Az ismertségét nyilván növeli, de nem mindig tesz jót egy filmnek, ha már a megjelenése előtt tele van a sajtó különböző botrányokkal vele kapcsolatban. Hajdú Eszter zenés dokumentumfilmjét, az LGT legendás gitárosának, Barta Tamásnak a disszidálásáról, és rejtélyes haláláról szóló Siess haza, vár a mama! című alkotást már a bemutatója előtt újra akarta vágatni az abban megszólaló egyik szereplő, Fekete Barna, ennek nyomán úgy tűnt, hogy veszélybe kerül a film nemzetközi forgalmazása is, mivel a Nemzeti Film Intézet egy „közérdekű megkeresés" miatt leállítja.

A film nyár végétől látható egyes mozikban, részt vehetett nemzetközi fesztiválokon és most már online is elérhető bárki számára. A botrányok egyébként máig nem ültek el, legutóbb Füzesi Ágnes, Barta Tamás utolsó menyasszonya adott ki közleményt arról, hogy a filmet betiltani akaró Fekete hazugságot terjeszt, többek közt a gitáros kábítószeres kapcsolatairól, és őt is perrel fenyegette meg.

Mindezek azonban leginkább a főszereplő máig nem tisztázott halálára irányították a figyelmet, ami épp a dokumentumfilm legproblémásabb, leginkább elnagyolt része. De erről majd később.

A sztori több szempontból is filmért kiáltott. Adott egy tehetséges zenész, a Hungária és az LGT gitáros-zeneszerzője, akinek olyan dalokat köszönhet a magyar rocktörténelem, mint az Ő még csak most tizennégy, a Szabadíts meg, vagy a Presser Gáborral közös Gyere, gyere ki a hegyoldalba, és aki az LGT 1974-es amerikai turnéjáról nem tér haza, azaz korabeli szóhasználatban, disszidál. Otthagyja a hazáját, az itthon kifejezetten sikeres karrierjét, a zenekarát, a rajongókat, és az akkor már egyedül élő az édesanyját, hogy Los Angelesben új életet kezdjen. Egy darabig úgy tűnik, hogy – ha nem is sikerül zenészként befutnia – valamennyire megtalálja számítását. Megnősül, session zenészként keres pénzt, majd telemarketingesként dolgozik, házat vesz, autót, színes tévét, és elmehet nyaralni, mondjuk Hawaiira is.

1982-ben viszont holtan találják a házában. Két lövés végzett vele.

A Portugáliában élő rendező, Hajdú Eszter – bár ez a filmből egyáltalán nem derül ki – családi vonalon hallott először Barta történetéről: édesanyja, Hajdú Judit, Barta anyjának fogadott lánya volt, aki sokáig együtt élt „Edit nénivel”. Ő talált egy kopott bőröndöt, amely tele volt audiokazettákkal, rajta a zenész és az anyja közötti (hangos) „levelezés”.

Barta Los Angelesben, édesanyja Budapesten mondta fel ezekre a kazettákra évekig az egymásnak szóló, sokszor megrendítő üzeneteiket. A dokumentumfilmet a rendező ezekre a hanganyagokra fűzte fel, amelyeket gazdag fotóanyaggal, kevésbé gazdag, de nagyon izgalmas filmfelvételekkel illusztrált.

A közel egy évtizedig készült filmben - az anyuka 2007-ben halt meg, ezért nem szerepelhetett benne - csak Jutkának, Barta Tamás jogörökösének bemutatott Hajdú Judit narrálja az eseményeket, és fel is kerekedik Los Angelesbe, hogy egyfajta nyomozóként utánajárjon, mi történt a regényes életű zenész utolsó éveiben, és hogyan is történt a halála.

A különleges anya-fia (táv)kapcsolat bemutatása nagyon sok valóban megrendítő pillanatot okoz a nézőnek. A hanganyag többek között megerősíti, hogy senki nem tudott Barta Tamásnak arról a szándékéról, hogy kint marad Amerikában (ő is a turné felénél döntött így), édesanyja sem.

„Tudom, hogy nagyon nehéz lesz neked, borzasztó, de nem jövök vissza” – írta neki, még levélben, továbbá azt is tudatta, hogy megnősült, elvett egy amerikai lányt, már csak azért is, mert ez feltétele, hogy kint letelepedjen. Édesanyja így egyedült maradt, férje ugyanis nem sokkal az előtt halt meg. Ráadásul ezzel az állam ellensége is lett a fia, aki, ha netán hazajött volna is, két évre bebörtönzik. (Erről bírósági ítélet is volt.) Bonyolítja a képet, hogy anyja hitt a „létező szocializmusban”, nehéz és zavaros, de rendkívül megindító mondatokat hallunk ezzel kapcsolatban az egyik kazettáról.

„Tisztában vagyok, hogy megsértetted a Magyar Népköztársaságot, vétkes vagy, bűnös, de nem tettél semmi rosszat” – fejtegeti. Ráadásul évekig próbál útlevelet kapni, hogy meglátogassa a fiát. A disszidensek családjainak ezt azonban akkoriban rendre megtagadták. Többször próbálkozott ő is, végül sok év után, az enyhülés idején megkapta az engedélyt és meglátogathatta Bartát.

A hangos levelezésben egy mély, szerető, de sokszor egymást bántó, és egymást vádló ember kapcsolata bontakozik ki.

