Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Côte d’Azur viszonyítási pont, elképzelése (vagy élménye) mindenkinek van róla, de ahhoz, hogy fogalommá lényegüljön át, kisebb forradalomra volt szükség. Ezt a drasztikus rekreációs átalakulást művészek indították be, és aztán celebek pörgették fel.
A nyaralást – ahogyan azt az európai kultúrkörben képzeljük – lényegében a francia Riviérán találták fel, és a Côte D’Azur-höz mint a „nyaralás esszenciájához” mi, magyarok is tudunk kapcsolódni a magunk módján, páldául a szállóigévé vált Nekem a Balaton a Riviéra című dallal (vagy legújabban a NER-elit vakációzós trendjeivel).
A Côte d’Azur lakossága június és augusztus között minden évben megtriplázódik, a nizzai az ország harmadik legforgalmasabb reptere a párizsi Charles de Gaulle és az Orly után, a nyári hónapokban folyamatosan ontja magából a vakációzókat.
Abban, hogy ma nyaralók milliói tekintik álmaik célpontjának a francia Riviérát, nem kevés szerepük volt azoknak a művészeknek és korabeli celebeknek, akik a múlt század elején elkezdték felfedezni maguknak, és a műveiken keresztül megmutatni a világnak ennek a helynek a színeit, fényeit és szépségét. Nizza és környéke ma nekik is köszönhetően a kreativitás és a kultúra egyik zsibongó terepe, nem pedig „csak” egy üdülőváros.
| Stéphen Liégeard jogász, író, költő volt az, aki 1887-ben kitalálta a Côte d’Azur elnevezést, és rögtön egy meghatározást is mellékelt hozzá, miszerint a Marseille-től (pontosabban Cassistól, a városhoz legközelebbi tengerparti üdülőtől) Olaszországig terjedő partmenti szakaszt lehet ezzel a névvel illetni. Ma már sokkal képlékenyebben rajzolják meg a térség határait, különösen a nyugati oldalon. A keménymag szerint a Côte d’Azur szigorúan a Monaco–Nizza–Cannes vonalat jelenti, de azért Saint-Tropez-t még megtűrik. Mások engedékenyebbek, Bandoltól Mentonig húznak egy 200 kilométeres vonalat, megint mások a teljes Var és Alpes-Maritimes régiót ide számolják. |
Úttalan utakon
A művészeket a hely nyugalma vonzotta, és annak az illúziója, hogy itt szabályokat szeghetnek, a legvadabb elképzeléseiket is valóra válthatják. A francia Riviérával persze nem nehéz szerelembe esni, csakhogy a 19. században a távolság szó szerint és átvitt értelemben is hatalmas volt Párizs és a déli területek között. A mediterrán part a kulturálisan nyüzsgő fővárosból nézve üresnek, unalmasnak és irrelevánsnak tűnt a maga halászaival, földműveseivel, és elviselhetetlen hőségével. Emelett szinte megközelíthetetlennek is: akár több mint egy hétbe is beletelhetett eljutni a Földközi-tenger partjára, a párizsiak ezért inkább Normandiában nyaraltak, ahol vasútállomás, szállodák, üdülők, kaszinók várták őket, a természettel pedig civilizált módon kerülhettek kapcsolatba. Persze, a normandiai tengerpartot is százféleképpen meg lehet festeni, amit Claude Monet például meg is tett, de azért mindent meg lehet unni.
Dél felé Paul Cézanne kezdett el utat törni, részben azért, mert Párizsban keményen bántak vele a kritikusok, részben pedig azért, mert itt voltak a gyökerei, Aix-en-Provence-ban született. Csakhogy ezzel elvágta magát a kulturális mainstreamtől, és kicsit az időben is visszafelé utazott: a 19. század végén a térség elmaradott volt, az éghajlat embert próbáló, mindez azonban két előnnyel is járt: a megélhetés olcsóbb volt, mint Párizsban, a száraz, meleg levegő pedig elnyújtotta a festési szezont – nem utolsó szempont egy festőnek. Kiderült, hogy Párizstól – és a kortársak véleményétől – távol lenni felszabadító lehet.
Meg kellett azonban tanulnia a tájat és a tárgyakat a vakító déli napfényben látni, ami a technikájára is hatással volt: élénkebb színek, nagyobb színblokkok jelentek meg a festményein, és Cézanne soha nem unta meg a napfényben fürdő hegyeket és a tengert.
Szintén személyes válság sodorta a környékre Auguste Renoirt, aki az utazásban keresett választ a nagy életközepi kérdésekre. 1882-ben érkezett meg Cézanne-hoz a Marseille melletti L’Estaque-ba, amelyet rögtön a világ legszebb helyének látott. Egy évvel később Renoir már a barátját, Claude Monet-t is magával vitte délre, így a modern művészet újabb úttörője is felfedezte magának, és ezzel óhatatlanul alakította is a Riviérát.
Közben kiépült a vasútvonal is, és ami korábban egy hét volt, az most 20 órás utazásra zsugorodott, Dél-Franciaország egyszer csak közelebb került Franciaországhoz. És a tenger vonalát követő vasút elérhetővé tette azokat a partmenti településeket is, amelyeket korábban szinte csak hajóval lehetett megközelíteni.
Abban tehát, hogy Renoir és Monet felfedezhette magának a Côte d’Azur-t, nem kis szerepe volt a vasútnak, ők pedig meggyőződhettek arról, hogy ez az isten háta mögötti, elfeledett vidék igazi kincsesbánya, és csak arra vár, hogy a festők megörökítsék a szépségét vásznaikon.
Nem mintha ez olyan egyszerű lett volna. A táj, a fények, a növényzet, a tenger kékje mind lenyűgözte őket, de frusztráló, sőt sokkoló volt számukra, hogy nehezen találták a módját, hogy mindezt vászonra vigyék. A festékek közül olyan színeket kellett kipróbálniuk, amelyekhez korábban hozzá sem nyúltak, nehezen találtak fogást a folyamatosan változó fényviszonyokon, minden túlságosan is intenzívnek tűnt ahhoz képest, amit északon tapasztaltak: ezt a színorgiát Normandia aligha tudta felkínálni.
A hely éghajlatának és geológiai adottságainak – a tenger és a hegyek különleges vizuális szimbiózisának – azonban lassan nem tudtak ellenállni a művészek. Kis túlzással: aki számított a művészeti szcénában, az előbb-utóbb felbukkant a Côte d’Azur-ön.
Közben nemcsak a színek, hanem a formák forradalmát is beindította a Riviéra, teret adva a neoimpresszionisták kibontakozásának. Néhányan pedig, mint Paul Signac egy anarchista menedék ígéretét is meglátták benne, egy utopisztikus helyet, ahol sem az államnak, sem az egyháznak, sem a katonaságnak nincs beleszólása az emberek életébe, és ahol mindenki harmóniában él egymással és a természettel is. Signac a barátja, Georges Seurat halála után keresett vigaszt a Côte d’Azur-ön, és azonnal otthon érezte magát. „Megtaláltam a boldogságot” – mondta.
A Riviéra nemcsak a politikai nézeteihez, hanem a festési technikájához is passzolt: a tenger felszínén megcsillanó napfény tökéletes modellje volt a pointillista képeknek. Signac ecsetén keresztül pedig a tengerpart vidéke egyfajta utópiaként jelenik meg, egy még nem létező mediterrán paradicsom ígéretével.
A harmónia kora című festménye nemcsak a Riviéra szépségét mutatja meg, hanem a szimbolikus erejét is.
Henri Matisse 1904-ben, 34 évesen érkezett meg St. Tropez-ba, hogy megteremtse a saját mediterrán paradicsomát, amit visszatekintve már a művészettörténet egyik áttörésének neveznek, megnyitott ugyanis egy kaput az absztrakt felé: a Fény, nyugalom és gyönyör című festménye már nem csak azt adta vissza, amit láttunk, hanem amit érzünk ezt a világot látva.
Ebben a St. Tropez-i paradicsomban a meztelen nők mellett feltűnik egy ruhát viselő kívülálló is, és egy olyan jövőt vetít előre, amelyben az ártatlan, felhőtlen együttélést a természettel turisták tömegei fogják felülírni.
Turisták az utópiában
A tengerpart a maga vad érintetlenségével ugyanis nem sokáig maradt a művészek privilégiuma, a turizmus egyre inkább kiugrási lehetőséget jelentett a helyieknek. Rövid idő leforgása alatt a szegény halászfalvakból kozmopolita üdülőhelyek lettek. És az ide áramló turisták nem feltétlenül azt értették földi paradicsom alatt, mint amit az álmodozó művészek. Signac anarchista utópiája soha nem valósult meg, igaz, további művészeket vonzott délre, egyre bohémebb hangulatott kölcsönözve a Riviérának.
Egészen addig senkinek sem jutott eszébe, hogy szándékosan és célzottan a Côte d’Azur-re utazzon vagy ott maradjon az év legforróbb hónapjaiban, májustól szeptemberig. A mostanában nyaranta a strandokat ellepő vakációzók már annyira beépültek a köztudatba, hogy furcsának hathat, mennyire nem volt bevett tevékenység a tengerben fürdés, ez a viszonylag új fogalom. És ehhez kellet az amerikai import.
Gerald és Sara Murphy a jazz korszak menekültje volt: az amerikai házaspár többek között az alkoholtilalom elől keresett menedéket Európában az 1920-as évek elején (és persze nem ártott, hogy az erős dollár miatt anyagilag is megérte áthelyezni a rezidenciájukat), és lenyűgözte őket Párizs kreatív energiája, ahol épp a modernizmus megszületésének kellős közepébe csöppentek. 1922-ben utaztak el Dél-Franciaországba, hogy meglátogassák az amerikai zeneszerzőt, Cole Portert. Azonnal beleszerettek a Riviérába. Akadt azonban egy kis gond.
