Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Greta Gerwig önéletrajzi felnövéstörténete, a Lady Bird megmutatta, hogy rendezője mennyire tehetséges. Nagyon. A hat Oscarra jelölt Kisasszonyok pedig arra bizonyíték, hogy egészen briliáns, önazonos, találékony filmes. A legtöbben ilyen, rafináltan, de nem mesterkélten modernizált feldolgozást szeretnének készíteni egy klasszikus regényből. De csak nagyon kevesen tudják, mi is kell hozzá. Kritika.
Abban általában megegyeznek a sokak által ismert és olvasott, és számos alkalommal megfilmesített irodalmi alapanyagok adaptálói, hogy meg kell érteni, és a mai közönséghez kell közel hozni a történetet. Úgy, hogy azok se érezzék magukat átverve, akik a könyvért rajonganak, meg azok is kapjanak valamit, akik egy érvényes, élvezhető, kortárs produkcióra váltanának jegyet.
De mit lehet kezdeni egy először 1868-ban (több részletben) megjelent regénnyel, amelyben öt nő (plusz a házvezető) várja haza a családfőt, aki a polgárháborúban harcol, közben pedig tiszta erőből szeretik egymást, szép ruhákban sétálnak fel s alá, esetenként szerelmesek lesznek, és igyekeznek megvalósítani önmagukat, amennyire ezt a korszak engedélyezi számukra? Ráadásul Louisa May Alcott írását legalább hétszer vászonra vitték már korábban, a tévés változatokat meg szinte össze se lehet számolni.
Mit akarhat ettől az egésztől Greta Gerwig, napjaink vitán felül legígéretesebb amerikai rendezője? – kérdezhetjük ezt egészen addig, amíg el nem kezdődik a film, mert aztán szépen jönnek a válaszok. Méghozzá a lehető legklasszabbak.
Ez a Kisasszonyok az a Kisasszonyok, meg nem is. Akkor játszódik, amikor a regény, a hősökkel az történik, ami ott (nagyjából, de erre még visszatérek), a ruhák is szépek, a romantika is ott van – a szereplők azonban úgy élnek régen, hogy 2020-ból nézve sincs porcica a fejükön. Mutatós viaszfigurák helyett pirospozsgás arcú embereket látunk, életrevaló igazi kisfelnőtteket, hús-vér nőket és férfiakat, akik ugyan a múlt nyelvén beszélnek – de amikor azt mondja például Jo (Saoirse Ronan), hogy „Ez kapitális!”, akár azt is mondhatná, hogy „Ez annyira cool!”. Oda is ülhetne mellénk a szép ruhájában, és mondhatná, hogy „Ez kapitális!”, nem éreznénk idegennek. Nagyon is ismerősnek éreznénk.
Greta Gerwig mindent tud. Tudja, hogyan bánjon imádnivaló színészgárdájával. Hogyan bánjon a fiatalokkal, hogy küldje a teraszra táncolni Ronant és Timothée Chalamet-t, majd hogyan küldje őket egy nagyjelenetre később a domboldalra futkorászni; hogyan tegye a film nem is annyira titkos főszereplőjévé Florence Pugh-t, hogyan rajzolja Eliza Scanlen érzelmileg egyébként is fontos szerepét még fontosabbá, miképpen hozzon ki valami nagyon szerethetőt az egyébként legtöbbször igen sótlan Emma Watsonból.
És még azt is tudja (sok más mellett), hogyan kell instruálni Meryl Streepet. Mármint azt tudja, hogy bizony lehet, engedélyezett instruálni Meryl Streepet. Érezhető, hogy most nem az volt a forgatáson – ami sejtésem szerint a legtöbb olyan film esetében történik, ahol Meryl Streep az egyik színész –, hogy tessék csak, művésznő, parancsoljon csak művésznő, ahogy és amit szokott művésznő… Úgy is pompás szokott lenni a művésznő, csak a Kisasszonyok esetében mintha a rendezőnek nem az lett volna a lényeg, hogy Meryl Streep szerepeljen a filmjében. Hanem az, hogy ő alakítsa March nénit. Van különbség? Nem is csak árnyalatnyi!
Greta Gerwig mindent tud, de leginkább azt tudja, miért választotta második önálló rendezésének a Kisasszonyokat. Mert meg tudta csinálni olyanra, mintha ez lenne a Lady Bird 2 – és nem csak azért, mert egyik főszereplője ugyanaz a színésznő. Ez a Kisasszonyok egy csodaszép, korszerű coming of age film, amelyben néhány konkrét dramaturgiai truváj van csak: az egyik, hogy nem is meséli el az egész regényt – leginkább azért, mert egy bizonyos ponton azt is elárulja a nézőnek, hogy finoman, de határozottan ez a film legalább annyira szól a könyv szerzőjéről, mint magáról a könyvről.
Azt mindig is lehetett tudni, hogy az írói pálya után vágyakozó Jo figurájában nem véletlenül ismerhetünk rá valamennyire Louisa May Alcottra, de ennyire nyíltan még egyetlen adaptáció sem merte ezt hangsúlyozni. Egy esőáztatta ponton elválik a regény és belibben a „valóság”. De csak azért, hogy aztán megint összeolvadjanak – illetve, hogy aztán maga a néző dönthesse el, mi a Kisasszonyok, és mi lehetett az igazi kisasszonyok valósága.
Ezért van az is – azon felül, hogy Gerwig tudja, ahhoz, hogy lekösse a nézőt, picit trükkösebben kell ma már elmesélni egy 150 éves történetet szerkezetileg is –, hogy az eredetileg lineáris mese most ugrál velünk az időben, kellemesen, semmiféle problémát sem okozva ezzel a befogadónak. Mert ott van a romantika is, meg az a sok szeretet, ami most nem émelyítő, hanem jó kedvet csináló, reményt keltő – egyszerűen jó nézni ezeket a gyönyörű fiatalokat, ahogy a kezükbe veszik az életüket, nem feledve, mit is köszönhetnek egymásnak, a családnak, és mit akarnak ők valójában. Hogy ne egyszervolt, már nem létező/tán sosem létezett alakoknak lássuk őket, hanem olyanoknak, akik régi ismerőseink, és bármikor tudnánk velük beszélgetni nemi szerepekről, álmokról, szerelemről, szinte akármiről. Mert nemcsak közös témáink lennének, hanem a hangunk is közös.
A Kisasszonyok az a film, amelyet nem csak nézni jó. Illetve úgy nagyon jó nézni, hogy én például bármikor szívesen beleköltöznék. Gondolkodás nélkül laknék benne.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
A "levegő fémből volt" – reménytelen küldetés a tíz Oscarra jelölt 1917-ben
