Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely néhány héttel ezelőtt úgy döntöttek: hosszabb időre elhagyják Magyarországot. Részleges emigrációba vonultak, mert – mint fogalmaznak – a hazai mérgező légkör elszívja az összes kreatív energiájukat. Most Olaszországban, egy Todi nevű városban élnek, és mindketten regényt írnak. Videochaten értük el őket.
hvg.hu: Délután három óra múlt. Itthon már lassan sötétedik, Olaszországban még hétágra süt a nap. Kicsit sem irigykedem. Mivel telt eddig a napjuk?
Péterfy-Novák Éva.: Reggeli után elmentem egy hatalmasat sétálni, bevásároltam, aztán volt egy online beszélgetésem a családon belüli erőszakról a Védett tér nevű program keretében.
Péterfy Gergely.: Én reggel a regényemen dolgoztam, aztán felmentem az itteni etruszk akropoliszra, ahol ugyan már csak néhány rom áll ki a földből, de van ott egy csodálatos kosárpálya. Felmentem kosarazni, testedzeni, fekvőtámaszozni, majd fotóztam. Élt itt ugyanis egy nagyon jeles amerikai szobrászművész, Beverly Pepper, aki a landartnak volt fontos képviselője, és Moholy-Nagy művészetelmélete volt rá a legnagyobb hatással. Csodálatos alkotásai vannak Todiban és az akropoliszon is.
Ebéd után elmentem futni egy Todi-kört a város körül; addig futottam, amíg felszállt a köd és be nem teltem a látvánnyal. Most délután lesz még egy órás tennivalóm a kreatív írás kurzusommal kapcsolatban az akadémiámon, aztán este megint írni fogok.
hvg.hu: Mindig is ilyen aktív életet éltek, vagy Olaszország inspirálja az embert a sok mozgásra?
P. G.: Mindig is így éltünk, de tény, hogy most intenzív város- és városkörnyéki felfedezés folyik. Bár itt lockdown van – vagy szép olasz szóval coprifuoco (ami annyit jelent, hogy „rejtsd el a tüzet”) –, a városban és a környékén lévő kistelepülésekre ki lehet menni sétálni. Ezekből a kis borgókból van a környéken vagy harminc: középkori, dombokra települt idilli települések, ahol lehet mászkálni. Ez most a kultúrprogram, lévén, hogy a múzeumok zárva vannak, és nem lehet átmenni Assisibe vagy Gubbióba.
hvg.hu: Mit kell tudni Todiról?
P. G.: Ez Umbriában egy 15 ezres település, amelyet Olaszország legélhetőbb városának választottak. A hegytetőn van az óváros, az a fajta olasz középkori városrész, ahol egy reneszánsz épület már zavaróan újnak hat. Itt szinte minden ház a 11-12. században épült.
Todi az Ulpiusok városa is. Az Ulpius família, amelyet Szerb Antal átemel és mitikussá tesz az Utas és holdvilágban, egy Todiból származó család, amelynek legfontosabb tagja Ulpius Traianus császár volt. Amikor Szerb Antal 1936-ban erre utazgatott, akkor szembesülhetett ezzel a ténnyel. Bár Szerbről csak azt tudjuk, hogy a régió központjában, Perugiában járt, és Todiról nem tesz említést, de valószínű, hogy ide is ellátogatott, mert akkoriban volt itt vasúti összeköttetés, és nagyon közel vagyunk a regénybeli helyszínekhez.
hvg.hu: Szerb Antal miatt választották ezt a vidéket?
P-N. É.: Eredetileg nem ide készültünk. Szicíliába akartunk menni, mert azt gondoltuk, hogy azt jobban meg tudjuk engedni magunknak, aztán Gergő megjegyezte, hogy Toszkána sem annyira drága már, esetleg nézhetünk errefelé is lakást. Majd az ingatlankeresős oldalról jött egy értesítés Todiból. A fotók alapján teljesen beleszerettem ebbe a lakásba, a teraszról nyíló kilátásába. Fogalmam sem volt, hogy hol van Todi, de mondtam Gergőnek, hogy én már akár holnap ide költöznék.
