Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A jó befektetés vagy a kultúra iránti megszállottság hajtja a leggazdagabb magyar műgyűjtőket? Egy új sorozatban szóra bírták azokat az embereket, akik már nem számolják, mennyi pénztől szabadultak meg egy-egy jobb műremekért. A rendezővel és a producerrel beszélgettünk.
Nagyon szűk és zárt világba enged bepillantást a Spektrum Home-on indult új magyar sorozat, a Minden pénzt megér. A nyolcrészes szériában – melyet 8 dollárért teljes egészében meg lehet nézni a Vimeón is – Veiszer Alinda keres fel műgyűjtőket, galériákat, múzeumokat, művészettörténészeket, alkotókat, és látogat el árverésekre, hogy a segítségével megismerjük, mi van azon az intim kapcsolaton túl, ami az alkotás és alkotója, illetve a mű és a befogadó között létrejön. Mi van ott, ahol harmadik félként ebben az intim viszonyban már a pénz is megjelenik? Milyen motorok hajták a művészeti piacot, és kik azok az emberek, akik megmondják, hogy egyáltalán mennyit ér a művészet? Hogy mennyit ér József Attila, Radnóti vagy mennyit Csontváry?
A műalkotásokról lehet beszélni magasztos módon, elvont fogalmak mentén, kilátással az elefántcsonttoronyból, de ez a nem túl szimpatikus hozzáállás azért nem hozza közelebb az átlag tévénézőt egy mű megismeréséhez és megértéséhez. A sorozat készítőinek, Lovas Barnabás producernek és Vargha Máté rendezőnek a célja viszont az volt, hogy szórakoztató módon, kerülve a közhelyeket, eddig képernyőn nem látott perspektívából, de a művészetekről beszéljenek. Lehetőleg úgy, hogy az minél szélesebb körben érdekelje a közönséget. Kitalálták, hogy a másodlagos művészeti piac (az aukciók, gyűjtők territóriuma) felől, a nyers, anyagias valóság talaján közelítik meg a témát. Mert kizárt dolog, hogy valakit ne érdekeljen, „hogy Magyarországon negyed milliárdért elkelhet egy festmény, hogy egyetlen hazai aukción akár milliárdokért cserélnek gazdát a műtárgyak, vagy, hogy képes valaki 36 milliót fizetni egy Petőfi-kötetért” – mondja Lovas Barnabás.
Az ötletet az adta, hogy a producer és a rendező egy galériának forgatott reklámfilmeket, így szembesültek azzal, mekkora pénzek is forognak itthon egy-egy árverésen. „Hozzá kellett szoknunk a százmilliókhoz” – mesél Lovas a felfoghatatlan élményről.
Azt gondolták, hogy a készülő sorozatukban megpróbálják a lehető leginkább tárgyiasítani a témát. Megfejtik, hogy mitől csúszik fel egy műalkotásnak csillagászati magasságokba az ára, eldöntötték, hogy a sokszor még mindig tabunak számító pénzről fognak faggatózni, és kiszedik interjúalanyaikból, hogy mit, mennyiért vettek meg vagy adtak el. Meglepetésükre azonban kiderült, hogy ezek a dörzsölt üzletemberek – az olyan nagyjátékosoktól kezdve, mint az államnak 3 milliárd forintért Munkácsy Mihály Golgotáját eladó Pákh Imre – korántsem hoznak tisztán racionális döntéseket, amikor műkincsekbe fektetnek.
„Azt láttuk, hogy itt érzelmek mozdulnak meg. Ott van például a legnagyobb Munkácsy-gyűjtő, Pákh Imre, aki amúgy egy New York-ban élő, amolyan Playboy-csávó, annyi pénze van, hogy már nem tudja hova tenni, és 30-40 milliós autókat vesz, de mikor a művészetről beszélgetsz vele, látod a szemében a rajongást, a csillogást. Vagy nézzük meg Kiss Ferencet. Szerintem itthon neki van a legnagyobb kéziratgyűjteménye, százezer fölötti darabszámról beszélünk, és amikor a műsorban Alinda felolvassa nála az egyik szöveget, amely egy gyönyörű levél Füst Milántól Faludy Györgynek címezve, látod, hogy Ferenc majdnem elsírja magát. Arra jöttünk rá, hogy ebben a sorozatban, hiába a pénzre fókuszál, nagyon szép, magasztos dolgok jönnek ki, és tapasztalataink szerint az általunk megkérdezett műgyűjtőket 90 százalékban nem is a pénz érdekli valójában, hanem a kultúra iránti szenvedély mozgatja őket”.
