Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Molesztálta-e saját örökbefogadott kislányát Woody Allen? A kérdést harminc év után most egy botrányt ígérő dokumentumfilm próbálja újra megválaszolni, és mond is megrázó dolgokat. Mégsem ez jelenti az igazi botrányt.
Csak ül az ember négy óráig a tévé előtt, és nem érti, hogy ez hogy lehet.
Hogy készülhet egy olyan négyórás dokumentumfilm két egymással perben és haragban álló emberről, amelyben az egyik fél egyáltalán nem szólal meg? Hogy mehetett át már csak ez az ötlet is több tucatnyi produceren, csatornaigazgatón és más filmes szakembereken? És hogy gondolhatták úgy, hogy ez így teljesen rendben van? Hogy ez akár csak távolról is felidézné a dokumentumfilmezés, mint a tényfeltárás egyik formájának alapvető erkölcsi, etikai és szakmai szabályait? És ha az alapötletet okénak is találták, hogy gondolhatták elnézve a végeredményt, hogy ez a négyrészes filmsorozat tényleg a dokumentumfilmek, nem pedig a propagandaminisztériumok szabályai szerint lettek összerakva?
Az Allen kontra Farrow a Woody Allen elleni, 1992-es gyerekmolesztálási vádról szól, amelyet Mia Farrow, Allen korábbi barátnője fogalmazott meg ellene szakításuk után, és amely szerint Allen szexuálisan bántalmazta közösen örökbefogadott lányukat, Dylant. A vádat a bíróság egy hosszú vizsgálat során végül nem talált megalapozottnak, így nem indult eljárás Allen ellen, röviden összefoglalva azért, mert a vizsgálat ellentmondásokat talált a kislány vallomásában, és felmerült, azt az Allent korábban többször is megfenyegető, vele épp ádáz harcban álló anya, Mia Farrow taníthatta be neki, a folyamatos ismétlésekkel fixálva is a történetet a kislány fejében, aki szülők közti harc miatt amúgy is egy gyerek számára elviselhetetlen helyzetben volt.
A dokumentumfilm megtekintése után egyébként valószínűbbnek tűnik, hogy Allen bűnös lehetett, mint ahogy a film előtt gondolni lehetett – csak épp pont ennek a filmnek ezt sem lehet elhinni.
És ez a film legnagyobb hibája, legnagyobb tragédiája, vagy egyenesen ősbűne. Mert a dokumentumfilmezés fent említett alapvető szakmai, etikai és erkölcsi szabályai nem valami elvont, elméleti okból fontosak. Nem: azok épp azért vannak, hogy egy dokumentumfilm bármit is érjen, hogy több legyen utcai pletykánál vagy a kommentelők összeesküvés-elméleteinél. Ha egy dokumentumfilmes felrúgja az összes ilyen szabályt, akkor egész egyszerűen elveszíti a hitelét.
Ki hisz el száz hazugság után egy igaznak tűnő állítást?
Az Allen kontra Farrow meg sem próbálja titkolni, hogy kizárólag Mia Farrow álláspontjának hajlandó teret adni – és semmilyen módszertől nem riad vissza ennek érdekében.
A következő módszerekről van szó:
A film következetesen eltitkolja vagy elhazudja az összes, Mia Farrow narratívájával szembemenő állítást. Eleve nemigen szerepelnek a filmben olyan megszólalók, akik ne kötődnének Mia Farrow-hoz: az ő családtagjai és barátai, az általa fizetett alkalmazottak, a (mára felnőtt) gyerekek közül csakis az ő oldalán állók, a harminc évvel ezelőtti vizsgálatban neki igazat adó személyek szólalnak csak meg. Woody Allen állítása szerint a három éven keresztül húzódó filmkészítésnek őt csak a legvégén keresték meg, és mindössze néhány napos határidőt hagytak neki a válaszadásra, kíván-e szerepelni a filmben (amire így ő nemet mondott). Allen így úgy „jelenik meg” a filmben a néhány archív bejátszáson kívül, hogy finoman szólva is kontraszelektált részeket játszanak be a nemrég megjelent önéletrajza hangoskönyv-verziójából, kínosan ügyelve arra, hogy ezek egyike se fogalmazzon meg semmi negatívumot Mia Farrow-ról vagy az ő állításairól, ami nem lehetett könnyű munka, mert az önéletrajz jó fele mást sem tesz, csak ezt.