P. G.: Azonnal lecsaptunk rá, annyira minden rendben volt a házzal és a környékkel. Én már október eleje óta kint vagyok, Éva három hete jött utánam.
hvg.hu: A magyar irodalomban nagy hagyománya van annak, hogy az írók Olaszországban gyűjtenek ihletet. Most ebbe a társaságba kerültek önök is.
P. G: Költő nagyapám, Jékely Zoltán, nagyjából ugyanabban az időben volt kint ösztöndíjjal Olaszországban, mint Szerb Antal. Óriási italomán volt, és amikor csak tehette, jött az olasz barátaihoz, nagyon sok irodalmi kapcsolata volt Olaszországgal. Sokat is mesélt nekem róla, ami erős alapélményem. Aztán ott van persze, Szerb Antal Olaszország-élménye, ami szintén meghatározó volt a számomra, ahogy Márai Sándor emigrációja is, aki 1948-ban elment Nápolyba, és megírta a csodálatos San Genarro vére című regényét.
Nagyon sok időt töltöttem az Itáliában létező civilizációk tanulmányozásával, az etruszkoktól a rómaiakon át a középkoron keresztül akár a jelenig. Nekem ez egy nagyon otthonos közeg. Nagyon jó a latinból átmenni az olaszba, nagyon jó érzés olaszul beszélni, olvasni. Mindig is tervben volt, hogy, kilépve a turistalétből, egy időre ide is költözöm, csak gyorsan elröppen egy csomó évtized, mire az ember valóra tudja váltani az álmát.
hvg.hu: Az Instagramon az egyik videós bejelentkezésükben elhangzott, hogy politikai okokból költöztek ki. Az olaszországi út tehát nemcsak hosszú „nyaralás”, hanem markáns közéleti állásfoglalás is a részükről.
P-N. É.: Ha egy bántalmazó kapcsolatban élsz, akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy elmész. Ha egy országban egy bántalmazó hatalommal vagy kénytelen együtt élni, akkor, amíg azt a bántalmazó hatalmat valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emberek fenntartják, neked nincs ott keresnivalód. Hozzá teszem: mi nem örökre jöttünk el, és egyáltalán nem számoltuk fel az otthoni életünket sem.
hvg.hu: Viszont nincs kitűzött időpontja a hazatérésüknek sem. Ha jól értem, addig maradnak kint, amíg a kedvük tartja.
P-N. É.: Igen, és még máshol is szeretnénk élni, kicsit jobban megismernénk a világot. Lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek telnek majd el így, hogy távol leszünk. Bár van öt gyerekünk, unokáink még nincsenek, nagymamára még nincs szükség. Édesanyám és Gergő édesapja is nagyon jó erőben vannak. Most egy olyan időszak van, amikor csavaroghatunk.
P. G.: Van még tíz-tizenöt jó évünk, amíg nagyon meg nem öregszünk, és arra gondoltunk, hogy ezt az időszakot arra kellene fordítani, hogy minél több könyvet megírjunk, és eljussunk olyan helyekre, ahova eddig nem tudtunk.
P-N. É.: Tegyük hozzá, hogy olyan légkörben akarunk létezni, ahol ezt a minél több könyvet meg is lehet írni, és nem szívja le más az energiáinkat. Ha a korábbi hasonlatnál maradunk: képzelj el egy olyan bántalmazó kapcsolatot, ahol minden nap a túlélésért küzdesz. Hol marad energiád alkotni?
P. G.: Ez így van. Olyan mértékű negatív hatással volt rám (de biztos Évára is) az az agresszív atmoszféra, ami Magyarországon van, és annyira rosszul éreztem magam ebben, hogy már többedik éve azon tekertem az agyam, miként lehet ellépni onnan.
Ha egy agresszív közegben élsz, akkor előbb-utóbb eljön az a pont, amikor azt mondod: bár millió érv szólna amellett, hogy én itt maradjak, de az életem és az életművem is drágább ennél.
hvg.hu: Miben nyilvánul meg ez a bénító agresszió és miben a túlélésért való küzdelem?