Nem volt viszont mindig könnyű a dolguk, amikor szóra akarták bírni a gyűjtőket. Sima ügynek tűnt például Pákh Imre becserkészése, Kiss Ferenccel is szerencséjük volt, mivel ő maga jelentkezett be, amikor egy kávézóban meghallotta, hogy a másik asztalnál egy lelkes stáb épp azon töri a fejét, hogy kéne a gyűjtők közelébe férkőzniük. Azonban sokan nem akartak kötélnek állni, és nem akarták ország-világ elé tárni kincseiket. „Itthon furcsa a pénzhez való viszonyunk, nem szívesen beszélünk róla, a vagyonos emberek felé pedig van egy fajta irigység és bizalmatlanság is.
Ahhoz már nagyon gazdagnak kell lenned, hogy azt mondd, engem mindez nem érdekel, akkor is megmutatom, hogy mim van
– teszi hozzá a Vargha Máté.
Így aztán a sorozatban van gyűjtő, aki konkrétan az otthonába is beengedi a kamerát, más viszont nem fedi fel a kilétét. Magyarországon jelenleg az aukción eladott műtárgyak közül a legdrágábban elkelt mű Csontváry Traui tájkép naplemente idején című alkotása; ezért a nem túl nagy, 33,5x66,5 centiméteres képért nyolc évvel ezelőtt valaki képes volt 240 millió forintot kipengetni. Hogy ki, az nincs az orrunkra kötve, és bár a legendás kép szerepel a sorozatban is, a gyűjtő személyét a filmesek sem ismerik. „Elintézte nekünk a galéria, hogy ezt a képet odahozzák a forgatásra, miközben mi sem tudjuk a mai napig, hogy ki ennek a képnek a tulajdonosa. A galeristák pedig ezt nem fogják elárulni, ők úgy működnek, mint az orvosok a titoktartáskor: nem adják ki, hogy ki vette meg a képet és, hogy az hol van jelenleg” – vallanak az alkotók.
Arisztokraták, akik átmentették a múltat a jövőnek
Mi négy részt néztünk meg a húsz perces epizódokból, és ezek alapján már szépen összerakható fejben a kirakós: mi minden kell ahhoz, hogy több mint 60 millió forintot érjen például József Attila Óda című költeményének kézirata. A műalkotások árát – mint az sejthető is – korántsem csak az alkotások minősége határozza meg. Számottevő mértékben növelik például a tárgy értékét az olyan, kézzel nem fogható tényezők is, mint az alkotás körül kialakult mítosz, az alkotó piacon elérhető műveinek mennyisége (minél ritkábban kerül elő egy költőtől kézirat, annál értékesebb), vagy, hogy a művésztől korábban adtak-e már el kiemelkedően drágán képet. Számít az is, hogy honnan került aukcióra a tárgy (ha egy kép a Getty Múzeumban volt korábban kiállítva, az például növeli a presztízsét), vagy, hogy az adott alkotó milyen irányzathoz, művészcsoportosuláshoz tartozik.
De nem csak az árbecslés stratégiájáról tudunk meg néhány dolgot. Kiderülnek olyan érdekes részletek is a sorozatból, mint, hogy milyen kalandos utat jártak be Mátyás király korvinái, míg visszakerültek Magyarországra, hogy egy kéziratban éppen a hibák, az áthúzott sorok és javítások az igazán különlegesek, hogy Munkácsyt miként menedzselte a felesége Amerikában, és különösen izgalmas belesni a Ludwig Múzeum óriási raktárába. A régi művészek mellett pedig kortárs alkotók is feltűnnek a műsorban, többek között a világhírű Maurer Dóra.
Elég sok szó esik a múlt nagy magyar gyűjtőiről is, ami tulajdonképpen hiánypótlónak számít. Ezek a művészetért rajongó, vagyonos emberek ugyanis nagyon sokat tettek azért, hogy a legnagyobb műalkotásokat ma is ismerhetjük. Andrássy Gyula rendszeresen invitált a Duna-parti szalonjába más gyűjtőket, Hatvany Lajos pedig legendás Courbet-képek tulajdonosa volt. Ezek közül az egyik kép eltűnt a második világháborúban, és csak az ezredfordulón került elő. A szériában megemlítik Gerlóczy Gedeon magyar építész történetét is – valószínűleg róla kevesebben hallottak, mint Andrássyról, pedig nélküle ma nem lenne kultusza a bravúrosan festő sikeres patikusnak, Csontváry Kosztka Tivadarnak sem.
