Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Úgy volt, hogy Kocsis Ágnes következő mozifilmjét, az Édent a rotterdami világpremier után nálunk is bemutatják tavasszal. A világjárvány azonban, mint minden más területen, itt is keresztülhúzta a számításokat. Pedig talán minden korábbinál aktuálisabb mindaz, amit a film érint: az elmagányosodás, az elmélyült koncentrációra való képességünk fokozatos elvesztése, a környezet, amelyet mi tettünk a saját magunk számára ellenséggé. És hogy miként kapcsolódik mindehhez Szécsi Pál? A végén az is kiderül. A rendezővel beszélgettünk.
hvg.hu: Tervezik, hogy a jelenlegi járványhelyzetre tekintettel online mutatják be a magyar közönségnek az Édent?
Kocsis Ágnes: Az Éden elsősorban mozivászonra készült, nincs sok közeli, a vizualitása, a ritmusa is a nagyvásznon érvényesül igazán, ezért moziban lenne az igazi bemutatni.
hvg.hu: Az Éden főszereplője egy nő, Éva, aki allergiás a körülötte lévő világra, ezért a környezetétől teljes izolációban kell élnie, az utcára is csak egy speciális szkafanderben léphet ki. Tudósok és egy hozzá egyre közelebb kerülő pszichoterapeuta próbálnak rájönni a betegségének eredetére. Elég szélsőséges élethelyzetről szól a filmje, miért kezdte el foglalkoztatni Éva története?
K. Á.: Vannak olyan emberek, akik azt mondják magukról, hogy érzékenyek a modern környezeti hatásokra, mint például az elektromos és mágneses mezőkre, a radioaktív sugárzásra, a kémiai anyagokra, a légszennyezésre, és emiatt nem tudnak ebben a világban létezni. Ez egy létező probléma, de az orvostudomány egyelőre nem tud vele mit kezdeni, nem tudják eldönteni, hogy valóban egy allergiáról van-e szó, vagy inkább valami pszichés betegségről. Mindenesetre van a betegségnek neve, és bizonyos országokban a betegek segélyt is kaphatnak, mivel nem tudnak dolgozni. Ebben a kérdésben nyilván én sem tudok állást foglalni; inkább az érdekelt, hogy ez a jelenség akár egy metaforája is lehetne a mai világunknak.
Annak, hogy fokozatosan tönkretesszük a Földet, és, hogy ez hatással van az emberi kapcsolatainkra, de akár a pszichénkre is.
hvg.hu: Miként befolyásolhatja a környezetszennyezés az emberi viszonyokat?
K. Á.: Nem állítok semmit a filmben, inkább csak kérdéseket szeretnék feltenni. Szeretném, ha elkezdenénk azon gondolkodni, hogy az, ahogy a környezetünkhöz viszonyulunk, nem tükröződik-e a kapcsolatainkban is. Nyilván nem közvetlenül a légszennyezéstől mennek tönkre a kapcsolataink, de érdemes megnézni, hogy milyen az egész hozzáállásunk a világhoz, a természethez, majd ugyanezt megvizsgálni az emberi viszonyainkban is. Megvan-e bennünk az alázat az élethez, a környezetünkhöz, vagy a társadalomhoz, a többi emberhez? Annak örülnék, ha a nézőt a film megnézése után még legalább egy darabig ezek a kérdések foglalkoztatnák.
hvg.hu: Sokan abban reménykednek, hogy a mostani válság pozitív változásokat is eredményez majd a jövőben, például az értékrendünket illetően. Ön bízik hasonló fordulatban?
K. Á.: Sajnos nem. Nem hiszek benne, hogy az embereket hosszú távon bármi jelentősen meg tudja változtatni. Persze, lesznek, akiket igen, de szerintem ez egy szűk réteg, és csak kis mértékben. Talán az országok jobban felkészülnek majd egy következő világjárvány kezelésére, de még ebben sem vagyok biztos. Azt viszont gondolom, hogy nagyon sokan még hosszú ideig érezni fogják a gazdasági hatásait a járványnak. Rengeteg élet fog tönkremenni, borzasztó helyzetbe kerülnek emberek. Ez drámai változás lesz, de sajnos nem pozitív.
hvg.hu: Az Éden olyan, mintha az előző alkotása, a Pál Adrienn testvérfilmje lenne. A motívumok nagyon hasonlóak mindkét filmben: a monotonitás, az abból való kiszakadás, az intimitás hiánya, a tompultság. Úgy látszik, folyamatosan ezek a témák foglalkoztatják.
