Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sok fiatal már azt sem tudja, hogy a Kapa–Pepe-jelenetek honnan származnak, de őket ez nem zavarja. Mucsi Zoltán és Scherer Péter már huszonöt éve dolgozik együtt, társulatuk, a Nézőművészeti Kft. a tizedik születésnapját ünnepli. És még mindig tudják inspirálni egymást. Interjú.
hvg.hu: Arcul csapta önöket a kerek évforduló?
Mucsi Zoltán: Sok ez a huszonöt év, hát még Pepével! Nyilván mindannyiunk fejében ott van ez, én örülök, hogy ezt a tíz évet megértük. Amikor a Krétakör szétment, elgondolkodtunk Péterrel, hogy tudunk-e valamit csinálni. Sokakat felkerestünk, néhányan csatlakoztak hozzánk, néhányan visszautasítottak minket, de úgy voltunk vele, hogy nézzük meg, mi lesz belőle. Akkor még nem gondoltunk volna, hogy tíz évvel később ennyi felnőtt- és ifjúsági darabunk lesz. Utóbbiakat Péter rendezi, és úgy vagyok az ő sikerével, hogy amikor hallok róla, mindig meghal bennem egy darabka, és mély undort érzek vele szemben.
Scherer Péter: Ez egy angol színházi mondás – csodálatos!
M. Z.: Ebben a tíz évben azért volt két elég komoly buktánk, de ezeken kívül erős előadásokat csináltunk, és szerencsére úgy érezzük, szeretik is őket a nézők.
hvg.hu: Melyik volt a két bukta?
M. Z.: Halottról vagy jót, vagy semmit!
S. P.: Zoli miatt volt mindegyik bukás, azért nem akar róla beszélni. Tíz évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy annyi mindenkinek toltuk már a szekerét, próbáljuk meg most a miénket. Csináljuk a dolgunkat, és jó, hogy van dolgunk. Azt nagy sikernek tartom, hogy azok a kollégák, akiket mi is nagyra tartunk, szeretnek velünk dolgozni.
Kialakult körülöttünk egy kis holdudvar, 8-10 színésszel, zenésszel, íróval, még rockzenészek is megfordultak nálunk. A másik, aminek örülök, az természetesen a közönség. Ez a vállalkozás nem tud menni, ha hosszú távon szponzorálni kell egy előadást. A Bivaly-szuflé című darabunkat – ami egyébként nem volt bukta – le kellett venni, mert túl sokan voltunk benne, fegyverek dördültek az előadásban, és ha csak harminc ember hiányzott a nézőtérről, már nem volt rentábilis. De itt is nagyjából hatvan előadás után mondtuk azt, hogy engedjük el a kezét.
hvg.hu: Minifesztivállal ünnepeltek a Szkénében, egyes előadásaik után beszélgetéseket is tartottak. A Scherer Péterről szóló beszélgetés „Egyedül nem megy – egy életen át Mucsi Zoltán árnyékában” címmel indul, de Katona László és Kovács Krisztián, a társulat másik két tagja is reflektorfénybe került.
M. Z.: Önmagában az a nagy szám, hogy ennyit kibírtam Pepével. Már ebből is lehetne egy fesztivált csinálni. Nem tudunk objektíven tekinteni magunkra, de ha úgy érezzük, hogy egy bizonyos színvonalat megütünk, és érvényes előadásokat hozunk létre, amelyek érdeklődést váltanak ki, akkor beteljesítettük a célunkat. Nyilván, amikor megalakultunk, az volt az első terv, hogy a világszínház történetének a könyvébe aranybetűkkel legyünk beírva. Elég hamar beláttuk, hogy ez nem fog megtörténni.
S. P.: Azért, mert nincs meg a könyv.
A Zoli eltökítette. Én az arany filctollat megvettem!
Az a szerencsénk, hogy több lábon áll ez a minitársulat. Van, hogy kortárs írók kortárs darabokat kifejezetten nekünk ajánlanak vagy írnak, így remek dolgokat tudunk csinálni Háy János, Tasnádi István, vagy akár Parti Nagy Lajos nevével fémjelezve. De vannak úgynevezett saját fejlesztésű történetek, ahol mi választjuk meg a témát, a stílust, a modort, a zenei világot, meg ugye az ifjúsági előadások. Ha valaki végignézi a teljes repertoárt, akkor fel lehet fedezni kéz-és stílusjegyeket ezeken a darabokon, de ez mégiscsak három különböző szál.
hvg.hu: Tudják még inspirálni egymást, vagy huszonöt év után már nincsenek meglepetések?
M. Z.: Nekem Péter mindig meglepetést okoz…
S. P.: Most például azért vettem fel ezt az inget, hogy meglepetést okozzak Zolinak.
M. Z.: ’60 óta nem vett fel ember ilyet, feltételezem, hogy leértékelés volt…
S. P.: Nem zavar, hogy Hugo Boss?
M. Z.: Ha ez Boss, akkor vagy loptad, vagy kaptad. De térjünk vissza a kérdésre! Ha valaki ennyi ideje együtt van – és mi nagyon sokat voltunk és vagyunk is együtt –, és ott nincs veszekedés, akkor az a két ember vagy hazudik, vagy elmebeteg. Az a barátság fokmérője, hogy mit bír el. Hogy úgy ugratjuk egymást, hogy a vicceknek lehet igazsága, de sosem ütünk a gyenge pontokra. A veszekedést soha nem rosszindulat szülte. Mondjuk, kellett az én lojalitásom is…
S. P.: Persze, Zoli nagyon könnyű ember.
Az is volt a beceneve, hogy a Citromarcú Abonyi Rém. Így hívták már Szolnokon, annyira szerethető.
M. Z: Van, hogy másképp látunk valamit. Péter is eléggé ragaszkodik ahhoz, amit kigondol…
S. P.: Tehát egy makacs f*sz.
M. Z.: Nagyon sok ilyen helyzet volt, de muszáj igazodni egymáshoz. Volt, amikor kegyetlenül haragudtam rá, és azt gondoltam, miért ver engem a Jóisten egy ilyen szerencsétlen, fafejű ökörrel… (nevet), de olyan nem volt, hogy de kár, megint a Pepével kell dolgoznom. Vitatkozunk, makacskodunk, de amikor jó passzban vagyunk, nagyon jól működünk együtt – a színpadon is.
S. P.: Nekem az jut eszembe az inspirációról, hogy A piszkosak című előadásban Zoli egy kis „és még”-szerepet játszik…
M. Z.: Hát mert ilyet adtál…
S. P.: Mert ennyire volt időd! Szóval ott megjelenik a Zoli Rejtő Jenőként, és egy teljesen más arcát lehet látni, mint amit megszoktunk. Nagyon szép, ahogy játszik. Lehet, hogy most romantikus kedvemben vagyok, és most nem osztom, de hogy tud-e engem inspirálni? Tud!
M. Z.: Jó, hogy erről van hangfelvétel, mert ezt holnap már letagadja.
hvg.hu: A mára védjeggyé vált Kapa–Pepe-párosuk Csányi János legendás rendezésében, a Szentivánéji álomban tűnt fel először, majd végigvonult a Jancsó-filmeken. Most is ezerféle dolgot csinálnak, tévéfilmekben, sorozatokban játszanak, az ország mégis leginkább Kapa–Pepeként ismeri önöket. Nem bánják?
M. Z.: Szerintem elég sok kolléga örülne annak a bánatnak, hogy – ha lehet ilyet mondanom – emblematikus lesz, még ha párban is. A mi életünkben ez a találkozás sorsfordító volt. Mint ahogy kellett szerencse is, és kellett Grunwalsky Ferenc, Szomjas György és Jancsó Miklós is, de nem szeretem sorolni, mert nagyon sok embert kihagyok, akik formáltak minket, és sokat köszönhetünk nekik.
