Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mindenki tudni véli, melyik film nyeri meg hétfőn hajnalban a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de vajon tényleg így lesz? Több mesterművet is jelöltek idén a legfontosabb filmes díjra: bemutatjuk a fő kategória összes jelöltjét.
A nomádok földje
Egyetlen egyszerű mondatban össze lehet foglalni A nomádok földje történetét: Frances McDormand egy fehér furgonnal járja a gyönyörűen fényképezett amerikai utakat, miközben szinte észrevétlenül kúszik be Ludovico Einaudi néhány meditatív, melankolikus dala. De akkor miért hozott el egy rakás fődíjat a legnagyobb díjátadókról? Azért, mert igazi mestermű, és nem lehet nem azért szorítani, hogy az Oscaron is bezsebeljen néhány trófeát. Chloé Zhao rendező Jessica Bruder azonos című könyve alapján írta meg A nomádok földje forgatókönyvét, de a főszereplőt ő maga teremtette meg.
A film a 2008-as gazdasági világválság után munka, megtakarítás és támogatás nélkül maradt, furgonokban és lakókocsikban élő, állandóan vándorló emberek életét festi fel a nagyvászonra.
Fernnek (McDormand) átlagos háza, irodai munkája és boldog házassága volt egy nevadai iparvároskában, ám az üzemet bezárták, a várost felszámolták, Fern pedig megözvegyült. Mindent pénzzé tesz, amit csak lehet, vesz egy furgont, útra kel, hogy alkalmi munkákat keressen magának, miközben a nomád közösség tagjaihoz egyre közelebb kerülve tanul meg lüktetni a természet ritmusával, alkalmazkodni a körülményekhez, és főleg túlélni, hogy mindent elveszített.
Ragaszkodik ahhoz, hogy azt mondja jól van, s ha valaki rákérdez, hajléktalan-e, úgy válaszol: nem hajléktalan, csak nincs háza. Zhao kiváló érzékkel egyensúlyoz a valós és a fikciós elemek között, alkotása néhány ponton sokkal inkább egy dokumentumfilm benyomását kelti, nem mellékesen amiatt, hogy a nomádok többségét a való életben is nomádként élők alakítják, és mert sikerült elkerülnie minden klisét, minden hamis hangot: erre McDormand neve is garancia, aki Fernként megtörten, de a túlélni akarás mágikus erejével megy előre, akár céklabetakarításra, akár vödörbe ürítésre van szükség, vagy csak arra, hogy megértse, a végső búcsú talán nem is létezik. (CzF)
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb női főszereplő (Frances McDormand), legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb vágás
Mennyire esélyes? Kétségtelen, hogy A nomádok földje lehet az idei Oscar-gála nagy nyertese, a legjobb film és a legjobb rendező kategóriában gond nélkül behúzhatja a díjat, Joshua James Richards operatőrnek pedig muszáj nyernie. Frances McDormand többek között a magyar vonatkozású Pieces of a Woman Vanessa Kirbyjével csap össze a legjobb női főszereplő kategóriában, de a külföldi lapok jóslásai szerint jó eséllyel McDormand győzedelmeskedhet majd.
A chicagói 7-ek tárgyalása
Eredetileg Steven Spielberg rendezte volna Aaron Sorkin forgatókönyvíró bravúros dialógusaival A chicagói 7-ek tárgyalását, de mire eljutottunk oda, hogy a 2006-os filmtervből nézhető produktum szülessen, megváltozott a felállás. Spielberg elengedte a dolgot, Sorkin pedig magára vállalta a rendezői feladatokat is. És az a szép ebben a történetben, hogy 15 évvel az első elképzelések után, cseppet sem kopott meg, Sorkin pedig épp annyira írt fordulatokban gazdag és magas feszültségen működő tárgyalótermi drámát, mint amennyire – Spielberg nyomdokain járva – rendezett patetikus filmet a jó ízlés határain belül.
A chicagói 7-ek tárgyalását aktualitása miatt mindenkinek látni kell.
Noha Sorkin a patikamérlegen kimért dramaturgia érdekében feláldozta némileg a történelmi hitelességet, a filmben ábrázolt intézményesített rasszizmust, a rendőri erőszakot, a politikai per mechanizmusait és a korrupt ügyészséget elnézve ráébredünk: sajnos alig változott a világ 50 év alatt. A történet arról szól, hogyan lett kirakatper a vége annak a békésen induló tüntetésnek, amit a vietnami háború ellen tiltakozó különféle ellenkulturális, polgárjogi mozgalmak szerveztek 1968-ban, a demokraták elnökjelölő kongresszusa elé. A tüntetés véres összecsapásba torkollt a rendőrökkel, és bár a hatóságok kezdeményezték az erőszakot, a Nixon-féle adminisztráció mégis igyekezte az egész vérontást a hippik, a Black Panther mozgalom vezetője és még néhány, teljesen más kulturális miliőből érkező mozgalmár nyakába varrni. (CsH)
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb férfi mellékszereplő (Sacha Baron Cohen), legjobb eredeti forgatókönyv (Aaron Sorkin), legjobb operatőri munka, legjobb eredeti betétdal, legjobb vágás
Mennyire esélyes? Bár igazi sztárparádé A chicagói 7-ek... (többek közt Eddie Redmayne és Michael Keaton szereplésével), Sacha Baron Cohen alakítása a legemlékezetesebb a radikális hippi szerepében. Minden esélye meg is van a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscarra, ahogy a téma fontossága és a pergő dialógusok miatt sanszos, hogy a legjobb eredeti forgatókönyvért járó díj is ennél a filmnél fog kikötni.
Ígéretes fiatal nő
A Korona című sorozat színésznőjeként ismert Emerald Fennel első nagyjátékfilm-rendezése az összes Oscar-jelölt közül a legbátrabb, legmeglepőbb, legletaglózóbb, legkegyetlenebb, legőrültebb – és az egyik legjobb is. Egy kísértetkastélyon átvezető, nyaktörő hullámvasút az egész film, és nem is csak a sztorija, de vizuálisan is, a vágása, a ritmusa is. Egy ideig nem is lehet tudni, miről szól, amikor viszont megértjük végre, hirtelen megint jön egy akkora váltás, hogy egy gyomorszájon rúgás ahhoz képest semmi.
Ha ki lehetne bírni 113 percet levegő nélkül, ezt a filmet visszafojtott lélegzettel nézné végig az ember.
Így persze nehéz bármit is írni a sztoriról spoilerek nélkül; maradjunk abban, hogy a film kezdetén a főszereplő Carey Mulligan az eszméletvesztés határáig részegen tántorog egy kocsmában, és egy iszonyúan szégyenteljes jelenetben, amelyről mindenki tudja, hogyan végződik majd, egy férfi hazakíséri, és megpróbálja kihasználni az állapotát. És két perc múlva kiderül, hogy nem, senki nem sejtette, hogyan ér majd véget valójában ez a jelenet – és még hány ilyen lesz! Igen, Emerald Fennel az elmúlt években sokat tárgyalt témáról, a nők szexuális kihasználásáról beszél, de olyan módon, olyan formanyelven, olyan csavarokkal, olyan merészen, ahogy talán még senki. Mindezt nagyon vicces és hihetetlenül jól megírt párbeszédekkel, rettentő hatásos jelenetekben, mesteri színészi játékkal. Minden Oscar-díjat megérdemelne, de messze túl megosztó ahhoz, hogy akár csak egyet is kapjon. (KB)
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb női főszereplő (Carey Mulligan), legjobb rendezés, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb vágás
Mennyire esélyes? Emerald Fennel az első nő, akit pályakezdőként valaha is rendezői Oscarra jelöltek (és ez az első év a díj történetében, hogy két nő is van a jelölt rendezők között); maradjunk abban, hogy már ez is hihetetlenül nagy teljesítmény. Ez a film annyira punk, hogy a szavazók fele utálni fogja. Viszont a vágás díjára komoly esélye van – az a szobor is szépen csillog!
Mank
„Hollywood aranykorának egy híres történetét idézi fel legújabb filmjében David Fincher, aki a Mankben nemhogy kosztümöt adott főszereplőire, de tökéletes noirt alkotott annak minden manírjával. (…) A Mank persze nagyon messze van az Aranypolgártól, sőt, Fincher legjobb alkotásaitól is. Persze tény, mindkét mérce azért elég magasan van, szóval egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy rossz filmről lenne szó, de erejét a főszereplő alakításán túl az a különleges atmoszféra adja, amit a film noir eszközeivel David Fincher és hű társai megteremtenek” – írtuk kritikánkban a Mankről, amely a sokak által a világ legjobbnak tartott filmje, az Aranypolgár forgatókönyvírójáról szól, és arról, hogyan írta meg súlyos alkoholizmusa ellenére a filmet. A cikk ide kattintva olvasható:
Hollywood aranykora előtt tiszteleg David Fincher, miközben a tévére cserélte a mozit
Hollywood aranykorának egy híres történetét idézi fel legújabb filmjében David Fincher, aki a Mankben nemhogy kosztümöt adott főszereplőire, de tökéletes noirt alkotott annak minden manírjával. Vajon ez elég ahhoz, hogy megidézze az Aranypolgár szellemét?
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfi főszereplő (Gary Oldman), legjobb női főszereplő (Amanda Seyfried), legjobb operatőri munka, legjobb hang, legjobb díszlet, legjobb eredeti filmzene, legjobb jelmez, legjobb smink és haj
Mennyire esélyes? A tíz Oscar-jelölés alapján a Mank lehetne az idei gála legnagyobb nyertese, de sokatmondó, hogy a Golden Globe-gálán egyetlen jelölését sem váltotta díjra a hatból. A filmkészítés aranykoráról szóló filmek mindig nagyon imponálnak a díjra jelölő Akadémia tagjainak, de a gálán könnyen kiderülhet, hogy annyira azért ők sem tartják jónak. Igazán nagy meglepetést még az sem okozna, ha egyetlen díjat sem kapna, vagy csak a technikai kategóriákban szavaznának rá.
A metál csendje
Az idei Oscar-mezőny legnagyobb meglepetése lehet Darius Marder rendezői debütálása, amit hat kategóriában is jelöltek a szobrocskára – és ha bármelyiket díjra váltja, annak jó oka lesz. A végtelenül emberi, végtelenül 2021-es történet egy metáldobosról, Rubinról (Riz Ahmed) szól, aki azzal keresi a kenyerét, és egyben azzal definiálja és fejezi ki önmagát, hogy a csajával alkotott alter-metál duó dobosaként nap mint nap durva merényletet hajt végre az audió-környezete ellen. Mindaddig teszi ezt, amíg egyszer csak gyakorlatilag elveszti a hallását. A túlságosan hangos zaj hirtelen túlságosan nyugtalanító csenddé válik. Barátnője, az énekes Lou (Olivia Cooke) elviszi egy olyan közösségbe, ahol mindenki siket, és ahol elvileg megtanítják neki, hogyan lehet ezzel együtt élni.
A filmben mi, a nézők is szinte átérezzük, milyen lenne az, ha az egyik fő érzékszervünket kiiktatnánk – és ez nagyon durva felismerés.
Ugyanis hol azt halljuk, amit Rubin, azaz szinte vagy egyáltalán semmit, vagy egy más nézőpontból azt, amit épként hallania kellene. A film elején még azt hisszük, hogy rohadt idegesítő, őrjítő a zajos metál, de rájövünk gyorsan, hogy ennél sokkal őrjítőbb, ha nincs a világban semmi zaj, semmi zörej, semmi beszédhang. Rubin útját járjuk végig az elutasítástól, a dühig, lázadásig, elfogadásig. A közösségben ugyan megtanulja megértetni magát a többi sikettel, sőt ott központi, szeretett figurává válik, de ő mindig kifelé tekint, orvosi beavatkozás útján valamilyen megoldást szeretne, visszatérne a régi életébe, mint COVID-járvány után az egyszeri ember. Nem spoilerezünk, de ha adnának zárójelenet-Oscart, abban tuti befutó lenne A metál csendje. (BI)
Ezekre a díjakra jelölték: a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő, a legjobb férfi mellékszereplő, a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb vágás és a legjobb hang.
Mennyire esélyes? A legjobb filmért, legjobb eredeti forgatókönyvért is megérdemelné a díjat, de az erős mezőnyben azért nagy meglepetés lenne, ha nyerne is. Meggyőző a teljesítménye a főszereplő Riz Ahmednek és – mellékszereplőként – a siketek bentlakásos intézetét vezető Joe-t alakító Paul Racinak is, ám itt sem lesz könnyű olyanokat verni, mint, mondjuk Chadwick Boseman (posztumusz) vagy Anthony Hopkins. A technikai díjakat azonban besöpörheti A metál csendje. Akár a legjobb vágásért is, de a legjobb hangért mindenképp. Ebben a filmben ugyanis a hang (és annak hiánya) az igazi főszereplő.
