékszíját, tabuk nélküliségét ragadja meg, vagy inkább ezek ragadják el őt, és ezek vezetik a kezét végig, hogy a miskolci előadás olyan hihetetlen őrületbe torkolljon a végére, amire nagyon kevés példa van a magyar színházban. És ez jó is, meg kevésbé is jó.
Kevésbé jó, mert Béres mindent bele-alapon tényleg mindent megenged magának és a színészeinek, és a mindenbe beletartoznak a legkevésbé kifinomult gatyaletolós poénok is (már ha ugyan léteznek kifinomult gatyaletolós poénok, de ha igen, itt nincs belőlük), a seggrepacsik, az idős nők és a fiatal nők, illetve bármilyen színpadon tartózkodó nő tárgyiasítása, a legócskább melegpoénok, a legelnagyoltabb, nem is némafilmes, hanem a szó rosszabb értelmében kabaréba illő gesztusok, és minden, amit az ízléstelen szó alatt meg lehet találni a szótárban. Sőt még az is megtörténik, ami normális körülmények között alighanem a színház mint műnem legalja felé irányzott mélyrepülést jelentene: a színpadon eléneklik a helyi focicsapat, a Diósgyőr himnuszát, és a színészek ehhez közös éneklésre kérik fel a közönséget.
Mindez így elsőre eléggé beillik a „kevésbé jó” összefoglalásba, sőt még fel is veti a kérdést, ha ez csak a „kevésbé jó”, akkor vajon milyen lehet a nagyon-nagyon nem jó. És mégis. Még sincs szó a színház megcsúfolásáról, mélyrepülésről és igénytelenségről. Béres Attila rendezése sokkal okosabb ennél, még ha amúgy tény is, hogy primer szinten zavaró és tényleg kellemetlen néha végignézni az alacsonyabbra lövő poénokat.
De az ilyesmi azért szokott rossz lenni, mert öncélú. Hát itt semmi nem öncélú, mert Béres nagyon is tudatosan használja ezeket az alantasabb eszközöket. Arra, hogy amennyire csak elképzelhető, sőt, amennyire más esetben színházban nem is elképzelhető, bevonzza és magával vigye a nézőket. Egyrészt közösséggé teszi őket, hogy végül, amikor az úgynevezett megosztó témákhoz ér, annak befogadására is már épp annyira fogékonyak legyenek, mint egy focihimnuszra, másrészt pedig épp úgy rendezi meg a darabot, ahogy azt a sztori féktelen és pofátlan őrülete diktálja.
Ha a társadalom lealjasulásáról akarunk beszélni, hát hadd aljasuljon le hozzá mindenki!
Kihalt a tisztesség, énekli egy másik, kicsit hasonló musicalben, a Chicagóban a gyilkos és a börtönmadám képmutató duója; a Producerek világában már olyan sincs, aki ha képmutatón bár, de számon kérné, mert a tisztesség itt ismeretlen fogalom. Ismerősnek tűnhet ez a világ. Ráadásul a miskolci Producerek egy idő után egyre inkább egy irányba mutat: a mai mocskos politika általános képmutatása, aljassága és a nagyon is konkrét hazai esetek kifigurázása felé. A Producerek Magyarország udvari bolondja: őrült, erkölcstelen és hangos, így mindent kimondhat, csak annyi a különbség, hogy az itteni uralkodó a legkevésbé se nézné jó szemmel, ha látná. Ebben az előadásban távozhat a rendőrök érkezésekor szereplő az ablakon át, ereszcsatornán keresztül. Kimondhatják benne nyíltan, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem állami einstandja nem volt rendben. Összeállhat a végén az egész stáb egy hatalmas, szivárványos Love Is Love felirattá.
Azért, hogy észrevegyük a harsány hangzavarban: ez a mi országunk. Lehet, hogy pont melegek pont Hitlert dicsőítő darabot nem rendeztek még egy jó sikkasztás reményében, miközben a producereik félmeztelen nők fenekét csapdosták, de éppenséggel ez sem abszurdabb, kínosabb és helytelenebb bárminél, ami mondjuk az ereszcsatornához köthető. Bárminél, ami nap mint nap megtörténik abban az országban, ami körülveszi a Miskolci Nemzeti Színházat is.
Béres Attila előadását néha nehéz lenne nézni, ha nem sülne ki belőle a végére, hogy az elképzelhető legjobb szándékoktól fűtve született: kiállásként mindenki mellett, akit valamilyen érdek mentén félresöpört a hatalom. Sőt az előadás nem is csak kiállni akar ezek mellett, de rávenni az aznap estére összekovácsolt közösséget, a nézőket, hogy legalább amíg a taps lemegy, ők is részt vegyenek ebben a kiállásban.
Igaz, így a színészek is másfaja feladatokban mutatkozhatnak meg: nem a mélylélektan, hanem a komikusi képességek a legfontosabbak. Még Cziegler Balázs díszletének is elsősorban a nevettetés a lényege, ahogyan a második felvonásra a sok pénz és a svéd asszisztens révén IKEA-bemutatóteremmé válik Maxék lepusztult irodája, vagy ahogy az előadás közben végig ki lehet silabizálni az elferdített előadáscímeket a kamu Broadway-plakátokon (és ennyi kiállás mellett még akár azt sem feltétlenül túlzás belelátni, hogy Az Operettszínház fantomja című fiktív előadást hirdető plakát netán az operettszínházi zaklatások áldozatai melletti kiállás lenne).
Az egyik főszereplőt, Maxot játszó Lajos András olyan, mint egy Atlasz-szobor, na nem a hasonlóság miatt, hanem mert végig olyan érzésünk van őt nézve, hogy a hátán viszi az egész produkciót, folyamatosan a legmagasabb fokozaton égve, míg partnereként Börcsök Olivér, aki gyermeteg szorongóként folyamatosan egy nyunyókában – hát persze, hogy így nevezik az előadásban – keresi a megnyugvást, attól emlékezetes, hogy a szélsőségekig képes vinni az átalakulást unalmas senkiből erkölcstelen alakká, szorongó könyvelőből bömbölő csecsemővé. Hogy a szélsőségek ábrázolásában – mondjuk Szőcs Artur meleg rendezőjének szándékos affektálásában – mennyiben lel élvezetet a néző, az egyéni ízlés kérdése: tény, hogy a kifinomultabb poénokhoz fület sértheti az ilyesmi, de az is tény, hogy nem hibáról és igénytelenségről, hanem szokatlan igényekről van szó. Ami viszont a zenén egyáltalán nem érződik: az egy-két vicc erejéig az előadásba is bevont Philippe de Chalendar vezénylésével a zenekar épp olyan komolyan veszi az előadást, mintha az Operaházban zenélnének; csak egy újabb bizonyíték az igényességre.
A szeretet, az mindig csak szeretet, az elnyomottak mellett való kiállás pedig mindig nagyra becsülendő, minden elismerést megérdemlő gesztus. Főleg, ha talán csak három órára, de ki tudja, talán hosszabb időre is képes rávenni pár embert, hogy olyasmiken gondolkodjon el, amiken egyébként nem szokott, és amiről mostanában finoman szólva sem az elgondolkodást, inkább az egy ikszre leegyszerűsített elutasítást várják el. Ha focihimnusz kell hozzá a színpadon, hát annyi baj legyen: akkor énekeljünk focihimnuszt, hajrá Diósgyőr!
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
A keresztényellenes, beteg, perverz rendező megmutatja a Fidesz Magyarországát
