Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A múlt heti tüntetésig egyáltalán nem hitt a szakmai szolidaritásban, csak az egyéni akciókban. A szakmai összefogást ma már kicsit másképp látja, és a színházak kiállása megerősítette abban, hogy ki kell mondani, hol a határ. Mácsai Pál újabb öt évig vezeti az Örkény Színházat, a pozícióját nem félti, a színházat viszont nagyon is. Mint ahogy a függetleneket is, akiknek egy szolidaritási akció keretében gyűjtenek pénzt. A Gothár-ügy mélyen megrázta, de állítja: a színházi szakma a legerkölcsösebbek egyike. Interjú.
hvg.hu: Nemrég elfogadták a színháztörvényt, amely az első verzióhoz képest sokat módosult, kikerültek például a legnagyobb tiltakozást kiváltó részek: az NKA megszűnése, illetve a függetlenek támogatásának tilalma. Ön szerint minek köszönhető a gyors átsatírozás?
Mácsai Pál: Világos, hogy a törvény rapid felpuhítása a közös kiállásnak köszönhető. Ne veszítsük el a józan eszünket: ha tiszta fejjel nézzük ezt a színdarabot, az nem is abszurd, hanem nonszensz. Első felvonás: valakik, valahol, titokban kidolgoznak egy, a teljes magyar előadóművészeti szférát strukturálisan átalakító törvényt, azzal, hogy majd 48 óra alatt átnyomják a Parlamenten. Második felvonás: ezt a törvénytervezetet másvalaki, akit kihagytak a klubból, a beterjesztés előtt pár nappal kiszivárogtatja. Harmadik felvonás: a szövegen és a titokban való munkálódáson felháborodik az előadóművészeti szakma egy nagy része, és nyilatkozni kezd, tüntetést szervez, erre a hatalom és propagandája megpróbálja összemosni a törvényt egy zaklatási üggyel. Erre még nagyobb lesz a felháborodás. Negyedik felvonás: valahol valakik megértik, hogy a felháborodás nem röpke libsi hiszti, ahogy addig magukban nevezik, ezért megint csak titokban egy délelőtt alatt újraírják a törvényszöveget, látszólag szelídebbre, hogy hülyének állíthassák be a tiltakozókat. Ötödik felvonás: a tüntetés sikeres, finálé: a törvényt beterjesztik és elfogadják. Ha a tartalmával nem foglalkozunk is, ez a jelenetsor magában is tragikomédia. Ez ellen tiltakozni szakmai és lelkiismereti kötelesség.
hvg.hu: Másképp látja a szakmai összefogás esélyeit a tüntetés után?
M. P.: Kicsit. Felemelő este volt, a tüntetésig egyáltalán nem hittem a szakmai szolidaritásban, csak az egyéni akciókban. A tüntetés kicsit tisztábbá tette a képet, de a tiszta képen az is jobban látszik, ki mindenki nincs rajta. Az összefogással kapcsolatos szkepszisem egyáltalán nem elefántcsonttoronyból való. Több mint húsz évig ültem különböző tanácsokban, egyesületekben, és sarkos kérdésekben sosem volt egység.
Húsz évvel ezelőtt is, amikor a Színigazgatók Egyesületében valamiben megállapodtunk – mondjuk, az éppen aktuális állami elvonási roham megfékezésére –, akkor is mindig volt valaki, aki tudott egy-egy telefonszámot, és még aznap éjjel fel is hívta.
Lehet, hogy ez az akció összébb zár néhány lelket: majd kiderül. Engem megerősített abban, hogy egyedül vagy együtt, de ki kell mondani, hol a határ.
hvg.hu: Azt már biztosan tudjuk, hogy a színházak állami támogatása nem lesz automatikus, azt kérelmezni kell, ha azonban létrejön a megállapodás, a miniszter és az önkormányzat meghatározhatja a vezetői kinevezés módját is. Mivel járhat, ha az állam beleszólást kér ezekbe a kérdésekbe, konkrétan abba, hogy ki lehet igazgató?
