Ennio Morricone – bár a legnagyobb hollywoodi rendezőkkel dolgozhatott – haláláig ragaszkodott az olasz földhöz. Rómában született és Rómában is halt meg, noha az egyik nagy filmstúdió még egy villát is felajánlott neki, hogy inkább a tengerentúlon komponáljon. Valójában 2007-ig be sem tette a lábát Amerikába: 78 évesen szánta el magát az első koncertturnéjára a kontinensen. Angolul sem tanult meg sosem rendesen, a 2007-es Oscar-gálára Clint Eastwood fordította le az olaszul megírt beszédét angolra.

Morricone tehát úgy tudott a világ egyik legünnepeltebb és legnagyobb hatású zeneszerzőjévé válni, hogy mindvégig kitartó hűséggel ragaszkodott Olaszországhoz. Összetéveszthetetlen stílusához talán ebből a hol édes, máskor nyers és szikár, vadregényes olasz atmoszférából merített ihletet.

Zsenigyerek és hősszerelmes

Persze, amennyit adott neki az otthonos közeg, legalább annyit adott ő is hozzá az olasz kultúrához. 1928. november 10-én látta meg a napvilágot. Ötgyerekes családban nőtt fel, édesapja, Mario Morricone trombitás volt, aki már egész korán elkezdte zenére tanítani a fiát. Ennio hatéves volt, amikor az első, kezdetleges zeneműveit megírta. 12 évesen már zenekonzervatóriumba járt a római Santa Cecilia Akadémiára, ahol zeneszerzést, vezénylést tanult, választott hangszere pedig a trombita lett, később itt szerezte meg a diplomáját is. Úgy hírlik, hogy zsenigyerekként tartották számon a klasszikus értelemben: volt, hogy egy négyéves tananyagot hat hónap alatt tett magáévá sikeres vizsgával a végén.

GABRIEL BOUYS / AFP

Gyerekkorára azonban a későbbiekben úgy emlékezett vissza, mint ami egy elég kemény időszak volt az életében, a II. világháború erősen rányomta bélyegét a korai éveire. Rómát hol a németek, hol a szövetségesek szállták meg, a háborús viszonyok között pedig előfordult, hogy nem volt mit ennie a Morricone családnak.

A fiatal Ennio a háború után a legváltozatosabb zenei stílusokban próbálta ki magát, és bár a komolyzenei művek komponálását tartotta a legfontosabb feladatának, pénzt keresni jobban lehetett jazz-szerzeményekkel, könnyűzenei művekkel. Ezért egy időben még jazz zenekarban is játszott, majd az ötvenes években a RAI olasz rádiónak, televíziónak és popelőadóknak írt zenéket, nem egyszer álneveken. Többek között Paul Anka számára ő komponálta és vezényelte az 1964-ben előadott Ogni Volta című dalát, amely aztán bombasiker lett: hárommillió példányban adtak el a kislemezből világszerte. Morricone később sem hagyott fel teljesen a popzenei kalandozásokkal: 1987-ben például a Pet Shop Boysszal működött együtt.

Talán kevesebben tudják róla, de igazi pionírnak számított a kísérleti zene terén is: a hatvanas évek közepétől kezdődően meghatározó tagja volt a Gruppo di Improvvisazione di Nuova Consonanza nevű római avantgarde formációnak, amely nagyjából úgy működött, mint egy elszabadult laboratórium: tagjai improvizációk során új zenei formákkal kísérleteztek. Hét albumot jelentettek meg, és ebből a legismertebb, a The Feed-back kedvelt alapanyag lett a DJ-k számára is, ezen a lemezen ugyanis Morriconéék a klasszikus zenét kutyulják rendesen össze a funkkal és a free jazz-zel.

Míg a zeneipar örökké hálás lehet neki, addig a kor pletykalapjai nem igazán jártak jól Morriconéval, magánélete már-már szinte eseménytelennek mondható egy bulvárújságíró szemével nézve. Feleségével, Maria Traviával 1956-ban házasodott össze, és az utolsó órákig együtt voltak. Élete egyik legromantikusabb pillanatának nevezte a később dalszövegíróként foglalkozó nővel való találkozását, akit az egyik nővére barátnőjeként ismert meg annak idején. Később négy gyereke született Traviától. Néhány évvel ezelőtt, mikor a Guardian megkérdezte tőle, hogy fél-e a haláltól, Morricone azt válaszolta, hogy kizárólag attól retteg, hogy esetleg ő megy el előbb, mert akkor itt kellene hagynia a feleségét. „Az lenne az ideális, ha együtt halhatnánk meg” – fogalmazott.