Egyik oldalról a magára maradt és a rendszer ellenségének kikiáltott édesanya panaszait halljuk arról, hogy nem lehet boltvezető a fia disszidálása miatt, ezért kevesebb a pénze, bezárkózottan él otthon, csak a munka és a temető kedvéért jár ki (és aki sokszor még kazettához sem tud hozzájutni a hiánygazdaságban). A másik oldalon a fiú rácsodálkozását a szabadságra, a fogyasztói társadalomra, az amerikai életérzésre, ahol cash-ben fizetnek, ahol képes lesz megvásárolni az áhított színes televíziót, amelyen 28 csatornát nézhet éjjel-nappal.

Az anya-fiú kapcsolat mögött két világ találkozik és feszül egymásnak.

A baj az, hogy a gitárosról mint fiúról ugyan elég sok mindet megtudunk a hanganyagokból, ám, mint zenészről szinte semmit. Az még rendben volna, hogy csak az amerikai évekre fókuszál a rendező és szinte semmit nem mond arról, ki is volt, mi is volt előtte a Magyarországon már közismert és legendás gitáros. Az LGT tagjai röviden nyilatkoznak arról, hogy milyen kiváló hangszeres volt, akivel kifejezetten jó volt színpadon játszani, továbbá, hogy milyen „szép férfi” volt, akiért rajongtak a lányok, de különösebben nem kerülünk közelebb a Barta-jelenséghez. Azon kívül, hogy Amerikában session zenészként dolgozott időnként, nem tudunk meg sokat a kinti zenei karrierjéről sem. Pedig tudjuk, hogy turnézott Johnny Rivers-szel és különböző klubokban is játszott saját zenekarával.

Tény, hogy azt a pályát, amire hivatott lett volna, nem futotta be. Sőt, ő maga is keserűen vág vissza az anyja panaszkodására, mondván, neki az a tragédiája, hogy a zenélés volt az élete, de ebből nem tud megélni. Félmondatok vannak arról is a filmben, hogy az utolsó éveiben már nem akart gitározni, de hogy miért, az sem derül ki.

Mint ahogy a kint maradásáról sem tudunk meg többet, mint hogy a turné alatt egyszer csak elhatározta, hogy nem megy haza, és ehhez tartotta magát. Presser Gábor szerint egyértelműan menekült otthonról, az ország fojtogató légköréből. A négy éve elhunyt Somló Tamás pedig arról beszél, hogy Barta, ha elhatározott valamit, attól nem lehetett eltéríteni. De arról a nyilván drámai pillanatról, amikor ők megtudták, hogy nem megy velük haza a gitárosuk, egy szó nem esik.

Kifejezetten zavaróak a filmben azok a hatásvadász momentumok, amikor egy-egy snittet lövéshanggal zár le a rendező, vagy amikor az anya-fiú közös képen kettejük között a papír szakadása jelenik meg (mondjuk úgy: ez sem túl eredeti).

Ami a már említett koncertfelvételeket illeti, azok viszont pontosan bizonyítják, milyen lehengerlő előadó volt Barta, milyen egyedi és virtuóz gitáros. Néhány LGT-buli részlete önmagában is elvinne egy ilyen filmet, a rajongóknak már csak ezért is kötelező darab a Siess haza, vár a mama!.

Ez azonban itt talán mégiscsak kevés, mert nyilván ennél sokkal mélyebb történetet akart bemutatni Hajdú Eszter, és ebben Barta tragikus halála kulcsmomentum lenne.

A hivatalos rendőrségi indoklás szerint öngyilkos lett, látjuk a dokumentumon. Zavaros, hogy hol mellkasi lőtt sebről van szó, hol fejlövésekről. Azt egy ottani nyomozó és két ügyvéd is megerősíti, hogy nem lehetett öngyilkos Barta, már csak azért sem, mert két lövés végzett vele. De hogy mi történt, arról semmit nem tudunk meg. Füzesi szerint a „magyar maffia” keze lehetett a dologban, de, hogy az mi volt és mi támasztja alá ezt a vélekedést, arról szó nincs. (A hvg.hu-n egyébként hosszabban írtunk már másfél évtizede a Los Angeles-i magyar maffiáról és esetleges érintettségéről a Barta-ügyben itt.) És más feltételezések is voltak a gyilkossággal kapcsolatban, de erről sem szól a film.

Megszólal viszont Barta egykori barátja és üzlettársa, Fekete Barna, akinek a tulajdonában volt a gyilkos fegyver. Ő annak idején gyanúsított is volt az ügyben, és a film bizonyos jelenetei most is ráirányítják a gyanút. (Ezért is próbálta megfúrni a filmet, illetve annak megváltoztatását követelni – eredménytelenül.) Akármi az igazság, a film nem vitt hozzá közelebb.

Annyit tudunk meg a végén, hogy „Jutka jogörökös” és Füzesi tovább kutatják, mi történhetett azon a végzetes 1982. február 16-i éjszakán.

A Siess haza, vár a mama! egy megrázó anya-fiú kapcsolatot mutat be leginkább, ahol a fiú, történetesen az egyik legjobb magyar rockgitáros volt. Ha róla akarunk többet megtudni, a film sokkal nem visz közelebb, inkább olvassuk el, mondjuk ezt a cikket.

Ja, és azért azok az LGT-koncertek tényleg nagyon ütősek lehettek.