M. P.: Unásig ismert mintákkal. Törvényszerűen személyi alkukkal, „én őt, ha te őt” döntésekkel. Vagyis politikával, művészeti szempontú döntés helyett.
hvg.hu: Novemberben megszavazták ugyan igazgatónak, de még nem nevezték ki: félti a pozícióját az új törvény után?
M. P.: Nem, a pozíciómat csöppet sem féltem, mártírnak lenni kényelmesebb, mint színházat igazgatni. A színházat viszont nagyon is féltem, ahogy más színházakat is. Egy-egy színház évek alatt kialakuló finom rendszer, mint egy fa, vagy kert. Hipp-hopp ki lehet vágni, fel lehet ásni, de csak lassan lehet felnevelni.
hvg.hu: Öt évvel ezelőtt még nem volt biztos abban, hogy újra megpályázza az Örkény Színház igazgatói pozícióját. Miért döntött mégis úgy, hogy újabb öt évet vállal?
M. P.: Mint egy saját magamra állított ügynök, figyeltem magam öt éven keresztül, hogy megmozdít-e még a feladat annyira, ahogy ezt csinálni érdemes. Érzelmileg telített munka volt létrehozni az Örkényt, de ezen rég túl vagyunk, most mozgásban kell tartani egy nagyon zűrös korban. Egyrészt szellemileg, kulturálisan tele van a világ új körülményekkel, másrészt igazán fárasztó, koptató a rendszer: a kultúrharc nem a pénzről, pozícióról szól csak, hanem ízlések ütközése, permanens csata. Feltettem magamnak néhány egyszerű kérdést. Felriadok-e még hajnalban a premier napján? Azt érzem-e, hogy a világ sorsa múlik-e egy-egy darabválasztáson? Visszahívom-e, akit éjjel kettőkor kell hívni? És így tovább. Az ügynök úgy találta, hogy ezekre igen a válasz. Nyilván nagyon fontos számomra a hely, az Örkény: mi csináltuk, és a megléte sokaknak jelent valamit.
hvg.hu: Arról is írt a pályázatában, hogy a nyolc bemutató próbára teheti a társulat fizikai teljesítőképességét. Két premieren vannak túl, eddig hogy áll a dolog?
M. P.: Jól. Először mindenki megijedt ettől a számtól, elsősorban a műszak, akik nálunk nagyon igénybe vannak véve. De kitartóak, mert azért itt többnyire megszállott emberek dolgoznak. És nem csak a bemutatószámról van szó, hanem egy hangnemváltásról is: idén négy rendező negyvenes, négy harminc év alatti – a saját generációmat hátrább léptettem, nem le a színpadról, csak az első sor mögé. Ma az látszik, hogy a nézők szeretik az új hangot. A Kertész utcai Shaxpeare-mosó a Rómeó és Júlia átirata, és a báli jelenet egy ordas buli egy hetedik kerületi karaoke-bárban. Amikor azt látjuk, hogy a buli közben az Örkény nézőtere feláll, és együtt táncol a félmeztelen, kétes egzisztenciájú polgárokkal, akiket ott mi alakítunk, akkor azt érzem, hogy elkaptunk valamit a jelenből. Nem mondom, hogy nincsenek elkerekedett szemek, de nem megy el senki az előadásról, jönnek velünk.
hvg.hu: Említette, hogy elkötelezett a műszak, Nagy Zsolt viszont nemrég azt mondta a hvg.hu-nak, hogy sorra mondanak fel önöknél a világosítók, mert ennyire nincs pénz.
M. P.: Jól mondta, volt egy világosítói krízis, egy időben butított fényben játszottunk, az is előfordult, hogy színész ült a világosítópultban. Az viszont bonyolultabb, hogy a világosítók miért léptek le, ennek összetettebb okai vannak, mint a pénz: a fővilágosítónk áttette a székhelyét vidékre, és aztán nélküle szétesett a tár, de mára új, jó szakembereink vannak. A színházhoz elkötelezettség kell, a film-, a tv-, vagy a rendezvényipar jobban fizet, mint mi. Ez országos probléma. Ha nem kapunk komoly összegeket bérfejlesztésre, akkor színházak fognak leállni.
hvg.hu: Bár nincsenek nagyon eleresztve, mégis úgy gondolják: támogatni kell a függetleneket.
