Ralph Rugoff, az idei velencei biennálé főkurátora egy régi kínai átkot választott, amikor a May You Live In Interesting Times (Élhetnél érdekes időkben) címet adta a központi kiállításnak, és Austen Chamberlain brit konzervatív politikus egy 1936-os beszédéhez nyúlt vissza (nem keverendő össze féltestvérével, Neville-lel, aki miniszterelnökként 1938-ban Hitlerrel és Mussolinivel aláírta a müncheni egyezményt Csehország megcsonkításáról). Egyik krízistől a másikig mozgunk, egyik zűrzavart és sokkot a másik után szenvedjük el – így jellemezte az 1930-as éveket Austen Chamberlain, miután a hitleri hadsereg megszállta a Rajna-vidéket.

„Nem kétséges, hogy minket is sújt ez az átok”

– jelentette ki az európai náciellenes összefogás megroppanásától tartó Chamberlain, akinek szavai azért is megragadták a főkurátort, mert szerinte az emberiség a XXI. században is hasonló vészjósló bizonytalanságban érezheti magát.

A hatalmas tárlategyüttesen a Rugoff által meghívott 79 művész mellett kilencven nemzet kiállítása látható november 24-éig Velence Giardini szigetén és az Arsenale, az egykori hajógyár termeiben, valamint szerte a városban. Bár a magyar szakzsargonban „képzőművészetiként” jelenik meg a kétévente megrendezett program, az alkotások meghatározó része jó ideje túllép ezen. Installációk, akcióművészeti alkotások, médiaművészet, digital art, komputeranimáció, performance és számos más, a technikai eszközökkel jellemezhető új műfaj megmutatkozásának lehetünk tanúi.

A biennálé egyik sztárja a kínai alkotópáros, Szun Jüan és Peng Jü teremnyi nagyságú üvegketrecben munkálkodó „vértakarító” robotgépe, amely a fehér terepen hatalmas tócsányi művért próbál egy központi tócsába összesöpörni, sikertelenül. Időről időre megzavarodik, és a vörös lét szanaszét fröcsköli.

A két művész hasonló gondolatra épülő másik művét az Arsenaléban állították ki. Egy emelvényen, gigantikus márvány trónszék közepéből gumicső áll ki, amely időnként nagy nyomású levegő bepumpálásával megvadult kígyóvá változik, és félelmetes hang kíséretében csapkod maga körül, megrongálva az őt körülvevő plexifalat.

Vérfagyasztó Alexandra Bircken német művésznek az emberiség kipusztulását vizionáló installációja: a plafonig érő létrákról és a tetőállványzatról lógó, fekete latexből készült, mintegy száz levedlett „emberbőr”.

Az angol pavilon úgy szól múlt időben a már teljességgel érthetetlen emberi kultúráról, hogy egy letűnt polgári világ kellékeit hiányosan, összefüggéstelenül egymás mellé pakolja.

Futurisztikus, képzelt kamerákat állít ki a látás lehetőségeit kutató Waliczky Tamás újmédia-művész a magyar pavilonban.

23 mechanikus fantáziakamerája a kiterjesztett valóság futurisztikusan analóg megjelenítésének mesterpéldái. Akár létezhetnének is, de erre még várni kell, az óriás képernyővel összekapcsolt szelfikészítő berendezés viszont kárpótolja a látogatót.

„Nem tárgyak, hanem szellemek között élünk”

– fogalmazta meg vízióját a lengyel Roman Stanczak, aki Lengyelország politikai megosztottságot ábrázolja egy kifordított repülőgéppel, reflektálva a 2010-es oroszországi légi katasztrófára, amelyben az akkori lengyel államfő, Lech Kaczynski is odaveszett, és amelyet nacionalista összeesküvés-elméletek követtek. Az ülések fejjel lefelé állnak, a szárnyak be vannak gyűrve a belső térbe, kábelek, csövek, műszerek, herkentyűk állnak ki a roncsolt gépszörnyből.

Valódi katasztrófa mementója Christoph Büchel izlandi–svájci művésznek az Arsenale kikötőjében a parton felállított rozsdás hajója, oldalán két hatalmas lyukkal. A Líbiából Olaszországba tartó hajó 2015 áprilisától a kiemeléséig 22 hónapot töltött a hullámsírban, miután a gyomrában összezsúfolt 800 menekülttel nekiütközött egy portugál teherhajónak és elsüllyedt.

„Normálisakra” és „deviánsokra” osztott társadalom rémképével sokkol a Jos de Gruyter és Harald Thys alkotópáros Kutyavilág című installációja. A különdíjjal jutalmazott belga nemzeti pavilon középső terében hagyományos flamand kisváros jellegzetes figurái élik hétköznapjaikat embernagyságú, gép mozgatta bábok formájában, miközben tőlük irdatlan rácsokkal elzárva furcsa szokású emberek sóvárognak a befogadásra. Holott a magukba forduló „rendes emberek” tökéletesnek látszó világa torokszorítóan embertelen.

Aki csak húsz percet végignéz Jon Rafman kanadai médiaművész filmjéből, az durva benyomást kap egy olyan futurisztikus világból, ahol a virtuális valóság összefolyik a való élettel, s a legpiszkosabb fantázia alkotta szörnyszülöttek társaságában az ember is elveszíti humanoid jellegét.

Társadalmi frusztrációinkat teszi átélhetővé szituációs játék keretében az izraeli kiállítás. A pavilonba lépve magánklinika várótermébe csöppenünk, sorszámot húzunk. Az aulában – többtucatnyi „sorstárs” között – akár egy órát várakozhatunk, miközben folyamatosan film fut a kivetítőn, és egy-egy színész mesél az egészségügy mindennapos igazságtalanságairól. Aki elég türelmes, az feljut az emeletre, és részt vehet a kiváltságosoknak járó „kezelésen”.

A múltat a jövővel kapcsolja össze az aranyozott ókori szentélynek berendezett egyiptomi kiállítás. Oroszlántestű, kosszarvú, fáraófejdíszes lények szobrai sorjáznak szfinxszerűen egy-egy kősír alapzaton, arcuk helyén kivetítő mozog: a hétköznapi jeleneteket háború, klímakatasztrófa, éhezés drámai felvételei szakítják meg, mintha a hét csapás újbóli eljövetelét jósolnák a ma emberének.

Nemzeti hősből lett ellenzéki, majd egy török menekülttábor pária lakója Muhammed Ahmed Faris, az első és mindmáig az utolsó szír űrhajós. Ő a Szovjetunió Hőse és Lenin-renddel is kitüntették, de hazájában az Aszad-rendszer és az orosz beavatkozás ellen harcolt. A török Halil Altindere által berendezett emlékszoba végigkíséri az asztronauta életútját, tárgyakra fordítva az ő keserű kijelentését:

„A menekültek számára az űrben kellene újjáépíteni a városaikat, mert ott szabadság és méltóság van, és nincsen zsarnokság és igazságtalanság.”

A biennálé nemzetközi zsűrije végül nem a sokkoló, elgondolkodtató alkotások egyikének adta a legjobb nemzeti kiállításnak járó Arany Oroszlán díjat: a választása Litvánia Sun & Sea (Marina) című projektjére esett. A város egyik régi épületében berendezett szatellitkiállításon a látogató beülhet a tengerparti strand homokfövenyén napozók közé, hallgathatja a tenger morajlását, a strandolók nyüzsgését, és kipihenheti a művészeti turizmus nem hétköznapi fáradalmait, mindezt egy operaperformansz keretében.

Íme, a díjnyertes mű videója:

A cikk a HVG 2019/23. számában jelent meg.