Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Augusztus 26-áig, a Tenet magyar bemutatójáig még bele lehet feledkezni az egyesek által korszakos zseninek tartott, mások szerint fontoskodó szemfényvesztőként tevékenykedő Christopher Nolan nyáron 10 éves szuperprodukciójába, ott, ahol a legszebben forog a pörgettyű: egy moziban. Jelen sorok írójaként mindenkit bátorítanék erre, és meg sem próbálom leplezni elfogultságomat. De hát, hogy is lehetne elfogulatlanul írni egy olyan filmről, amely olyasmit hozott ki a multiplexek népéből, melyre hollywoodi kortárs alkotó ma alig-alig képes?
Persze, lehet szidni Christopher Nolant, hogy mennyire okosnak képzeli magát, meg teszi itt az agyát az analóg-mániájával (35 mm-es, vagy/és 70 mm, esetleg IMAX-nyersanyagra forgat, digitális trükköket pedig csak akkor használ, ha feltétlenül muszáj), miközben legnagyobb részben csak önmagától meghatódott kommerszeket készít, amelyek kiszolgálják a rendszert.
Adja a művészt, aztán csak annyit csinál, hogy aprópénzre váltja azokat a dramaturgiai fogásokat, amelyeket első, akkor még független közegben gyártott sikeréhez, a Mementóhoz talált ki. Amikor meg nem az idősíkokkal zsonglőrködik, Hans Zimmer epikusan ideges zenéje mögé bújva készít magabiztos, ám igazából kicsit sem érdekes, modoros, hideg és beképzelt műfaji kivagyiságokat. Nolani képregényfilm, ugyan már! Nolani snitt, ugyan már! Nolani mesélőkedv, ugyan már!
Lehet ilyeneket gondolni Nolanről, és aki így érez vele kapcsolatban, nos, az Eredetet se nézze meg most moziban – minek szívatná magát? Azonban az, aki 2010 nyarán ott ült például azon a vetítésen, amelyen én másodszorra láttam ezt a filmet, minden bizonnyal azóta keresi azt az érzést.
Történt ugyanis, hogy az azóta okkal-joggal kultikussá vált befejező képsor végén, a stáblista első betűinek megjelenésekor (azok kedvéért, akik még mindig nem látták az Eredetet, nem árulnám el, miről van szó, a többiek úgyis tudják), a plázamozi teltházas közönsége egy emberként felkiáltott. Nem mondtak semmit, csak egy nagy „húúúúú”-t, vagy esetleg egy „nemár”-t, de azt hangosan, s ott, akkor, azt lehetett érezni, hogy ezzel a befejezéssel, ezzel a pofátlan, ugyanakkor nagyon is indokolt zárlattal Nolan erősen megfogta a popcornos tasakba kapaszkodó nagyközönség grabancát. Elért valamit. Valami olyat, ami után minden filmes vágyakozik. (Igen, akkor is vágyik erre, ha azt hazudja, hogy nem.)
Az Eredet tornáztat. Agyat, szívet, lelket. S teszi ezt úgy, hogy közben meg sem próbál nem tömegszórakoztató film lenni. Elvégre, alapvetően egy tankönyvszerű heist-filmről van szó, amelyben a rablócsapat nem valódi széfekig akar eljutni, hanem emberek álmaiban kotorászni – de közben meg nagyon is valódi széfek felé mászkál, nagyon is valódi heist-filmet csinál, hisz Nolan az álomelméleteket, a tudatalattival kapcsolatos tudományos tényeket és feltételezéseket nagyjából annyira veszi komolyan, mint Steven Spielberg a dinókat a Jurassic Parkban.
Nincs itt semmi tudomány, vagy szürreál. A trükk, a truváj csak arra jó, hogy megtalálja veled a közös hangot. És onnantól már azt csinál veled, amit csak akar.