M. P.: Mert jobban állunk, mint ők. Ha egy színház kultúrpolitikailag jól fekszik, akkor több pénzhez juthat, mint mi, de az Örkény ma egyértelműen a korrekten támogatott színházak közé tartozik. Néhány helyen ugyan azt írták, hogy az Örkény, a Katona és a Nemzeti “jól járt” - így, összemosva: érdemes tisztázni, hogy a Katona 0,5 százalékkal, az Örkény 8 százalékkal kapott többet, mint amennyit bevehetett volna taóból, a Nemzeti pedig 400 százalékkal. A 8 százalékot úgy kaptuk, hogy negyedik éve működtetünk egy színházat az Örkényen kívül: a Stúdiót. Ennyit erről. Ám vannak, akik sokkal rosszabbul jártak, a függetlenek forráshoz jutása teljesen rapszodikus: van, aki eleget kap, van, aki keveset, és ködösek az elosztás szempontjai. Ez a tao utáni új rendszerek mindegyikében így van.
hvg.hu: Májusban az Örkény bejelentette, hogy nem ad be pályázatot az NKA-hoz. Ez volt első akciójuk a függetlenekért.
M. P.: Én úgy látom, hogy a magyar színház kvalitása az elmúlt ötven évben nagyjából fele részben az úgynevezett függetlenek szellemi terméke. Régen az Egyetemi Színpad, az Universitas, a Szkéné, az Orfeo, a Stúdió K, Ruszt, Halász, Fodorék, később a Mozgó Ház, Arvisura, hadd ne soroljam, aztán a műfajteremtő, világsikerű mozgásszínházak sora, majd a Krétakör, a Szputnyik, Pintér Béla, a Proton – mind oda tartozik, onnan nőtt ki, még ha dolgozik is kőszínházban –: nem nehéz belátni, hogy ez a szakmai felület sokat ér. Egyébként meg, ha a közművelődés felől nézem, egy ennyire elhülyült korban, amilyen a miénk, ha akár iskolák, művházak, akár falusi, városi terek nagy számban színjátszással foglalkoznának, annak kiugró társadalmi haszna lenne. Egy korban, ahol a középiskolás korosztály például egyáltalán nem olvas, hanem bámulja a mobilját, jó lenne ezer színjátszókör. Ebben a helyzetben kezdtük törni a fejünket, hogy mit tudnánk „áruba bocsátani”, mi, Örkényesek? Szavakból nem lehet előadást csinálni, és egy idő után irritálnak is.
Például, amikor a Katonával bejelentettük, hogy nem pályázunk az NKA-hoz, azt kaptuk, hogy farizeusok vagyunk. Pedig az is szolidaritási gesztus volt, ám az csak akkor ér valamit, ha végül pénzt is jelent, mert abból hozható létre független előadás.
hvg.hu: Vagy játszóhelyet.
M. P.: Három befogadott független előadásunk van, több nem fér be. Szóval, a pénzcsinálásnak kellett formát találni. Oda jutottunk, hogy Keleti Éva készít rólunk egy fotósorozatot Örkény Az élet értelme című egypercese nyomán, ami arról szól, hogy a pirospaprikát madzagra kell fűzni, különben nem lesz belőle paprikakoszorú. Vagyis, hogy a dolgokat meg kell csinálni. Elkészült a sorozat, mi pedig száz példányban aláírtuk. Reméltük, hogy találunk száz embert, akinek ez a 26 autogram ér húszezer forintot. Pár nap alatt elkelt a fele. A magyar kultúra napján pedig tartunk egy felolvasást, erre támogatói jegyeket lehet vásárolni. A Független Előadó-Művészeti Szövetség szerint a pályakezdő függetlenek még pályázni sem tudnak, mert vagy nem volt még produkciójuk, vagy nem olyan helyen mutatták be, amelyet beszámíthatnának, ezért az akcióból befolyt összeget ők kapják majd.
hvg.hu: A zaklatási ügyekből politikai kérdést csináltak, a jobboldali sajtó és a kormány igyekezett lejáratni a Katonát és az SZFE-t, most pedig itt az új színháztörvény. Nem lehet, hogy ez egy egészpályás letámadás?
