Charles Brandt regényét (eredeti cím: I Heard You Paint Houses) Martin Scorsese nagyon meg akarta filmesíteni – és ha az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino rendezője a huszadik századon átívelő maffiatörténetet szeretne készíteni egy bérgyilkossal a főszerepben, akkor

el kell neki intézni, hogy megtehesse. Mert leginkább a nézők nyerhetnek vele.

Valamiért Scorsese a fejébe vette – talán épp régi cimborája, George Lucas hatására, de hangsúlyoznám, hogy ez csak tipp, elképzelés, fantázia! –, hogy mivel a történet a második világháború környékén kezdődik, és a nyolcvanas évek hajnalán végződik, a megfelelő, vaskos helyeken kapjon digitális ráncfelvarrást a három főszereplő (meg mások is, de nyilván velük foglalkozunk leginkább), és ez olyan kemény feladat elé állította végül a rendezőnagyságot, és magát a Lucasfilmet is, hogy abba majdnem beleroppant a projekt. Az ír már tavaly kész volt, a rendező azonban elégedetlenkedett De Niro CGI-jal botoxolt arca miatt, ezért visszaküldte a kópiát a trükkcégnek, ahol a teljesen hihető pletykák szerint szinte szó szerint vért izzadtak, mire Scorsese végül átvette tőlük a munkát.

Netflix

Meglehet, addigra legszívesebben visszacsinálta volna az egészet, és a film első harmadára inkább szerződtetett volna fiatal színészeket – ahogy azt eredetileg is kellett volna, ám addigra már nyilván elszálltak a dolgok: nem lehetett visszamenekülni belőle. Pedig hát – és igazából ezért bosszantó ez a része a történetnek –, Az ír nem különösebben szorult volna rá a technikai truvájra, elvégre, a történet egyedibb részei azok, ahol már csak kicsit, illetve semennyire sem kellett a színészeit fiatalítani. A finálé aggastyán-sminkjeit pedig kiválóan megoldották a zseniális maszkmesterek.

Felesleges volt kínlódni ezzel, nem beszélve arról, hogy Scorsese épp csak azzal nem számolt, hogy ha az még rendben is lesz, ahogy a hitman Frank Sheeran arca kinéz (nincs rendben egyébként, nagyon nehéz megszokni De Niro műanyag fejét, sokszor mintha egy animációs film peregne előttünk, bár szerencsére Pescinek és Pacinónak nem kellett annyira nekiesni pixel-szikével), a teste ugyanúgy egy hetvenes évei közepe felé járó emberé marad. Úgy mozog, úgy pakol, úgy reagál (úgy öl), ahogy az ő korában mindez elvárható tőle.

Netflix

Scorsese persze zseni, tanár, igazi mozgókép-professzor, ezt nem veheti el tőle senki, én sem veszem: Az ír jó film, még egy ilyen vaskos malőr ellenére is az tud lenni – de ha ez nem lenne, akkor sem sorolódna a rendező legnagyobb alkotásai közé. Nem is kell mindig legnagyobb filmeket csinálni, miért kellene, Scorsese most 77 éves, viszont tele van energiával – és szerencsére ez még mindig inkább a művein látszik, és nem azon, hogy miket nyilatkozik a Marvel-filmekről.

Ez a film egyfelől hatásos újrafelhasználása annak, amit tőle gengszterfilm kategóriában láthattunk az utóbbi évtizedekben, másrészt a játékidő második fele azért azt is megindokolja, hogy úgy igazából miért is készült el Az ír. Addig azonban élvezhetjük mindazt, ami Scorsese és bűntörténet: a kiváló örökzöld-soundtracket, Thelma Schoonmaker bámulatos vágótechnikáját, az olykor gyors, máskor hömpölygő, epizodikus szerkesztést – és borzonghatunk a kiábrándult (fásult) humorral ábrázolt öldökléseken.

Közben pedig kibontakozik egy fura, de mély barátság Sheeran (amikor De Niro kilát mesterséges vonásain, látszik, hogy élvezi a karakterét) és a szakszervezeti legenda Jimmy Hoffa (Al Pacino bőven manírhatáron innen nyújt szuper alakítást) között, hogy aztán a végére a szokásosnál is lemondóbb, szomorúbb hangulatban vegyük sokadszorra, most mégis kicsit másképpen, ha úgy tetszik, véglegesen tudomásul, hogy

ott, ahol a bűn ennyire összefonódik mindennel és mindenkivel, nincs értelme abban bízni, hogy nem jut minden és mindenki a pokol ilyen-olyan kirendeltségeire.

Netflix

Mindeközben pedig ott brillírozik Joe Pesci, aki ezer éve nem vállalt szerepet, és egészen csodálatos, ahogy telejátssza a filmet, és bizony nem azt hozza, amit Scorsesénél általában kell neki: figurája persze gengszter, nem is akármilyen, ám nem az a robbanékony pszichopata – hanem egy másik, ha úgy tetszik, líraibb alkatú. De persze tudja az egész csapat, mi a dolga, így igazi Scorsese-minőséggel telik el a 209 perc: a film csak kicsit fáradt, és az sem rontja el, hogy könnyen lehet, eléggé sokszor eszünkbe juthat a megtekintés közben, hogy jaj, de megnéznénk a Nagymenőket, vagy a Casinót.

Az ír (amiért csak a Netflix volt hajlandó kifizetni 160 millió dollárt a mesternek ) nem másolat, nem utánzat, még csak nem is átlátszó önismétlés – epikus összegzés és búcsú is egyben, amelyben benne van minden, amit az idős Scorsese gondol Amerika újkori történelméről, hatalomról, erőszakról. Ön -és általános társadalmi hazugságokról. Benne van minden, de ennek a mindennek a legnagyobb része már benne volt korábbi mesterműveiben. Szívesen fogadjuk tőle újra (és meglehet, fogadnánk is még párszor). Egyszerűen most annyi történt, hogy a katarzis elmaradt.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: