Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Paolo Sorrentino vatikáni sorozatának második évada valószínűleg az év egyik leginkább szexuálisan túlfűtött szériája lett. Talán soha nem szerepelt még ennyi fedetlen női mell és ennyi pápa egyszerre egyetlen filmben vagy sorozatban sem. Az új pápa a merész képzettársítások, a felszabadító humor és a zseniális John Malkovich miatt ígérkezik jónak.
Az Oscar-díjas Paolo Sorrentino lassan kibontakozó látomása a Vatikán falai mögötti intrikákról és a fiatal egyházfőről, aki a maga arrogáns módján, istenhitében meginogva és belső vívódások árán próbált értelmet találni saját pápaságában, akár véget is érhetett volna 2016-ban.
Az ifjú pápára valószínűleg csak az tudott 10 részen keresztül rácsatlakozni, aki rendelkezik a Sorrentino-kompatibilis attitűddel: élvezi például a rendező túláradó teatralitását, költői képeit, meditatív monológjait és a hömpölygő, kevés történéssel operáló cselekményszövését is. De az, aki aztán végig nézte az első évadot, egy kidolgozott lélektani drámát is kapott ajándékul.
A Jude Law által alakított XIII. Piusz (polgári nevén Lenny Belardo) történetét akár le is zárhatták volna a szívinfarktussal, amely a befejező részben érte őt, ám Sorrentino mégsem állt itt meg, és látva a második évad első öt részét, megállapíthatjuk: jó, hogy nem hagyta abba a pápasztorit. Az első benyomásunk ugyanis az, hogy az olasz rendező felszabadultabban kanyarodott vissza a történetéhez, amely egyenes folytatása lett a három évvel ezelőtti sorozatnak.
Az új pápa onnan indul, hogy a kómába esett Lenny Belardo helyére másik egyházfőt kell kijelölnie a bíborosokból álló konklávénak. Az új Szentatya pedig egy izzasztó, olykor kínosan vicces szavazási procedúrát, valamint egy rövid életű, ferences ámokfutásba kezdő őrült pápát követően Sir John Brannox lesz, akit a most 66 éves John Malkovich alakít.
Az új évad humorosabb és szabadosabb, mint az előző, és ahol csak lehet, a rendező önfeledten éli ki mágikus realista hajlamait. Gyeplő nélkül szaladnak a valóságosnak szánt jelenetekbe a mesebeli fordulatok, az abszurd és szürreális látomások – hadd szóljon! Tényleg, gyakran nem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, az a sorozatban ábrázolt valóság, vagy csak egy fantazma, amit a rendező a hangulatfestés céljából, esetleg későbbi történések megsejtetése érdekében felvillant nekünk. Sokszor pedig az, amit először mi csak illúziónak hittünk, hirtelen láthatóvá válik minden szereplő számára. Ez a játék adja meg a részek dinamikáját, ami nagyon izgalmas.
Ahogy a cinizmus és az irónia (egy transzplantáció során XIII. Piusz szívének helyére egy muszlim ember szívét ültetik be) is alapkellékei a sorozatnak, a mostani évad sokkal inkább vígjáték a 2016-os előzményéhez képest.
A rendező Az új pápában a jelenünket egy párhuzamos, szimbolikusabb szinten építette újra fel, jelezve, hogy mindaz, ami a sorozatban történik, akár igaz is lehetne. Olyan valóságos elemeket ad meg ehhez kapaszkodóként, mint a Vatikánba érkező menekültek, az iszlám terroristák fenyegetése, az Európai Unió pénzügyi szigorításai vagy a saját magukat alakító világsztárok. Marilyn Mansonért például rajong az új egyházfő (egyébként egy egészen isteni jelenetet láthatunk a rocksztárral a 4. rész elején, én hangosan felnevettem rajta), Sharon Stone pedig a híresen szexi lábain pihenő tűsarkú cipőit ajándékozza őszentségének.
Sokkal szókimondóbb a szexualitás terén is a folytatás, tele van explicit jelenettel az új évad. Már a felütés is a szexről szól: a főcímben egy neon kereszt alatt erotikus táncot lejtő apácákat nézhetünk a Sofi Tukker zenéjére, aztán egy nővér izgalomba jön a jóformán meztelenül kómában fekvő Lenny Belardótól. Sorrentino eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha mondjuk ebben a párhuzamos jelenben például egy fiatal apáca lefeküdne egy menekülttel.
Mi lenne, ha egy pap prostituáltakért fizetne, vagy mi lenne, ha maga a pápa kívánna meg egy nőt? (Vajon a CitizenGo mikor fog nyílt levélben tiltakozni a sorozat ellen?) Nem véletlen, hogy ebben a közegben az új pápa végül eljut arra a felismerésre is, amit Sorrentino az első évadban még nem mert meglépni: talán el kéne törölni a papi nőtlenséget, és akkor kevesebb lenne az egyházon belül elkövetett bűn is.
És itt érkezünk el a Malkovich által alakított pápáig, ahogy a sorozat tétjéhez is. Sorrentino pápatörténeteiben az egyház mint intézmény visszás, álszent működése mindig a főgonosz, az önmagukat kereső, radikális reformokra készülő pápák pedig a hősök. Úgy néz ki, hogy John Brannoxnak – pápai nevén: III. János Pálnak – egyrészt ki kell derítenie, hogy a dörzsölt bíboros államtitkár Voiello (Silvio Orlando) milyen mocskos üzletet folytat a Vatikán nevében egy egyházon kívüli szereplővel, rá kell jönnie arra, hogy elődjét miként tették el láb alól, és konfliktust szülhet az is, ha egyszer csak Lenny Belardo felébred kómájából, és hirtelen két Szentatyája lesz az egyháznak. John Malkovich pápája sokkal szerethetőbb figura Jude Law kissé pszichopata uralkodójához képest. Brannox egy kifinomult, különc, de melegszívű angol úriember, aki divattanácsadója Meghan Markle-nek (ez egy igazi malkovichi csavar, hiszen a színész a valóságban divattervező is).
Az ő dilemmái mások, mint Lenny Belardóé, de ugyancsak önmarcangoló típus, múltjában takargatnivaló elemekkel. Ám Brannox nem az elveszett istenhitét keresi, mint inkább az egy bizonyos nő iránt érzett egyre erősebb vágyát próbálja leküzdeni. Bár a trailerben egy szál fecskében Jude Law flangál a nők nagy örömére a strandon, igazából John Malkovich Brannoxja lesz az, aki megdobogtatja egy nő szívét. Kérdés persze, hogy
szabad-e így a pápai trónon maradnia?
Na, és hogy mitől zseniális Malkovich, és miért érdemes már csak miatta is végig nézni az új évadot? Hát például azért, mert 66 évesen pápai reverendába bújva úgy flörtöl egy nővel, hogy attól leolvad a képernyő. Sorrentino megint jól választott.
Az új pápa január 10-től látható az HBO GO műsorán.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