Judas and the Black Messiah
Míg a már említett A chicagói 7-ek tárgyalásánál is fut egy Fekete Párducokkal kapcsolatos szál, addig a Judas and the Black Messiah már ki is bontja a máig igen ellentmondásos mozgalom egyik legizgalmasabb, megtörtént eseményét. Shaka King rendező a késői ’60-as évek Amerikájába, a polgárjogi mozgalmak időszakába viszi el a nézőit, ahol egy pitiáner autótolvajt, Bill O’Nealt éppen lekapcsol a rendőrség: a férfit az FBI egyik ügynöke, Roy Mitchell keresi meg, és közli vele, hogy vagy börtönbe megy, vagy beépül a Fekete Párducok illinois-i csoportjához, és közel kerül a vezetőjükhöz, Fred Hamptonhoz. A fokozatosan radikalizálódó mozgalomra J. Edgar Hoover akkori FBI-főnök elsőszámú közellenségként tekintett, így egy idő után O’Nealnek – aki biztonsági főnöke és bizalmasa lett Hamptonnak – természetesen nem csak a tégla szerepét szánták.
King jó érzékkel egyensúlyozott a szembenálló érdekek filmre vitelével: bár O’Neil szemszögén keresztül követhetjük a sztorit, Hampton sem marad egydimenziós forradalmár,
sőt az Akadémia meghökkentő módon úgy döntött, hogy mindkét karakter megformálóját, LaKeith Stanfieldet és Daniel Kaluuyát is a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelöli.
Mindkét alakítás megérdemelné a díjat, mert kiválóan felépített, komplex figurákat játszanak el igen meggyőző módon. Pontosan értjük, milyen karizmatikus energiával rántott be Hampton tömegeket a mozgalomba, hogyan hozhatta létre a Szivárványkoalíciót, és azt is, mi vezetett odáig, hogy egy 17 éves rettegve, vívódva, könnyek között árulja el azt a közösséget, amelynek céljával egyre inkább szimpatizál. Kettejük kapcsolatát azonban már nem árnyalja kellőképpen a forgatókönyv ahhoz képest, amit a címben szereplő bibliai utalás ígér. A Judas ennek ellenére brutálisan erős történet, amit érdemes volt elmondani, a film végi mészárlás képei és O’Neil utóéletének megismerése pedig hosszú ideig sötét felhőként gomolyog a néző feje körül. (CzF)
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb férfi mellékszereplő (LaKeith Stanfield), legjobb férfi mellékszereplő (Daniel Kaluuya), legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb eredeti dal
Mennyire esélyes? Daniel Kaluuya eddig magabiztosan nyerte a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában a díjakat, kérdés, az Akadémia besorolási döntése most mennyire kuszálja össze a szálakat. A legjobb film és a legjobb operatőr kategóriában valószínűleg A nomádok földje kapja majd a díjat, a forgatókönyvért járó díjat pedig nagy eséllyel A chicagói 7-ek tárgyalása viszi el előle.
Minari
A Minari a nyolcvanas évek Amerikájában játszódik, és a film is olyan, hogy így, egy az egyben forgathatták volna a nyolcvanas évek Amerikájában is. Ez van, aki szerint dicséret – az Oscar-díjakról szavazó, többségében idős, konzervatív tagokra építő Amerikai Filmakadémia például annyira annak tartja, hogy a legfontosabb kategóriák mindegyikében jelölték is –, van, aki szerint inkább lesajnálás, mindenesetre tény, hogy a Minari a hagyományos, klasszikus, konzervatív történetmesélés iskolapéldája – és magasiskolája.
A forgatókönyvíró-rendező Lee Isaac Chung filmje saját gyerekkoráról szól, amikor koreai szüleivel megérkeztek az Ígéret Földjére, ígéretek helyett viszont csak egy lakókocsi és egy nagy darab megműveletlen föld jutott nekik, és a lehetőség, hogy megmutassák, ők is elérhetik az amerikai álmot. Innentől aztán persze csőstül jön a baj: ami elromolhat, az el is romlik, ezt megsínyli a családi béke is, így a főszereplőknek alapjaiban kell megkérdőjelezniük saját identitásukat, szembenézni magukban azzal is, amivel korábban nem kellett, és újraértékelni az értékrendjüket.