A vészjósló harmonika hangja

Morricone eleinte gyakran szellemíróként dolgozott be más híres komponisták mellé, az első filmzenéi pedig bohózatokhoz, könnyed kosztümös filmekhez készültek. Ő maga később úgy nyilatkozott, hogy valójában ezt a két műfajt sosem hagyta el teljesen, ezek a filmek ugyanis egyszerű filmzenéket igényeltek, és ez az egyszerűség (vagy mondhatnánk azt is, hogy a visszafütyülhetőség) Morricone végtelen precizitásával elegyedve később védjegyévé vált az olasz alkotónak.

Karrierjében egyértelműen az egyik legfontosabb mérföldkőnek számított, amikor az amerikai folk zenéért rajongó Sergio Leone „felfedezte” őt magának. Morricone korábban is írt már néhány jelentéktelen westernhez zenét, ám Leonéban olyan alkotótársra lelt, akivel nemcsak egymásból tudták kihozni pályafutásuk során a legjobbakat, de a western műfaját is egymást támogatva sikerült megújítaniuk. Leone megkérte Morriconét, hogy komponáljon zenét az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmjéhez. Annak idején a két alkotó egy általános iskolába járt, ám amikor Leone megkereste a zeneszerzőt, állítólag először nem tudatosult benne, hogy ugyanazzal a Morriconéval van dolga, akit gyerekkorában megismert.

A filmmel Leone és Morricone megteremtették a spagettiwestern alapjait és letették a védjegyüket. A később Dollár-trilógiaként (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf) emlegetett filmek szuperközeli beállításai, lassú képei beleégtek az emlékezetünkbe, ahogy fülünkben visszhangzanak az addig westernekben nemigen hallott trombitaszólók, a nazális elektromos gitárhangok (twanging), a harmonika vagy a harangszó. Morriconét hamar ismertté tette, hogy a szimfonikus zenét nem épp hagyományos hangszerekkel és zajokkal tarkította a hitelesebb hangulat érdekében, így például az okarina nevű fúvós hangszernek is ő teremtett méltó helyet a filmzenék történetében.

A Clint Eastwood főszereplésével készülő Dollár-filmek az első olyan, Európában készült westernek voltak, amelyeket az Egyesült Államokban is bemutattak. Érdekesség, hogy később Morricone az általa valaha készített legrosszabb filmzenének találta az Egy maréknyi dollárért zenéjét, ám a harmadik rész, A Jó, a Rossz és a Csúf híres betétdalának átütő sikerét még ő sem tagadhatná le. A The Ecstasy of Gold Morricone legnagyobb slágere lett: később a punkbanda, a Ramones ezzel zárta a koncertjeit, a Metallica pedig ezzel a zenével vezeti fel a fellépéseit.

Ugyanakkor minden idők egyik legjobban eladott filmzenéje egy kicsivel későbbi alkotás, a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) soundtrackje lett, ezen belül is a libabőröző és vészjósló harmonikaszóló felejthetetlen.

Ennio Morricone és Sergio Leone gyümölcsöző munkakapcsolata egészen Leone 1989-es haláláig kitartott, miközben Morricone más spagettiwesternek és egyéb műfajú filmek zenéjét is elvállalta.

Rendkívül termékeny alkotóként nem egyszer előfordult, hogy egy év alatt több mint húsz filmzenét írt, méghozzá leginkább úgy, hogy zongora helyett fejben komponált, és még a forgatások előtt megalkotta a zenéket, hogy azokból nyerjenek inspirációt a rendezők. Ilyen munkamódszerrel több mint 550 filmhez írt végül kísérőzenét a legnagyobb filmes legendáknak, Bernardo Bertoluccitól kezdve Pasolinin és John Carpenteren át Terrence Malickig és Quentin Tarantinóig.

Morricone sokszínűségét bizonyítja, hogy egy sajátos olasz filmes műfaj, a rendkívüli képi esztétikával, élénk színekkel és általában gyönyörű nőkkel dolgozó horrorfilmek, a giallók is sokat köszönhetnek neki. A kultikus, erőszakban nem fukarkodó, sokszor igen szexista giallókhoz a zeneszerző a hatvanas és a hetvenes években is gyakran szegődött alkotóként, ahol a kísérleti zenék iránti vonzalmát is kiélhette. Bár pályafutásának első felében sokoldalúságát talán leginkább az olasz filmek területén mutathatta meg, élete első Oscar-jelöléséig Terrence Malick Mennyei napok című, 1978-as filmje által jutott el.