P. G.: Elég csak végig menned egy budapesti utcán, felszállnod egy villamosra, bemenned egy plázába, rögtön szembesülsz azzal, hogy mennyi negatív energia áramlik az emberek között, mennyi harag és gyűlölet van. Egy olyan országban nehezek a hétköznapok, az alkotás meg szinte lehetetlen, ahol teljesen természetes és megengedett a liberálisozás, a buzizás meg a zsidózás, sőt, ez a viselkedési modell a politika által támogatott és elvárt, ez a helyes keresztény magatartásnak aposztrofált attitűd. Hogy nap mint nap ellentarts ennek az agressziónak, túl sok gondolati energiát vesz el az embertől, mert arra vagy kényszerítve, hogy ez ellen küzdj. Ez az atmoszféra túl sok olyan mondatot hoz létre az emberben, amelyek már nem egy könyv kapcsán születnek, hanem a dühöngésről, a szomorúságról, az elkedvetlenedésről szólnak.
hvg.hu: Mi volt az a konkrét pillanat, amikor azt mondták, hogy eddig és ne tovább, betelt a pohár?
P-N. É.: Úgy nőtt ez bennünk, mint a cseppkő.
P. G.: És egyszer csak a cseppkő leér a földig. Az utolsó cseppek bizonyára a nyári-őszi politikai fordulatok voltak, a melegek ellen folytatott durva kampány.
P-N. É.: Amit augusztusban műveltek az LMBTQ-emberekkel, az szerintem egy demokráciában példátlan.
hvg.hu: Távolabb kerültek a hazai problémáktól, de mégsem vonják ki magukat az itthoni eseményekből. Követik a történéseket, Instagram-videóban kommentálták az elmúlt időszak legnagyobb brékingjét is, Szájer József ereszcsatornás lebukását. Amiben most vannak, az tehát csak részleges emigráció.
P-N. É.: Kikapcsolni nem lehet, de szerintem az otthoni történéseknek nagyjából az egyötödére reagálok csak. Itt nem rándul görcsbe a gyomrom, nem vet szét a düh. Sok fokkal nyugodtabban reagálom le az otthoni történéseket.
P. G.: Én azt érzem, hogy azt már megtettem, amit emberileg meg közírói munkássággal, tárcaíróként lehetett. Nem tudok többet tenni. Nagyon sokáig szálltam bele a harcba, de már nincs bennem több. Az elsődleges feladatom, hogy regényeket írjak, és ezt fogom a továbbiakban is csinálni. Nem vontam ki magam az otthoni történetből, de nem akarok úgy alkotni, hogy ott van ez a mérgező anyag a levegőben.
Mi, akik a komcsik alatt és a létező gulyáskommunizmusban szocalizálódtunk, emlékszünk arra az érzésre, amikor hazajössz Nyugatról, átléped a határt, és jönnek a határőrök, üvöltöznek veled, lökdösnek, kurvaanyáznak. Mikor itthon a fű is szürkébb, és rád omlik az a nyomasztó valami, az érzés, hogy fizikailag mások hatalmában vagy. Az ember ilyenkor hónapokig depresszióban volt, mert próbálta túlélni az akklimatizálódási periódust. Most, amikor otthon vagyok, pontosan ugyanazt érzem, mint amit huszonéves koromig, a rendszerváltásig éreztem.
hvg.hu: Ehhez képest milyen Olaszország atmoszférája?
P-N. É.: Ezt egy ócskának tűnő példával tudnám érzékeltetni. Közhely, hogy bemész a boltba és mindenki mosolyog, de tényleg így van. Ma például a boltban sokat bénáskodtam az eladóval, próbáltam elmagyarázni, hogy én két vastagabb szelet prosciuttót szeretnék. Átállította a gépet vagy hatszor, türelemmel kérdezgette, hogy akkor ez így jó lesz-e, kedves volt és viccelődött, egyáltalán nem vágott pofákat, nem akasztgatta a szemét. Miközben tudom, hogy aki Budapesten akasztgatja a szemét, az sem azért teszi, mert rossz ember, hanem azért, mert agyon van nyomva. Itt mosolyogva köszönnek az utcán, a bácsi, akivel hatodszorra találkoztam, már messziről integetett. Jó kedvük van, a pandémia ellenére is.
hvg.hu: Azért előbb vagy utóbb mindenhol észreveszi az ember a dolgok fonákját, ez valószínűleg így lenne Olaszországgal is. Vajon, ha Matteo Salvini kerülne hatalomra, akkor is ilyen remek hely lenne Olaszország?