A Minden pénzt megér szórakoztatva művel, a néző fejében kérdéseket szül, de marad bennünk némi hiányérzet is. Például végig ott motoszkál az ember fejében a kérdés, hogy jó és szép dolog ez a műgyűjtés, de mégis honnan van ezeknek az embereknek annyi pénzük, hogy már nem is számolják, mikor, mennyiért, mit vásároltak? Azért a világ műkincspiacán orosz oligarchákba és dúsgazdag sejkekbe is bele lehet futni, tehát legalábbis nem ördögtől való, ha a kanapén ülő tévénéző minimum gyanakodva teszi fel magában a kérdést: vajon mi mindent kellhet azért csinálni, hogy valaki nyugodt szívvel kifizesse egy Kádár Béla-képért egy jobb rózsadombi lakás árát. A sorozat első négy része azonban még csak említés szintjén sem tér ki a gyűjtőszenvedélyt támogató nagy vagyon eredetére, persze, ez egyrészt lehet, hogy meghaladta volna a műsor kereteit, illetve valószínűleg senki nem állt volna szóba a készítőkkel, ha a pénz forrását firtatják.
Vargha Máté szerint pedig nem is kell feltétlen nagy gazdagság a sikeres műgyűjtéshez. „Sokszor az derült ki a számunkra, hogy bizonyos műkincsek csak ma érnek sokat, de a gyűjtők valójában elég olcsón jutottak hozzá az első műtárgyaikhoz. Nagyon gyakran nem is volt sok pénzük eleinte, hanem jó érzékkel megvettek egy tárgyat pár tíz- vagy százezer forintért, ami aztán jó befektetésnek bizonyult”.
Hasonlóan nem lecsapott, magas labdának tűnik, hogy Pákh Imrénél nem kérdeznek rá a Golgota-ügyre. Pedig az elmúlt években itthon ritkán övezett nagyobb médiaérdeklődés műtárgyat, mint a Munkácsy-kép esetében (talán a kormánynak 13 milliárd forintot érő Seuso-kincsek rejtélyes történetét említenénk még meg). Az állam harca a Pákh tulajdonában lévő festményért újabb és újabb, az újságírók számára is látványos fordulatokat tartogatott, míg végül az üzletember egy egész magas árnál adta csak be a derekát. Vargha Máté szerint a Golgota sorsa egy külön epizódot érdemelt volna, erre pedig most nem volt kapacitás.
S ha már állam és műkincsekre fordított közpénz: a sorozat arra például nagyon jó, hogy elgondolkodjunk, hol van a helye egy értékes festménynek. Közgyűjteményekben vagy a magánembereknél? Egyáltalán milyen körülmények között fogadható el (elfogadható-e), hogy milliárdokat fizessen ki az állam egy műalkotásért? És önzőség-e kisajátítani értékes műkincseket, amelyek akár közkincsek is lehetnének?
Lovas Barnabás úgy látja, hogy a műgyűjtők „értéket teremtenek” az elhivatottságuknak köszönhetően, és hatalmas szerepük van abban, hogy például egy nagy festő életműve egyben maradjon. „Sok kortárs művész nekik köszönhetően fog a jövőben fennmaradni, és ne felejtsük el azt sem, hogy gyakorlatilag nincs olyan közgyűjtemény ma itthon, amely ne magángyűjteményből jött volna létre” – mondja.
Vargha Máté szerint a gyűjtők a legtöbb esetben társadalmi munkát vállalnak fel azzal, hogy kincseiket, vagy azoknak egy jelentős részét a közönség számára is rendre láthatóvá teszik.
„A műgyűjtés mellett szól, hogy egy csomó érték előkerül. Valami hosszú éveken át porosodik az ágyneműbe csavarva, vagy egy könyvespolc mögött, majd mikor előkerül, kiderül, hogy egy Czóbel-kép. Ha nincs értéke, ha csak tízezer forintot ér, akkor lehet, hogy ennyiért nem mozdítják el érte a könyvespolcot. De ha világos, hogy akár az tízmilliót is érhet, akkor azért csak előrébb tolják a bútort. Az sem feltétlenül rossz, ha valaki megveszi a képet egy árverésen, majd otthon felakasztja a falra. Mert innentől kezdve, a kép létezéséről legalább tudni lehet, és van, aki vigyáz rá.”
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