De ami ennél is súlyosabb, a film koncepciózusan elhallgat minden olyan információt, ami ellentmondana annak a narratívának, hogy
Mia Farrow egy hibátlan szent, egy földre szállt angyal, Woody Allen pedig egy gusztustalan, minden ízében romlott szörnyeteg.
Egyetlen szó sem esik arról, hogy rengeteg dokumentum és vallomás szerint Mia Farrow többször is megfenyegette Woody Allent azzal, hogy ha ő elvette tőle egy gyerekét, akkor ő is el fogja venni tőle az övét. Máskor azzal, hogy tönkreteszi, hogy „valami súlyosra” készül, és arra kér másokat, hogy ebben majd álljanak az ő oldalára. A filmbe bevágnak például egy részletet Woody Allen egy 1992-es, az ügyről szóló interjújából, de azt már kivágják belőle, amikor Allen bemutatja azt a „képeslapot”, amelyet Farrow küldött neki, és amelyen minden gyereket átszúrt egy tűvel, saját magát pedig egy késsel, rajta Soon-Yi képével.
Farrow ugyanis az után fogalmazta meg a vádakat, hogy Woody Allen lebukott, viszonya van Farrow örökbefogadott lányával, Soon-Yival, ami miatt Farrow eléggé könnyen megérthető módon felfoghatatlan dühöt és fájdalmat érzett. (A pletykákkal ellentétben Allen semmilyen értelemben nem volt Soon-Yi apja, sosem élt vele egy fedél alatt, Farrow gyerekei közül vele nemigen volt kapcsolata, és Allen és Soon-Yi állítása szerint a nő már felnőtt volt, amikor a viszonyuk elkezdődött.)
Farrow nagy családjáról, azaz 14, biológiai és örökbefogadott gyerekéről és róla mindössze az hangzik el, hogy a gyerekeknek mindene megvolt, közös lakásuk egy kedves, „jól szervezett bolondokháza” volt, ahol Farrow két forgatás között legót szedegetett a földről és játékokat vett a kicsiknek. Szóba sem kerül, hogy két gyereke, Moses és Soon-Yi állítása szerint a nő erőszakos lett volna a gyerekekkel, többüket verte, dühromai voltak velük, büntetési módszerei között pedig olyasmik szerepeltek, mint hogy lerángatta mozgássérült gyerekét a lépcsőn, majd egy szobába zárta, egy kerekesszékes gyerekét pedig éjszakára kizárta a házból büntetésből egy pajtába. „Mia példás anya” – állapítja meg egy nő, akit még a film is Mia barátnőjeként mutat be.
Ahogy az sem derül ki a filmből, hogy a gyerekek közül hárman is idő előtt meghaltak: Thaddeus – akiről Moses azt állítja, hogy Mia Farrow büntetésből kizárta őt a házból – öngyilkos lett, Tam szívelégtelenségben halt meg, de Moses róla is azt állítja, hogy hosszú depressziója után gyógyszer-túladagolással ölte meg magát, Lark pedig nincstelenül és betegen halt meg 35 évesen. Természetesen nem kell feltétlenül hinni sem Mosesnek, sem pedig arra következtetni, hogy Mia Farrow-nak köze lenne a halálukhoz, de hogy egy több mint négyórás dokumentumfilmbe minderről egy utalás sem fért bele, tendenciózusnak tűnik.