S. P.: Ezt sokszor kérdezik tőlünk. Egyszer már mondtam, is, hogy csodálatos, ha egy színész pótolhatatlanná tudja tenni saját magát, hiszen valahol mindannyiunknak célja, hogy eljusson erre a szintre, bármilyen szakmában. Mind a kettőnknek van egy önálló élete is, Zoli játssza a Tóth Jánost, a Munkaügyeket, a Nehéz című darabot, ami szinte monodráma, és nekem is megvannak ezek: a Klamm háborúja, a Mario és a varázsló, amelyekben nélküle vagyok. Erre szokta mondani Zoli, hogy jó, jó, de azokban szar is vagy! Lehet! De akkor legalább ketten kiteszünk egyet – az is valami, nem?
M. Z.: Egyszer készült arról egy felvétel, hogy Miki bácsiról beszélgetünk a főiskolán, és nem tudom, lehet, hogy Péter valami cucc hatása alatt volt, de azt mondta, hogy neki az édesapja mellett Miki bácsi is egy apuka volt, „meg hát Zoli”. És akkor azt gondolom, hogy egy apának… van kötelezettsége…
S. P.: Igen, úgyhogy most adj egy kis pénzt. Indul az iskola. Kell még egy ing.
M. Z.: Ez egy jó teher mindkettőnk számára. Jót tesz a kapcsolatnak, hogy mindkettőnknek jelentős külön útja van. Lehet, hogy ha 25 évig ugyanolyan tempóban dolgoztunk volna egymás mellett, akkor valamelyikünk megöli a másikat.
hvg.hu: Pedig sokan a fiatalok közül már nem is tudják, hogy a jeleneteik honnan származnak. Csak rákapnak a Kapa–Pepe-humorra.
S. P.: Múltkor mondta nekem egy kislány, hogy az anyukája imádja a Ne fütyülj!-t. Kérdeztem, hogy tudod, hogy az miből van? Persze – vágta rá –, hát a netről!
M. Z.: Amire mi törekedtünk, és törekszünk is mindig, hogy bemutassuk ezt a csetlő-botló, nagyon emberi humort. A figurák is hatnak egymásra: kiborulok a másiktól, de ha nincs ott, megőrülök.
S. P.: Ez a két karakter keresi magát a világban. Miki bácsi nagyon tudta, hogy mit akar kezdeni velük. Az egyik rokonom mondta, hogy „Peti, néztük valamelyik filmedet, hát ne haragudj, egy negyedóra után elkapcsoltuk”: ez is egy érvényes gondolkodásmód, de ha megnézed ezt a hat filmet, akkor rájössz, hogy ez mégiscsak a ’90-es évek végének, 2000-es évek elejének egy nagyszerű lenyomata.
hvg.hu: Van, aki a pénzénél maradt, és van, aki egy fillért sem kapott a színházi tao-pénzek megszüntetése után. Önöket hogy érintette a jelenlegi rendszer?
M. Z.: Abban a formában, ahogy a tao korábban működött, nem volt jó. Sokan kihasználták a joghézagokat. De ahogy elintézték, és ahol most vagyunk, az sem jó, és nem igazságos. Én úgy látnám jónak, hogy van egy adott összeg – ezt megkapja az egész színházi szakma – és amennyi a taód hároméves átlaga volt, arra kijön egy összeg, amit igényelhetsz. Mindenki annak függvényében kapná a pénzt, ahogy teljesített. Ez igazságos lenne. A mostani rendszerben aránytalan eltolódások vannak, és pontosan tudjuk, hogy jó néhány színházat úgy érintett, hogy most az életben maradásért küzd.
S. P.: A független szféra mindig picit mostohagyerek volt: szellemi szempontból nem biztos, hogy baj, mert gondolkodni mindig jobban lehet, ha nincs olyan sok pénz. Nyilván, ha éhen kell halni, az is szar. Ahhoz tudnám hasonlítani a teljes magyar független szféra állami finanszírozását, mintha átadnák az M7-es autópályájának egy 200 km-es szakaszát, de lehagynák róla a fényvisszaverő rudakat. Azt már ne, az már drága. A repkedő milliárdokhoz képest ez körülbelül ilyen tétel. Ez a finanszírozási helyzet a művészi gondolkodást is behatárolja. Bizonyos darabokat nem tudunk megcsinálni, mert nem tudjuk rentábilisan értékesíteni. Ha a limiten belül tudsz kreatív és látványos lenni, akkor tudsz működni. Én tíz éve játszom egy darabot, most megkértek, hogy vállaljam olcsóbban. Mi is érezzük ennek a hatását, természetesen.