Nincs csattanó, nincs nagy katarzis, csak zajlik az élet, pont olyan nehéz és pont olyan szép pillanatokkal, mint a valóságban is; a legtöbb, amit az ember tehet, ha ezt elfogadja – mondja a film.
Lehet erőlködni, mint a főszereplő, aki zöldségeket akar termeszteni a pusztaságban, és lehet olyannak lenni, mint a minari, ez az ázsiai zellerfajta, amely minden gondozás nélkül is megterem és szépen növekszik akárhol, ahol egy kis vizet talál az élethez. És talán ez a legtöbb, amit valaki elérhet: gyökeret ereszteni, és életben maradni minden körülmények között. (KB)
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb férfi főszereplő (Steven Yeun), legjobb rendezés, legjobb női mellékszereplő (Yuh-Jung Youn), legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb eredeti filmzene
Mennyire esélyes? Az ehhez hasonló, szélsőségektől mentes és így nem is megosztó filmek mindig jó eséllyel mennek neki a díjszezonnak: nagy meglepetés lenne, ha a legfontosabb kategóriák közül egyikben sem díjaznák. Bár nem a legnagyobb esélyes, mégis könnyen lehet akár ez a legjobb film is.
The Father
Florian Zeller óriási kritikai sikert aratott kortárs színdarabjának filmes adaptációja a The Father, amelyet ugyancsak Zeller rendezett, Christopher Hampton pedig a drámából fabrikált hozzá forgatókönyvet. A The Father egy nagyon fontos film, mert úgy beszél a demenciáról, mint eddig még más senki. Nem egy kívülálló perspektívájából követjük végig az apa (Anthony Hopkins) szellemi leépülését, hanem a rendező sikeresen teszi átélhetővé számunkra, hogy ez a 80 év körüli férfi min megy keresztül. Zeller rá akar vezetni annak megértésére és elfogadására, hogy milyen az, mikor totális felfordulás uralkodik az elménkben, mikor rendre becsap minket a memóriánk, mikor nincs többé kontroll a gondolataink felett.
Az apa, Anthony életéből egymásután hullanak ki az agy számára addig biztos tájékozódási pontot jelentő támasztékok: az idő linearitása felborul, az addig jól ismert emberek arca megváltozik, a hely, a lakás, ahol szinte az egész film játszódik, kiismerhetetlen labirintussá torzul. A végére az apa már azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda. És az a technikai bravúr a The Fatherben, hogy a vágásnak, az apránként, szinte észrevétlenül változó díszletnek, az ismétlődő jeleneteknek köszönhetően a néző Anthonyval együtt esik egyre inkább kétségbe. Próbáljuk az összekevert puzzle-darabkákat sorba tenni, hogy az egyszerre idegen és ismerős arcok valójában kiket takarhatnak, mi Anthony valódi viszonya ezekhez az emberekhez, mi az események kronológiai sorrendje, mi a valóság és mi csupán az elme furcsa játéka; de az a keserű felismerésünk, hogy bár sejteni véljük a kinti világ összefüggéseit,
a káoszból végső soron nincs kiút, még a káosz magjában sincs semmiféle törvényszerűség, amibe elhatalmasodó magányunkban kapaszkodni lehetne.
(CsH)
Ezekre a díjakra jelölték: legjobb film, legjobb férfi főszereplő (Anthony Hopkins), legjobb női mellékszereplő (Olivia Colman), legjobb vágás, legjobb látványtervezés/díszlet, legjobb adaptált forgatókönyv
Mennyire esélyes? A legjobb adaptált forgatókönyv, de akár a legjobb vágás, valamint a látványtervezés díját is behúzhatja a film, mert utóbbi két tényezőnek köszönhető, hogy az apa elméjében zajló folyamatokat ennyire plasztikusan sikerült megragadni. A megtört öregembert játszó Anthony Hopkins nagyon megható alakítást nyújt a jutalomjátékként is értelmezhető filmben, és simán kijárna neki még egy Oscar az 1991-es Hannibal Lecter után, viszont az apa szerepéért eddig csak a BAFTA-t kapta meg, a Golden Globe-ról és az amerikai színészszakszervezet díjáról, a SAG-díjról is lecsúszott.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