M. P.: Dehogynem. Ez is minta, ismerős. Az a sajátos benne, hogy nem a pénzről szól, mert az az egész szférában nem sok van, hanem elvekről, ideológiáról, ízlésről. Ezért nem csak érdek-, hanem indulatvezérelt is.
hvg.hu: A két évvel ezelőtti szexuális zaklatási botrányok után most újabb esetekre derült fény. Az Újszínházban felügyelőbizottsági vizsgálatot rendeltek el, a Katonában azonban lezártnak tekintik az ügyet. Megrázták önt, a társulatot a Gothár Péterrel kapcsolatos hírek?
M. P.: Meg, mindenkit. Nincs olyan zuga ennek a történetnek, amit ne utálnék. Talán, ha ez majd tényleg paradigmaváltással jár, ha tudunk tenni egy lépést előre a nő-férfi viszonyban, a hatalommal való tisztességes élés kultúrájában, akkor azt lehet mondani, hogy valamiképp ez pozitív történés is volt. Mindenkit lesújt, hogy egy kolléganőnek ilyen tapasztalata van. Megvisel az is, hogy egy nagy művész, aki a filmjeiben, a színdarabjaiban ennyit elmond az emberi gyarlóságról, gyengeségről, az a saját életében ennyire gyarló.
hvg.hu: Mit gondol arról, ahogy a Katona kezelte a Gothár-ügyet?
M. P.: Azt, hogy Máté Gábor a rendelkezésére álló jogi és tisztességbeli keretek között jól kezelte, végig az áldozatra figyelve. Abszolút fals, hogy most a fejét követelik, mert ő ennek a kérdésnek a nyilvános tisztázásba beleállt. Megvisel az is, ahogy az egyetemre hullámzik át ez az egész. Az a jelszó, hogy ott oktatás helyett identitásképzés zajlik. Aki ilyet mond, nem ismeri az Egyetemet: ott szakmai képzés zajlik. A szakmánk az elmúlt százötven évben felépített egy jogos társadalmi renomét, ez az ügy pedig koszolja azt. Pedig ez a legerkölcsösebb szakmák egyike. Elhasználtságtól függetlenül dolgozik sok ezer ember az országban – színészek, műszak –, estéről estére, a néző élményéért. Ehelyett most azt halljuk, hogy állami beavatkozás szükséges az erkölcs helyreállításáért. Pedig lehetne tőlünk tanulni, tűrést, fegyelmet, áldozatkészséget. Nem a szakmánkról szól egyik szexuális zaklatás sem, hanem egyes emberek eltévelyedéséről.
hvg.hu: Született arra vonatkozó döntés, hogy Gothár Péter rendezhet-e még az Örkényben?
M. P.: Nem, Gothár hét évvel ezelőtt rendezett nálunk utoljára, és azért nem hívtam azóta, mert stilárisan jó ideje más irányba haladunk.
hvg.hu: Marton viszonylag hamar rendezhetett újra Veszprémben, Kerényi pedig néhány nappal ezelőtt tartotta a bemutatóját az Átriumban.
M. P.: Igen: ezek a meghívó igazgatók alanyi döntései. Fölmerül a kérdés, hogy miután ezek magánvádas ügyek, feljelentés pedig nem történt egyik esetben sem, meddig tart a… mi is? Kiközösítés? Hiszen konkrét ítélet úgymond nincs, harag van, elhatárolódás, saját közösségéből kitiltás, mert ezek a színházi szakemberek visszaéltek a helyzetükkel, a hatalmukkal, és nem egyszer voltak megtévedők, hanem rendszeresen zaklatók. Rehabilitációjuk ezek szerint privát érzetek terepe? Sokat kell még gondolkodni erről.