K. Á.: És főleg a magány, ami az összes filmemben megjelenik. Ezeket tartom életünk talán legfontosabb problémáinak. A nagyvárosokban is gyakran borzasztó magányosak az emberek, a munka és a napi rutin monotonitása pedig nagyon sokaknak rombolja az életminőségét. A vágy a változatosságra, hogy végre történjen valami, az egyik leggyakoribb álma az embereknek.
hvg.hu: Régebben kevésbé lett volna monoton vagy magányos az életünk?
K. Á.: Nem szeretem ezeket az összehasonlításokat, hogy régen más volt, vagy jobb volt. Szerintem a monotonitás ugyanígy jellemezte az életünket, és a magány is mindig nagyon erős érzés volt. Elképzelhető, hogy a virtuális világban való elmerüléssel még inkább távolodnak egymástól az emberek. Az viszont biztos, hogy a felgyorsult vizuális kultúra hatására jelentősen csökken a figyelem intenzitása és hossza. Abban is biztos vagyok, hogy ez nem így volt régen.
Úgy tűnhet, hogy saját magammal tolok ki, amikor, tudván, hogy rövidül az ember figyelemre való képessége, olyan filmeket csinálok, amelyekhez elmélyültség, hosszú koncentráció szükséges.
Én azonban abban hiszek, hogy a dolgok valódi mélységének, összetettségének megmutatása mindig az idő függvénye. Van, aki nem tud ráhangolódni a kontemplatív, hosszabb beállításokon alapuló filmekre, amelyekben nem irányítom olyan erősen a néző tekintetét, nem akarok semmit a szájába rágni, és rábízom, hogy ő döntse el, mit figyel meg a képen belül. Természetesen, ehhez is hozzá kell szokni, meg kell tanulni ezt a fajta figyelmet, de találkoztam olyan nézővel is, aki sok-sok év múlva bevallotta, hogy bár nehézséget okozott neki a Pál Adriennnél a hosszabb koncentráció, még mindig hatással van rá a film, beégtek az emlékezetébe képek. Ez nekem sokkal többet jelent, mintha valaki azt mondja, „tetszett a film, jól szórakoztam közben”. Nem biztos, hogy az úgynevezett tetszés és a mélyebb hatás mindig együtt jár.
hvg.hu: Engem mondjuk majdnem megőrjített, hogy van egy egyértelmű vonzalom az Éden két szereplője között, ami viszont alig tud kibontakozni. Várom, hogy történjen már meg az, aminek meg kéne történnie. Miért ilyen visszafogott a film?
K. Á.: Érzelmileg felfokozott jeleneteket csinálni nagyon könnyű olyan hatáselemekkel, amelyek erős reakciókat váltanak ki belőlünk. Ilyen például a sok közeli beállítás, a kézikamera, az aláfestő zene használata, a gyorsabb vágás. Tudnék olyan filmet csinálni, amelyen mindenki rengeteget sírdogál. Minden filmem egy melodráma is lehetne, de én inkább azt szeretem, ha az érzelmi hatás és az intellektuális reflexió folyamatosan kiegyenlíti egymást. Ezért a nagyon erős érzelmi állapotokat szeretem picit elidegeníteni. Ahogy az életben is, ha benne vagyunk például egy vitában vagy egy emocionálisan felfokozott helyzetben, akkor jobb hátra lépni kettőt. Az Édenben a főszereplő folyamatosan nagyon erős érzelmeket él át, de azt szeretném, hogy a nézőben ne csak az érzelmek dolgozzanak, hanem azokra a film közben is tudjon reflektálni. Ha túl gyorsan és túl erősen követik egymást az események, akkor erre nincs idő.
hvg.hu: Évát a horvát színésznő, Lana Baric alakítja, a terapeuta Andrást pedig egy belga rockzenész, Daan Stuyven. Miért épp őket találta alkalmasnak a szerepekre?
K. Á.: Nagyon sokáig castingoltunk, mert két olyan embert kerestem, akik összeillenek a vásznon. Találtam színésznőket és színészeket is, akik külön-külön nagyon tetszettek, de valahogy együtt nem működtek. Éva szerepére olyan nőt kerestem, akiről el tudom hinni, hogy hét éve él már egyedül egy lakásban, a világtól teljesen elszigetelve, nagyon rossz állapotban van pszichésen és fizikailag, de mégsem gondolja magát áldozatnak, és tudok neki drukkolni, hogy ezt az egészet túlélheti. Mindemellett pedig egy nagyon intelligens és érdekes személyiség. Ezek adottságokon, karakteren is múlnak, nem feltétlenül színészi képességeken.