Ebben az időszakban a szállodák minden májusban bezártak, hiszen nyáron nem voltak turisták, akik dacoltak volna a hőséggel – a Côte d’Azur egészen addig igazi téli üdülőhelynek számított, mert olyan éghajlatot kínált, amelyre az angol és orosz telekhez szokott arisztrokraták gyógyírként tekintettek. Murphyék meggyőzték az Antibes-i Hotel du Cap vezetőit, hogy a kedvükért tartsanak nyitva nyáron is. És innentől nem volt megállás. Kis lépés volt ez Murphyéknek, nagy lépés a Riviérának: az 1920-as évek végére szinte mindegyik szálloda követte az Hotel du Cap példáját, és nyitva tartott nyáron is.
Szintén Murphyék voltak azok, akik nem elégedtek meg azzal, hogy a nizzai promenádon andalogjanak, mint sok más ide látogató, hanem olyan, addig hallatlan dologra vetemedtek, mint a fürdés a tengerben. A szokatlan tengerparti tevékenység sokkolta a helyieket, mindenesetre Gerald Murphy semmitől sem zavartatva minden nap eltakarította egy gereblyével a tengeri moszatot az Antibes-i Plage de la Garoupe-on, hogy felhőtlenül élvezhessék a homokot és a vizet. Piknikeztek a parton, jazzt hallgattak a fonográfon, és beöltözős bulikat tartottak Picassóékkal, Scott és Zelda Fitzgeralddal.
És aztán 1923-ban Coco Chanel is megérkezett Westminster hercegének a jachtján, és újabb forradalmat szított: divatossá tette a barnaságot. A napbarnított bőr korábban a szegénység jele volt, hiszen az ember csak akkor barnult le, ha nem engedhette meg magának, hogy ne legyen a napon. Innentől azonban a barnaság a fiatalság, a szabadság és a bohém életmód jelképe lett. Erre az életre pedig a Riviéránál tökéletesebb helyszínt nem is lehet találni.
 Európa Kiadó A környéken pedig olyan figurák bukkannak fel, mint Aldous Huxley, Edith Wharton, P. G. Wodehouse, Colette, Winston Churchill, Marlene Dietrich, Erich Maria Remarque, vagy épp a walesi herceg, azaz a későbbi VIII. Eduárd egy amerikai színésznővel, egy bizonyos Wallis Simpsonnal az oldalán, aki miatt aztán a kedvese még a brit trónról is hajlandó lesz lemondani. |
A Riviéra strandjai nem feltétlenül tűnnek forradalmi terepnek, de az 1930-as évek politikai felfordulása fontos szerepet játszott abban, hogy a tengerparthoz való hozzáférés demokratikusabb lett. Egészen addig, bármennyire elérhetőbbé vált is a Côte d’Azur, ezzel a lehetőséggel csak a felsőbb osztálybeliek tudtak élni.
1936-ban azonban a francia szocialista kormány törvénybe foglalta, hogy minden dolgozónak joga van évi két hét szabadsághoz, aminek köszönhetően több tízezer francia család először találkozhatott a tengerrel. Megszületett a tömegturizmus. Ami addig Viktória királynő és II. Miklós cár, illetve a művész- és celeb elit kiváltsága volt, az tömegek programja lett.
Állítólag Picasso, amikor meglátta, hogy az addig elhagyatott strandokon már tömegek napoztak, megjegyezte, hogy neki és Murphyéknek is sok mindennel el kell számolniuk. Pedig még nem is látta, hogy ma mekkora a tömeg.
Egy biztos: az élet sehol sem tűnik olyan illékonynak, mint az élvezeteknek hódoló Côte d’Azur-ön. És ezt most már nemcsak a művészek tudják.
A művészek tengerparti kiteljesedése nem múlt el nyomtalanul, több dél-franciaországi település is büszkélkedhet a munkásságuknak szentelt múzeummal. Nizzában Henri Matisse-nak és Marc Chagall-nak van múzeuma, Auguste Renoir házáig Cagnes-sur-Merbe kell menni, Picasso-múzeumot Antibes-ban és Vallaurisban is találunk, Jean Cocteau Mentonban hagyott maga után egy múzeumot, Paul Cézanne műhelyét pedig Aix-en-Provence-ban lehet felkeresni. A Côte d’Azur és a művészettörténet szerteágazó kapcsolatáról a BBC forgatott egy, a cikkünkhoz is felhasznált izgalmas dokumentumfilmet még 2013-ban The Riviera – A History in Pictures címmel, amelyben a zseniális Richard E. Grant járja be a környéket a festők és bohémek nyomában. |
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