A második jelölését 1986-ban kapta A misszióért, amelyről a Magyar Narancsnak adott interjújában egyszer azt mondta, „lehet, hogy nagyképűen hangzik, de sok munkájával elégedett”, Roland Joffé filmje viszont mindenképpen az elsők között szerepel. A zeneszerzőt ezután még háromszor jelölték, 1987-ben az Aki legyőzte Al Caponét, 1991-ben a Bugsy, 2000-ben a Malena zenéjéért, de egyszer sem nyert. Az Akadémia 2007-ben életműdíjjal jutalmazta, de egészen nyolcvanhét éves koráig kellett várnia arra, hogy a legjobb filmzene kategóriában is nyerhessen. Quentin Tarantino már addig is gyakran alkalmazta a legendás zeneszerző kompozícióit filmjeiben, az Aljas nyolcashoz viszont mindenképpen Morriconét szerette volna megszerezni.

A komponista a HVG hetilapnak adott interjúban 2019-ben elmondta: sokáig nem akarta vállalni a feladatot, de Tarantino felkereste római lakásán, és addig kérlelte, amíg hagyta magát meggyőzni – a Maestro pedig egyedi ötletnek találta a havas tájon forgatott westernt. Ahogy annak idején írtuk, a horrorisztikus-havas kamarawestern fortélyait maximálisan alátámasztó filmzenéért teljesen megérdemelten nyert Oscar-díjat.

Mindenben kipróbálta magát

Morricone száznál is több klasszikus zeneművet komponált, 2015-ben például misét írt Ferenc pápa tiszteletére, amelyet „kollektív imának” nevezett, és ő is vezényelte a bemutatón, de az 1978-as argentínai labdarúgó-világbajnokság hivatalos himnuszát is ő írta, sőt, reklámokhoz is készített zenét – legutóbb a Dolce&Gabbanának.

Bár nem politizált, baloldali beállítottságú alkotóként nem egyszer politikailag elkötelezett rendezők filmjeinek elkészítésében is részt vett. Ő szerezte például a zenéjét a filmtörténet egyik legszélsőségesebb alkotásának, Pier Paolo Pasolini 1975-ös Salò, avagy Szodoma 120 napja című filmjének, illetve Bertolucci Novecentójának.

GIULIO NAPOLITANO / AFP

Morricone szívesen járt Budapestre, úgy vélte, „nagyszerű város, remek sakkozókkal és zenészekkel”. (Érdekesség, hogy a zeneszerző egyszer baráti sakkpartit vállalt Polgár Judit ellen – kikapott.) A Maestro többször is fellépett magyar zenekarokkal, zenét szerzett Gyarmathy Lívia A csalás gyönyöre című alkotásához és háromszor is együtt dolgozott Koltai Lajossal. A Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája című Tornatore-filmben Koltai operatőrként volt alkotótársa Morriconénak, a Sorstalanságban viszont rendezőként.

Szerette meglepni a közönséget

A zeneszerzőt 2017-ben a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntették ki, amelyet koncertje előtt vehetett át Budapesten. Ekkor a Maestro még úgy gondolta, a turné után visszavonul, mert zeneszerzői munkásságára akart fókuszálni, 2019 januárjában azonban újra Budapesten koncertezett. Morricone a több mint ötszáz darabból álló életműből mindig művészi és érzelmi kritériumok alapján alakította ki a programot – az ő szavaival élve – konszenzusban a közönséggel, amely leginkább az ismert és népszerű filmzenéire fogékony. A zeneszerző tiszteletben tartotta ezt az igényt, de emellett mindig belevitt valami újdonságot a koncertjeiben. A látogatásakor adott interjúban szó esett arról is, meddig tervez turnézni, erről a Maestro azt mondta:

„ha rajtam múlik, addig veszem kezembe a karmesteri pálcát, ameddig élek”.

A komponista július 6-ra virradóan hunyt el egy római klinikán az után, hogy nagyon szerencsétlenül esett el otthonában. Ügyvédje közölte: Morricone az utolsó pillanatig tiszta volt, elbúcsúzott családjától, és megköszönte a közönségnek az állandó támogatást. A zeneszerzőtől számos híresség búcsúzik a Twitteren, Hans Zimmert mélységesen lesújtotta a hír, mint a BBC-nek elmondta, Morricone nagy hatással volt rá, szerinte minden alkalommal rengeteg érzelmi erőt és intellektust vitt bele zenéjébe. Edgar Wright rendező, forgatókönyvíró megható bejegyzésben búcsúzott a zeneszerzőtől, amelyben kiemelte, fantasztikus örökséget hagyott maga után, Terence Hill pedig a Nevem: Senki plakátjával emlékezett a komponistára. Koltai Lajos az MTI-nek beszélt arról, hogy Morricone „csoda ember volt, minden elérte a lelkét és a szívét, és arra rögtön tudott zenét írni”.