Nagyon helyesnek tartom, ha nemcsak a szexizmus vagy zaklatás, hanem minden nárcizmus és fölényeskedés, a szakmai célúnak hazudott öncélú gyötrés is törlődik a rendezői repertoárból.
És egyáltalán nem csak a színházról van szó: ma a társadalom nincs tisztában azzal, hogy mi a hatalommal való visszaélés. Gondoljunk egy percre egyes tanárainkra az általános vagy középiskolában. Ami évtizedekkel vagy akár fél évtizeddel ezelőtt belefért – csak mert ezt szoktuk meg –, az ma nem fér bele: helyes. Most zajlik a fordulat, ez a tanulóidő.
hvg.hu: Sokszor hangoztatja, hogy az egyik alapja a színháznak, hogy szabad legyen. Bátorság ma egy színháznak közéleti témákhoz hozzányúlni?
M. P.: Igen. Kényelmesebb nem nyúlni. Mostanáig körülbelül annyi bátorság kellett ehhez, mint a nyolcvanas évek vége felé. Volt kis ejnye-bejnye, esetleg szerény sajtóuszítás, vagy még az sem. De az új törvény szelleme szerint már annyi bátorság kell majd, mint a hatvanas–hetvenes években, már be vannak lengetve az úgynevezett komolyabb következmények: pénzelvonás, igazgatólemondatás. Olyan most nem lesz, amilyen az ötvenes években volt, amikor közéleti kritika fel sem merülhetett, és börtönbe lehetett kerülni. Most félelemkeltés van, hogy „tudd, hol a helyed”. Sokszor hangzik el utalás a köszönetre, a hálára. És amikor majd mindez véget ér, akkor ez a függési-félelmi rajzolat megint alakul egyet valamerre. Higgyünk benne, hogy egyszer el is fog tűnni, mint a régi tintával csinált rajzok a papírról.
hvg.hu: A színházban – az igazgatás mellett – jelenleg öt előadásban játszik. A Terápia sikere óta gyakrabban kínálnak önnek film-, vagy sorozatszerepeket?
M. P.: Nem. Sőt. Erős képet küldtem magamról három évadon át: hogy én egy bánatos, elemző bácsi vagyok. Pedig csak részben vagyok ilyen, emlékeim szerint humorom is van. A filmrendezőknek kell egy adag bátorság és emberismeret ahhoz, hogy ráérezzenek, miféle is egy színész. Enyedi Ildikó, aki jól is ismer, hiszen össze voltunk zárva sokáig a Terápiánál, tudja rólam, hogy alapvetően egy bohóc vagyok. Rám is osztotta a Testről és lélekről című filmben a rendőr szerepét, aki épp az ellenkezője a pszichológusnak: egy dörzsölt kis zsaru. A sorozatszerep ráég az emberre, és erőteljes gesztusokat kell tenni, hogy ne így legyen. Már a Terápia forgatása alatt is mondtam a producereknek, hogy muszáj lenne valakivel verekednem a stábból, vagy legalább összetörni néhány bútort, vagy részegen bejönni, bármit, amiről írhat a sajtó, hogy ne csukódjon rám a szelíd, szolid sorozatdoki skatulyája.
De hát mindig időben érkeztem, nem voltam részeg, és tudtam a szöveget. Ez van. A forgatás végén terveztem, hogy kérek három napot, és legalább a három évad paródiáját megcsinálom pár percben. Mindenki én lettem volna, az összes páciens, nők, férfiak, boldogan játszottam volna Péterfy Borit vagy Czintos Józsefet. Abszurd problémákkal jöttem volna magamhoz. De persze nem volt rá idő, meg az angol főnöknek nem tetszett. Nem az én sorsomban gondolkodott, hanem a sorozatéban.