P. G.: Mindig azon múlik, hogy mennyi agressziót kénytelenek az emberek tovább örökíteni. Az agressziót az előző generációktól kapják, amit aztán továbbadnak. Az agressziómennyiség felgyülemlik, mint tőke a bankban.
Magyarországon egy nagyon régóta keringő és halmozódó agresszióról beszélhetünk, már a török idők óta akkumulálódik, és a huszadik században megsokszorozódott. Ezt az agressziós tőkét aknázza ki az orbáni hatalom.
A meglévő bántási hajlandóságot és haraghajlandóságot fordítja politikai hatalommá. Ahhoz, hogy ebből az agresszióból kevesebb legyen egy országban, nagyon sok évtized vagy évszázad szükséges. Magyarországon ez nem fog elmúlni akkor sem, ha 2022-ben a Fidesz megbukik.
Olaszországban is ugyanaz van, mint máshol. Korrupt politikusok, maffia, lopás, csalás, álszentség. De nekik nincs meg az az agressziós tőkéjük, ami nekünk megvan. Nem tudják létrehozni. Hiába tépi a száját Salvini, nem lehet mindent a végtelenségig letolni az olasz emberek torkán.
hvg.hu: Ezek szerint az, ahogy az SZFE-sek most kiállnak magukért, és amibe sokan generációs erejű attitűdváltozást látnak bele, nem sokat ér, mert itt még évtizedekig nem lesznek gyökeres változások.
P. G.: Legfeljebb annyi történhet ebből, hogy megerősíti a generációjukat, hogy lehet másképp is élni. Adott egy olyan közösségi élményt, egy élménytőkét, amit majd a későbbiekben mobilizálni lehet, és majd egyszer biztosan jól fog jönni ez a tapasztalat. Nekünk is van egy ilyen, a rendszerváltás közös tapasztalata. Láttuk, hogy kimennek az oroszok, lefegyverzik a munkásőröket, hogy a tegnap még nagyhatalmú párttitkárok seggrészegen, farkukat behúzva húzódnak vissza anyuhoz a faluba.
hvg.hu: Elárulhatnak valamit arról, hogy most milyen könyveken dolgoznak?
P. G.: Általában babonások vagyunk ez ügyben. Új regény készül mindkettőnknél, nagy lendülettel és sok kétséggel dolgozunk rajtuk: néha az ember, amit reggel megírt, mint Kőműves Kelemen, estére kitörli, de ez csak a szokásos írói ügymenet. Végezzük a melónkat, ahogy eddig is.
hvg.hu: Hogy működik az alkotás egy íróházasságban? Beleszólnak a másik munkájába, kikérik egymás véleményét? Vagy teljesen szeparáltan, egymás előtt is titokban születnek a nagy művek?
P-N. É.: Gergő, szerintem te most épp olyan fázisban vagy, hogy szeparálsz engem.
P. G.: Ez nem igaz.
P-N. É.: De, mert hiába kérdezek, nem árulsz el semmit. Én meg olyan vagyok, hogy fecsegek. Ahányszor találok valami információt, amit majd beleszövök a könyvbe, azt rögtön megosztom Gergővel.
P. G.: Meg szoktuk egyébként beszélni egymás munkáit, de van annak egy belső hullámzása, hogy az ember mennyire közlékeny azzal kapcsolatban, amit épp csinál. Nekem vannak nagyon nem közlékeny periódusaim, amikor bizonytalan vagyok magamban. Ilyenkor nagyon sérülékeny vagyok, bármilyen negatív vélemény teljesen tönkre tenne. Ilyenkor jobb, ha semmit nem mutatok meg a készülő könyvből. Évánál is vannak nyílt és kevésbé nyílt periódusok, pompásan el vagyunk együtt. Mikor viszont már nagyjából készen vannak a szövegek, mindig egymás első olvasói vagyunk.
hvg.hu: Ki a nagyobb kritikus?
P. G.: Éva élesebb nyelvű és élesebb szemű. Én hajlamos vagyok nagyon sokáig nem észrevenni a hibáimat. Van egy nagyfokú vakságom magam felé, amit viszont Éva kompenzál.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