András szerepére a belga koprodukciós partner miatt Belgiumban kellett valakit keresnünk. A színészek között nem találtam megfelelő karaktert, mire egy belga filmrendező barátnőm ajánlotta Daant, aki még soha életében nem színészkedett. Elkezdtünk próbálni, és Daan hihetetlen érzékenységgel állt a szerepéhez, azonnal és pontosan tudta hozni az adott érzelmi állapotot, amit ráadásul bármikor meg is tudott ismételni, akárcsak egy profi színész.
hvg.hu: Egy kicsit most távolodjunk el a filmtől. Ön a Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének elnöke. Már felvették a Magyar Filmintézettel is a kapcsolatot. Mit akarnak elérni, nyitottnak mutatkozik a Káel Csaba-féle intézmény?
K. Á.: Még a Filmalap fennállása alatt összeírtuk az akkori finanszírozási rendszerrel kapcsolatosan felmerülő problémákat, amelyeken javítani szerettünk volna. Közben jött a váltás, ezeket jeleztük az új Filmintézet felé. Az egyesületünk egyik legfontosabb célja a rendezők jogainak védelme, munkakörülményeinek javítása. Szeretnénk a szerződéseinket egységesíteni. Szerintem az a jó a magyar filmben, hogy nagyon sokféle. Ott van például Románia, ahol nagyon jó filmeket csinálnak, de a zöme nagyon hasonló stílusú. Nekünk viszont sok egyedi szemléletű rendezőnk van, teljesen különböző filmeket csinálnak, és ezt a sokszínűséget meg kéne őrizni a jövőben is.
hvg.hu: Ha már a jövőről van szó: a következő filmje merőben más lesz, mint az eddigiek. Például azért, mert most először lesz férfi a főszereplője. Szécsi Pálról készít filmet.
K. Á.: Igen, legalábbis remélem, hogy ez lesz a következő. Annyiban kapcsolódni fog az eddigi filmjeimhez, hogy a magány ebben is nagy szerepet kap. Németh Gáborral és Enyedi Évával már megírtuk a forgatókönyvet, amelyet a korábbi Filmalap elfogadott. Sok kutatást végeztünk, rengeteg interjút csináltunk olyanokkal is, akik sajnos azóta már nem élnek, mint Harangozó Teri vagy Aradszky László.
A környező kelet-európai országokkal koprodukcióban szeretnénk elkészíteni a filmet, főként a helyszínek miatt. Ez a történet a 60-as években és a 70-es évek első felében játszódik (1974-ben lett Szécsi öngyilkos), és egyre nehezebb itthon autentikus helyszíneket találni. A régi videoklipeket is újra szeretném forgatni. De egyébként is nagyon erőteljesen benne lesz a filmben az akkori szocialista világ működése, az akkori sztárszisztéma. Voltak, akik kételkedtek abban, hogy ez a történet a külföldi partnereket érdekelheti, mert „hát azt sem tudják, hogy ki az a Szécsi Pál”, de már most van több nagyon komoly érdeklődő.
Ez egy univerzális történet arról, hogy miként darál le egy fiatalt a sztárszisztéma,
pláne, ha nincs egy biztos érzelmi alapja, amit gyerekkorában megkapott. Szécsit elhagyta az anyja, és Amerikába disszidált, így a fia nevelőszülőknél és nevelőotthonokban nőtt fel. Szécsi Pál egész életében az anyai szeretetre vágyott, a hatalmas sikerek, pénz, csillogás ellenére sem tudott soha boldog lenni.
hvg.hu: Megvan már, hogy ki lesz a főszereplő?
K. Á.: Még nincs, és nem is lesz könnyű megtalálni a megfelelő színészt. A film elején Szécsi 18 éves - az utolsó napját látjuk a nevelőotthonban -, és 30 éves koráig követjük az életét, amikor öngyilkosságot követ el. Tehát 12 évet ölel fel a filmidő, így ez elég komplex feladat. Mindemellett Szécsi Pál egy nagyon jóképű, rendkívül szuggesztív, karizmatikus, tehetséges ember volt, fontos, hogy mindezt hitelesen tudjuk majd visszaadni.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Mit tesz velünk a szeretet teljes hiánya? Készül Kocsis Ágnes új filmje