Christopher Nolan azért tud jelen pillanatban a legnagyszerűbb A-kategóriás műfaji filmes lenni, mert nemcsak dumál róla, hanem valóban a legkomolyabban gondolja és alkalmazza elvként a következőt: a mozi csodájára fogékonyakra még mindig a legklasszikusabb eszközökkel lehet igazán hatást gyakorolni. A mozicsodának úgy kell csinálnia, mint élő lenne. Mintha egy akciófilm is az lenne. Sőt el kell játszani, muszáj úgy csinálni, mintha egy stúdiófilm készítői nem tojnák tele a nadrágjukat attól, hogy a nézőknek egy akciófilm közben majd figyelni és gondolkodni kell. Úgy kell csinálni, mintha elhinnék, hogy a néző értelmes, felnőtt. Az is, aki az akciófilmeket szereti.
Nolan nem csinált más az Eredetben – melyet két Batman-film között forgatott le, kvázi ajándékként, mert nagyon bejött a Warnernek A sötét lovag –, csak fogott egy ismerős-ismeretlen témát, azt beleillesztette a jól bejáratott zsánerkeretek közé, majd tette a dolgát: remek színészeket mozgatott pompázatos-rafinált díszletek között, CGI-t nagyjából csak akkor használva, ha városképet kellett összehajtogatni, épületeket kellett összerogyasztani (az meg ugyanúgy nézett ki 2010-ben, mint ahogy gyanítom, 2030-ban meg 40-ben is kinéz majd), felskiccelte a karaktereket, majd beküldte őket egy olyan világba, amelynek fenyegető, de épp ezért vonzó hangulatát minden egyes néző, aki valaha álmodott már bármit is, ismerősnek érez. Mert az majdnem olyan, mint a valóság. És ehhez nem kell profi kémnek lenni. Elég hozzá Leonardo DiCaprio.
Az Eredet egyik legnagyobb találmánya nem is az, hogy a lehető legjobb ízléssel és időben fordul mindig a néző felé, hogy időről időre elmagyarázza, Leo bandája most akkor mit is csinál, és hol és miért, hanem az, hogy abban a korban, amikor bazinagy robotok verik egymást rommá számítógéppel megrajzolt felhőkarcolók között, bebizonyította, hogy milyen izgalmas dolgokra képes egy „egyszerű” párhuzamos vágás. A szuperlassítás. A nulla gravitáció. Ha tényleg van tétje ezeknek. Hogy milyen lebilincselően lehet dramaturgiai szempontból igencsak bonyolultan mesélni úgy, hogy a gyártó stúdió is jól lakjon, a kóla is elfogyjon – és a filmművész se érezze magát lefokozva.
Ez tényleg az a film, amelyről anno senki sem tudhatta, hogyan reagál rá a közönség, és úgy képes popkulturális csúcsteljesítményre, hogy közben legalább annyira magas értéket képviselő szellemi, mint pénzünkre hajtó szórakoztatóipari termék. Mert mind a két és félóráját áthatja valamiféle személyesség, és igen, a nézővel való kapcsolatfelvétel illúziója, de leginkább az alkotó – akinél Spielberg óta nem volt elhivatottabb szórakoztatója Hollywoodnak – kíváncsisága, kérdései arra vonatkozóan, hogy mennyire akarjuk egyáltalán érzékelni a valóságot magunk körül. Hogy mit akarunk valóságnak érzékelni? És a filmes felől nézve:
meddig lehet úgy igénybe venni a nézőt, hogy közben hálás is legyen érte?
Christopher Nolan trendekre felelt, és közben nagyon is a maga szenvedélye hajtotta, hiszen az Eredet is, mint annyi másik alkotás a filmtörténetben, magáról a moziról is szól, eképpen egyfajta vallomás. Azt Nolan persze nem sejthette, hogy a film örökérvényű felvetései mellett a tömegkommunikációs forradalom vívmányai, és azok mindennapjainkra gyakorolt hatása is tovább konzerválhatja az Eredetet. „Szerencséje” volt ezzel, mert így alakult. Úgy alakult, hogy sokáig dédelgetett szívügye kívül-belül ugyanaz a film maradt, mint amelyik 2010-ben volt.
De ki mondta, hogy egy géniusznak nem lehet még mázlija is a tehetsége mellé?
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