M. Z.: Nálunk a hatszereplős előadás már megaprodukció. Nyilván más darabok is előkerülnének, ha az éves támogatásunk több lenne. Pintér Béláék eszméletlen dolgokat csinálnak, ott rengeteg költség van, sokszereplős darabok, élőzene stb. Őket jóval erőteljesebben sújtja a mostani helyzet, de ha végignézünk az eredményeiken, a nemzetközi kritikákon, akkor egyértelmű, hogy annak a társulatnak nem vergődni, hanem hasítani kellene.
hvg.hu: A társulatok rákényszerültek, hogy emeljenek a jegyárakon, de meddig lehet menni ezen az úton?
M. Z.: Ha én kiírnám, hogy 15 ezer forint a jegy a Nehézre, akkor 19.30-kor ülhetnék itt egyedül, és nézhetném, hogy milyen szépen folyik a Duna. Senki nem jönne be. Vidnyánszky Attila elmondta, hogy sok ember nem jut el színházba, de a Nemzetibe majd ingyen is elmehetnek. Egyrészt azt gondolom, hogy ez egy nemes gondolat, másrészt pedig azt, hogy ha a mi költségvetésünket felemelik 60 millió forintra, akkor 500 és 1000 forint között fogjuk árulni a jegyeket. De ahhoz kell, hogy legyen bevételünk. Sajnos, ha van rá szándék, akkor sem engedhetjük meg magunknak, hogy nehéz helyzetben lévő embereket hozzunk be – kivétel ez alól az ifjúsági program.
S. P.: Azokat az előadásokat rengeteg suliba visszük, van, hogy mi pályázunk, van, hogy cégek fizetik ki nekik, vagy szülők, mert tetszik nekik és összedobják. Ezek eleve olcsó jegyek, és lent is tartjuk az árakat.
hvg.hu: Péter, több interjúban is elmondta, hogy nem szeret politizálni – az előadásaik viszont erősen társadalomkritikusak, tabukról akkor is beszélnek, ha az ellene megy a mostani rendszernek. Zoltán ezzel szemben időnként aktívabban fogalmazza meg a véleményét politikai kérdésekben.
M. Z.: Én sem szeretek politizálni, de mivel a politika bejön az életembe, bejön a színházba, a lakásba, kikerülhetetlen. Az fontos, hogy reagáljunk a dolgokra, ha más a véleményünk, vagy akkor, ha valamit egyenesen helytelennek, butának tartunk. Nyilván nagyon fontos lenne a régebbi egyiptomi mezőgazdasági szokásokról előadást csinálni, de arra reflektálunk, amiben vagyunk – vagy drámai formátumban, vagy görbe tükörben. Nem szeretem, amikor egy színház direkt politizál, olyanban nem szeretnék részt venni.
S. P.: Én attól vagyok a legszomorúbb, hogy harminc évvel az új magyar demokrácia születése után újra aktuális lett a politikai színház. Hiszen ez demokrácia, kinek kell beszólni? Az iskolai bántalmazás, a függőség, vagy akár a családon belüli erőszak megjelennek nálunk, és erőteljes véleményünk van arról, hogy hogyan érdemes ezekről a témákról párbeszédet kezdeményezni. A darabok hol súrolják, hol teljesen ellene mennek a politika véleményének, de az, hogy tabutémáról beszélsz, sokkal inkább társadalmi tett, mint politikai. És ez dolga a színháznak.
hvg.hu: Gondolkodtak már azon, hogy mennyi ideig csinálják még a Nézőművészeti Kft.-t?
M. Z.: Azt beszéltük meg Péterrel, hogy ha százéves lesz a Nézőművészeti, akkor abbahagyjuk. Ha a többiek folytatják, mi akkor is kiszállunk belőle.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
