hvg.hu: A Rapülők a kilencvenes évek elejének egyik zenei emléke, a dalokban megjelentek a kor jellegzetes figurái, élményei, tapasztalatai. A kilencvenes évek végén gyors, de hangos karriert befutó Jazz+Az-ra mondhatjuk, hogy az meg az ezredforduló előtti idők pop-háttérzenéje volt?

Geszti Péter: A Jazz+Az talán az első nagy szabadságinjekció utáni lábadozást jelenítette meg. A Rapülőkben kitomboltam magam a szövegekben, a karakterek megteremtésében. Megjelentek a dalokban azok a dolgok, amelyek akkor szembejöttek, az újgazdagság, a kivagyiság, megjelentek az első bőrfejűek, akik kifütyülték a köztársasági elnököt, egy csomó minden, amiről azt gondoltuk, hogy nem ilyen lesz a szabadság. Ezek kicsiben valóban benne voltak a Rapülőkben. Ha ilyen tekintetben zsigerből kell válaszolnom, akkor a Jazz+Az-ból kiemelném a Mintamókus című dalt, amelyben az ezredforduló környékének menő sikeremberét írtam meg, aki mindenben ott van, megcsinálja a dolgait, de vajon, mi van számára a csajozáson és a pénzkeresésen túl? Igazából, azt hiszem, ezt a szöveget egy kicsit önironikusan magamról írtam.

Dés László: A Jazz+Az alapvetően egy filmbéli zenekarnak indult, az határozta meg a sorsát, hogy mennyire lesz sikeres a film, mennyire lesz sikeres a filmzene. Az volt a reményünk persze, hogy egy valóban koncertező banda legyünk.

hvg.hu: Sas Tamás Kalózok című filmjéről van szó, amelynek a sztoriját elvileg az illegálisan sugárzó Tilos Rádió elindulása ihlette.

D. L.: Valamennyire valóban innen eredt a Kalózok ötlete. A film két srácról szólt, akik közül az egyik jobban elköteleződött a kalózkodásnak, a szabadságnak, a nem hivatalos megszólalásnak. A másik srác viszont elcsábul, mert pénzt akar keresni. Ez egy nagyon jellemző történet volt a kilencvenes évek végén. Ebbe a sztoriba épült be egy zenekar.

G. P.: De már a Kalózok előtt is írtunk néhány dalt A miniszter félrelép című filmhez. Nekem egyébként kifejezett ambícióm volt, hogy a Rapülők után csinálhassak valami olyat, ami fejleszt, amivel tovább léphetek. Laci Bereményi Gézával írt két színészlemezét a magyar popzene egyik csúcsának tartom. Miután 1996-ban megcsináltuk A dzsungel könyvét, és látni lehetett, hogy az nagy siker lesz, elkezdtem rágni a fülét, hogy csináljunk valamit közösen. A Jazz+Az név is erről szól: ő a jazz, én meg vagyok az az.

Fazekas István

hvg.hu: A Kalózok után azt lehetett hallani, hogy nem váltak el túl jó viszonyban a rendezővel, Sas Tamással. Nem értettek egyet az ő koncepciójával?

G. P.: A film 1999-ben a legnézettebb magyar film volt, 220 ezer nézővel. Ennek ellenére nem lett túl jó. Már csak azért sem, mert a rendező fejében más film volt, mint a miénkben, és erről ő elfelejtett minket tájékoztatni. Amikor kértük az első napok leforgatott anyagát, egész más dolgot láttunk, mint amit a forgatókönyv alapján oda elképzeltünk. Ebből nagy konfliktus lett, ami ártott a filmnek.

D. L.: Én azt mondanám, hogy sok helyen szakmailag dilettáns volt, amit láttunk. Egy zenés filmnek ugyanis nagyon pontos szabályai vannak, amelyeket Sas Tamás nem tartott be. Végül a rendezői változatot teljesen újra kellett vágni a rendező nélkül, így lehetett valamennyire megmenteni a filmet.

hvg.hu: A Jazz+Az előtti évtizedekben Dés László a jazz műfajában országos és nemzetközi sikereket ért el, itt pedig egy kifejezetten popzenei produkcióba állt bele. Mennyire támadták ezért? Mégiscsak egy magasabban jegyzett műfajból lépett át a kommerszbe.

D. L.: Ez egy ilyen szakma. De nem ekkor kezdődtek az ilyen típusú támadások, hanem már 1974-ben, amikor elmentünk Gőz Lacival az LGT-hez, és sok évig játszottunk velük. Az egy nagyon erős banda volt, jó volt velük lenni és játszani. Eközben persze én építettem a magam kis jazzkarrierjét is, de ez egy nagyon jó kirándulás volt. Különböző jazzfigurák viszont már akkor is mondták, hogy eladtam a lelkem. Marhaság. A második ilyen ügy 1986-ban volt, amikor beütött a Szerelem első vérig című dalom, amit Demjén Ferenc énekelt. Akkor már interjúkban is kérdezték, hogy „jazz-zenész létemre”, hogy írhatok én ilyen romantikus slágert.

G. P.: Ilyen sikeres dalt! Pfuj!

Fazekas István

D. L.: Nem röstellem-e magam, hogy írtam egy sikeres dalt? Én viszont kifejezetten büszke voltam rá. Úgyhogy a Jazz+Az idejére már leperegtek rólam ezek.

G. P.: Abban egyébként kifejezetten hasonlítunk egymásra Lacival, hogy nem dobozokban élünk, sok minden érdekel minket. Ez a nyitottságunk, sokműfajiságunk az egyik oka, hogy régóta tudunk jól együttműködni. Azt szoktam mondani, hogy széles sávon kell megpróbálni élni. Miért ne próbáljam meg ezt is, meg azt is. Ha közben valamiről kiderül, hogy kevés a tudásom hozzá, akkor vagy tanulok még, vagy abbahagyom.

A kilencvenes évek pedig egy kifejezetten olyan időszak volt, amikor az egész társadalom kinyílt, mindenből egyre több alternatívát lehet megnézni, kipróbálhattad magad sok mindenben.

Számomra ekkor nyílt ki például a magyar kulturális és zenei világ, akkor ismerkedtem meg a rockzenével, az underground zenével. Korábban az Első Emelet dalszövegírójaként ugyan sikeresen, de mégiscsak egy zárt zenei világban, ízlésben éltem. Ekkor jöttem rá, hogy „helló, ki kell nyitni mindent!”.

D. L.: Én a Rapülők idején csak felületesen ismertem Pétert. De azt láttam, hogy a lányaim, meg az unokahúgom imádták a zenekarát és kívülről nyomják a szövegeket. Megjegyzem, A dzsungel könyve is ezért született meg a kettőnk műveként, mert az én akkori dalszövegíró barátom nem vállalta, és ott maradtam dalszövegíró nélkül. Akkoriban meghallottam a rádióban, hogy „Zúg a Volga, sír a Volga! / Hadd zúgjon csak, az a dolga!”, és ezt nagyon szellemesnek tartottam. Arra gondoltam, hogy ez egy baromi tehetséges pali, ő kell legyen a dalszövegíró. Amikor Péter mellett döntöttem, bementem a Vígszínházba, ott volt Békés Pál, Radnóti Zsuzsa, Marton László, Hegedűs D. Géza, én meg bejelentem nekik, hogy megvan a szövegíró. Ki az? Geszti Péter. Iszonyatos csend lett egy darabig. Ez 1995-ben volt, a Rapülők megszűnése után egy évvel. „Az a gyerek, aki ott ugrabugrált a színpadon a hülye ruhákban?” Mondtam nekik, higgyétek el, megoldja. A dzsungel könyvében vannak nagyon drámai pillanatok, például Balu búcsúja. Akkor nyugodtak meg, amikor a Péter azt szöveget megírta. Addig azért nagy izgalom volt.

Fazekas István

hvg.hu: Ezek szerint egy véletlen hozta össze önöket. Ha nem mondja vissza a korábbi szövegíró, akkor nem kellett volna – legalábbis A dzsungel könyvéhez – Geszti Péter.

D. L.: Igen, ilyen értelemben véletlen. Vannak ilyen véletlenek. Másrészt, ahogy Petya mondja, a sokműfajiságunk, nyitottságunk okán lehet, hogy amúgy is összesodort volna minket a szél. Hogy miért is tudunk mi már hosszú évek óta jól együtt dolgozni, arról meg azt gondolom, hogy az az egyik oka, hogy nincs kizárólagosság. Senki nincs kiszolgáltatva a közös munkának, mindenki csinálja a külön dolgait is, Péter akár más zeneszerzőkkel, én akár más szövegírókkal.

G. P.: Így van, ez nem olyan, mint egy rossz kapcsolat, ez egy nyitott házasság. Arra gondoltam, hogy ha bekerülök a Nemes-Bereményi szövegírói kategóriába, az nekem jó, az egy presztízs, az egy másik minőséget és másfajta gondolkodást is igényel. Másrészt én elég szégyenlős voltam az érzelmes dalokat illetően. Talán azért is, mert nem volt olyan zene a fenekem alatt, amire ilyen szövegeket lehetett volna ráültetni.

hvg.hu: Hogy jöttek képbe a Jazz+Az énekesnői?

D. L.: Karakterisztikusan el kellett választani a zenekar imidzsét a Rapülőktől. Az egy három tagú, laza, fiatal srácokból álló társaság volt. Itt pedig egész más volt a zenei világ is: négy fúvós, kicsit jazzes lüktetés, teljesen más zenei közeg. Azt gondoltuk, hogy ha csajokat rakunk Péter mellé, akkor tényleg tökéletesen más lesz a dolog, mint a Rapülők. És így ráadásul megjelenhetett a női énekhang a dalokban, hol vokálként, hol szólóként.

G. P.: Nyilván Laci zeneileg azt is felmérte, hogy bár szövegíróként már talán megfelelek, meg talán rapperként is, na de énekelni kevéssé tudok. Kelletek vokális támaszok. Attól, hogy végül három nagyon különböző karaktert választottunk, egy újfajta dramaturgiai lehetőség is adódott a dalokban. Egy témát többféle női szemszögből meg lehet világítani például. A Hello édes című dal egy szeretői közt tébláboló, kapcsolataiban elvesző pasiról szól.

hvg.hu: Sokan vádolták azzal a Jazz+Azt, hogy az egy jól kigondolt nettó poppiaci termék.

D. L.: Nem tudom azt sem, ezzel mi lenne a baj, de az volt a helyzet, ami minden zenekarnál: összejöttünk a Gesztivel, és elkezdtünk beszélni arról, hogy kéne egy bandát csinálni. És megcsináltuk. Ráadásul olyan muzsikusokkal, akikkel már évek óta zenéltem. Ez a kapcsolat azóta is tart egyébként, egyfajta zenei közösség alakult ki, amelynek a tagjai hol a Best Of Gesztin tűnnek fel, hol én játszom velük.

hvg.hu: Bár elképesztően sikeres volt, alig két évet élt, miért lett olyan gyorsan vége a Jazz+Az-nak?

G. P.: Tizennégy tagú zenekar volt egy olyan időszakban, amikor olcsó fél-playback-haknikkal volt tele az ország. Egy ilyen produkciót fenntartani, szponzoráltatni, menedzselni sokkal több munkát kívánt, mint amit én ebbe bele akartam adni. Ez a praktikus szempont. Másrészt mindannyiunk életében vannak nehezebb időszakok, mind magánéleti, mind alkotói szempontból. Egyszerre jutottunk el egy olyan ponthoz 1999 végére, amikor úgy éreztük, hogy ha ezt így folytatjuk, akkor lehet, hogy össze fogunk veszni. Más volt a tempónk, már csak azért is, mert ez egy három generációs zenekar. A három lány egy generáció, én tíz évvel idősebb vagyok náluk, a Laci pedig szintén tíz évvel idősebb nálam. Most egyébként, 20 év múlva, már mindenkinek gyerekei vannak, Lacinak unokája is, mondtam, hogy legyen a nevünk Mamas and Papas and Nagypapa. De visszatérve, ez a három generáció kulturális értelemben nagyon sok. Ennek aztán lettek konfliktuspontjai, amelyek elkezdtek kis repedéseket létrehozni. Lehetett volna persze ezt menedzselni, de azt gondoltuk, ez nem szabadabbá tenne minket, hanem belenyomna egy olyan helyzetbe, amely épp akkor nem volt kényelmes. Utólag egyébként azt gondolom, lehet, hogy kellett volna erőfeszítést tenni azért, hogy túljussunk ezen a nehezebb szakaszon. Hosszabb távon is lehetett volna sikertörténet a Jazz+Az.

D. L.: Én is nagyjából így látom. Péter egyébként irtóztató nagy munkát végzett akkor a menedzselésben. Rossz volt nézni. Boldogabb országokban ez úgy megy, hogy van egy professzionális menedzsment, a művészeknek nem kell ezzel foglalkozni. Nekem meg amúgy is van egy rossz szokásom: nem szeretek semmit sokáig csinálni. Valószínűleg ezért vagyok többműfajú is, mert úgy szórakoztatom magam, hogy ha kicsit már rutinszerűvé válik valami, akkor váltok. Veszélyes dolog, amikor ez ember rááll egy gyártási folyamatra, amikor elkezd dalokat gyártani, musicalt gyártani. Egy idő után nem tudsz kikerülni a taposómalom-jellegből. Most például jó esne egy musicalt csinálni.

G. P.: Ja, már három éve nem írtunk…

D. L.: Te ne dumálj, most vagy benne egy új musical írásában.

Fazekas István

hvg.hu: Az mi is lesz?

G. P.: Az Ezeregyéjszaka meséiből készül. Eredetileg benne volt Laci is, de időközben kiszállt. Viszont van egy közös tervünk is, a Petőfi-musical.

hvg.hu: Arról mit lehet tudni?

D. L.: Nincs megírva egyelőre a történet. Illetve adott Petőfi valóságos élete, amely önmagában elképesztő izgalmas, hihetetlen sűrű, pedig csak az utolsó négy és fél évével foglalkozunk. De ebből egy darabot, egy izgalmas, koherens sztorit kell csinálni. Ez még nem tudott megszületni igazán. És addig nem érdemes belekezdeni a zeneírásba, amíg nincs egy jó dramaturgiai megoldás. Abban a pillanatban, ha megvan a központi gondolat, hogy mire építjük fel ezt a dolgot és hogyan, nekiugrom a zeneírásnak, dalírásnak, és ezután jön Péter a szövegírással.

hvg.hu: Nincs határidő a leadásra?

D. L.: Van. De mit csináljak, ha nem áll össze a hatásos, mély, elsöprő jelenetsor?

G. P.: Ahogy a Megint hétfőben is elhangzik: „

A verzió, B verzió. - Tervezni jó perverzió.