A film szándékosan összemossa a legkülönbözőbb érveket. Az alkotók, Kirby Dick és Amy Ziering – akik egyébként tíz hónapig győzködték Mia Farrow-t, hogy egyezzen bele a film elkészítésébe – nem elégszenek meg azzal, hogy összegyűjtik érveiket és a tényeket Woody Allen ellen. Olyasmiktől sem riadnak vissza, mint hogy a filmjeinek jeleneteiből „vezessék le”, a rendező hajlamos lehetett arra, amit állítólag megtett. Máskor azt állítják, az emberek csakis azért nem hiszik el, hogy Allen szexuális ragadozó, mert olyan nagyszerű művész, nem például azért, mert egy nyomozás az ellenkezőjét állapította volna meg.
Az alkotók mindvégig a legtermészetesebb módon összemossák Allen Soon-Yival való kapcsolatát a gyerekmolesztálással. Eleve mind a négy epizód intrójában egy olyan tévébejátszást ismételnek meg, amelyben a riporter egy mondatba foglalja, hogy „Allen a molesztálást tagadja, ugyanakkor nyíltan beismeri, hogy szerelmes Farrow másik lányába, a 21 éves Soon-Yiba” – és fel sem merül, hogy az egyik, mind erkölcsileg, mind ízlésben, mind még sok-sok más módon finoman szólva is kifogásolható dolog (összejönni a barátnőnk örökbefogadott lányával) nem feltétlenül áll összefüggésben a másikkal (szexuálisan bántalmazni a saját kisgyerekünket).
És összemos lényegében mindent, amit csak fel lehet használni Allen lejáratására: egy ponton például terhelő bizonyítékként, drámaian hangzik el, hogy a férfi felmászott a játszótéren arra a mászókára, amelyre Dylan is felmászott.
Rettentő problémás a film „érvelése”, olyannyira, hogy az tényleg a propaganda módszereit idézi. Hosszú blokk foglalkozik például azzal, hogy lejárasson valami szerencsétlen áltudóst, aki írt egy ostoba könyvet arról, hogy milyen gonoszak is a nők, mert a gyerekelhelyezési perekben mindig kitalálják, hogy az exférj molesztálta a közös gyereküket. Hosszasan bizonyítják, hogy ezek az állítások nem igazak, érezhetően azt sugallva, ha bizonyítják a nyilvánvaló állítást, hogy nem minden válás közbeni gyerekmolesztálási vád kitaláció, akkor egyik sem lehet az. Máskor arról beszélnek, hogy Woody Allennek volt már nála jelentősen fiatalabb barátnője, azt a vállalhatatlan következtetést sugallva ezzel, hogy aki fiatalabb nőkkel jár, az bizony képes lenne egy gyereket is molesztálni.
És máskor is megdöbbentően gátlástalanok az „érvelési” módszereik: amikor két és fél óra teljesen egyoldalú és döbbenetesen elfogult filmidő után először hangzik el, hogy a vizsgálat annak idején megalapozatlannak ítélte a vádat, a következő megszólaló egyszerűen közli, hát ez a döntés mekkora ostobaság volt. Máskor idézik Moses Farrow gyerekként Woody Allennek küldött levelét arról, hogy mennyire összetörte az ő álmait is. Majd az epizód végén egy inzertben mellesleg kiírják: Moses visszavonta a fenti levelet. Azt ugyanakkor már nem közlik a nézőkkel: Moses azért vonta vissza a sorait, mert állítása szerint Mia Farrow diktálta neki, és ő kényszerítette, hogy elküldje a lapot apjának; és persze azt sem indokolják meg, mégis miért érzik elfogadhatónak egy, a szerzője által visszavont levelet bevonni az érvelésbe. Amikor pedig mégis adnak néhány másodpercet három órányi filmidő után Moses Farrow állításainak, azt többször olyan hosszú ideig gyalázzák a Mia pártját fogó testvérek.
Ilyen előzmények után jutunk el tehát azokhoz a részekhez, amelyek egyébként valóban képesek árnyalni a képet.
Pontosabban: amelyek valóban képesek lennének árnyalni a képet, ha legalább egy kicsit is hiteles, hihető és a tisztességnek legalább a látszatára ügyelő filmben szerepelnének.
A filmnek két komoly állítása van. Az egyik, hogy Soon-Yi valójában még kiskorú lett volna, amikor összejött Woody Allennel. (A film egyébként, a fentiek után már nem túl meglepő módon, következetesen groomingnak, azaz egy kiskorú aljas indokból való becserkészésének nevezi azt, ahogyan Allen és Soon-Yi összejöttek, noha ők az elmúlt harminc évben, amióta együtt élnek, mindig konszenzuálisként és egyenrangúként beszéltek a kapcsolatukról.) Ezt egy, a filmben meg nem jelenő, állítólag a filmkészítőknek nyilatkozó bejárónő és portás nyilatkozták a filmkészítőknek, azzal alátámasztva, hogy a bejárónő már egy évvel korábban is óvszert és ondófoltokat talált a lakásban Soon-Yi látogatásai után, Allen házának portása pedig ezeket a látogatásokat erősítette meg.
A másik állítás, hogy a gyerekmolesztálásról szóló vizsgálat nem volt tiszta: nem igaz, hogy Dylan vallomása betanítottnak és ellentmondásosnak tűnt volna, ráadásul az eljárás során gyanús körülmények között kirúgtak egy a film szerint nagyszerű szakembert, hamis indokokra hivatkozva. A film szerint valójában azért bocsátották el, mert ő meg akarta akadályozni, hogy hamis indokokkal felmentsék a mindenki által szeretett, nagy hatalommal rendelkező, fehér, férfi filmrendezőt. A filmkészítők emellett három szakembernek is megmutatják a felvételt, amelyen a hétéves Dylan Farrow anyja kamerája előtt elmondja, mit tett vele Allen, és mindhárman azt mondják, a felvételre egyáltalán nem igaz, amit a vizsgálat annak idején állított róla, és igenis hihető a gyerek beszámolója.
És ez tényleg megrendítő, és tényleg át tudná formálni az ügyről alkotott képet – ha nem lenne teljesen reális feltételezés ezekről a minden tisztességtelen módszert örömmel kihasználó, végletekig elfogult filmkészítőkről, hogy mondjuk kivágtak volna hat olyan szakértőt a filmből, akik az ellenkezőjét állítják, vagy hogy eleve olyan szakértőket kerestek volna meg, akikről pontosan tudták, mit fognak mondani, ahogy ilyen előzmények után kérdéses az állítólagos bejárónő állítólagos visszaemlékezésének hitelessége is. Pont azért kellene betartani a sokat emlegetett etikai, szakmai és erkölcsi szabályokat, hogy ilyesmi épeszű emberben fel se merülhessen. (Aggasztó egyébként, hogy a fake news, a hírhamisítás és az információkat manipuláló, fizetett online hadseregek korában az HBO már másodszor biztosít világszintű elérhetőséget ennyire tisztességtelen dokumentumfilmnek: ez a csatorna állt a Michael Jacksonról szóló, Neverland elhagyása című film mögött is, amely még ennél is koncepciózusabb és elfogultabb volt, és amelyben kínosan ügyeltek arra, hogy senki ne szólalhasson meg a szintén négyórás műsoridő alatt, aki semleges pozícióból nyilatkozott, pláne Jackson oldalán állt volna.)
Elképzelhető, hogy Woody Allen egy velejéig romlott ember, és elképzelhető, hogy a vizsgálat tévedett vagy hazudott, amikor kimondta, hogy nem szexuális ragadozó.
De még ha így is van, egy velejéig romlott ember ellen sem elfogadható velejéig romlott módszerekkel küzdeni.
Márpedig az Allen kontra Farrow épp ezt teszi.
Az Allen kontra Farrow című négyrészes dokumentumfilmsorozat második része március 1-jén került fel az HBO Go kínálatába, az első már megtekinthető, a harmadik egy, a negyedik két hét múlva érkezik.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Woody Allen felesége elmondta a saját verzióját a molesztálási üggyel kapcsolatban
