Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az 1986-ban megjelent kétkötetes mestermű, az Az stúdiófilmes moziadaptációjának első fele akkorát szólt 2017-ben, hogy minden idők legjövedelmezőbb horrorfilmje lett belőle. Derry sokat szenvedett gyermekei, azaz a Vesztesek klubja tagjai most felnőttként néznek szembe Pennywise-zal, a démonbohóccal, az alkotók mégis elbújtatják őket a gyerekszínészek mögé. A casting tökéletes, a látvány nagyzoló – az érzelmi hatás meg sem közelíti az előzményét. Kritika.
Félő, hogy azok számára is inkább fárasztó lesz a finálé, aki jól tudják, hogy már könyvnek is gyengébb volt a második rész. A rendező Andy Muschietti és csapata az előző filmben nem használta a regény párhuzamos elbeszélésmódját, vagyis azt, hogy nem feltétlenül válik el élesen a Pennywise-zal küzdő Vesztesek klubja gyerekkori és felnőtt énje – a filmben ez történt, és nem is állt rosszul a produkciónak a lineárisabb történetmesélés.
Az Az minden blockbuster-betegségével együtt is tudott arról szólni, amiről a regény: arról, hogy a felnőttek mennyire felelősek azért, hogy
a gyerekek gyerekek maradhassanak, és ne kelljen nekik túl korán ráébredni arra, hogy milyen felnőtt lehet belőlük. A szüleik hibájából.
A veszélyeztetésről, szeretetlenségről, és arról, hogy a felnőtt létbe mennyi terhet cipelünk bele a gyerekkorból, kevés olyan szomorú és izgalmas kommersz regény született, mint Stephen King műve, és a Warner mozifilmje rendkívül ügyesen őrizte meg a sztori multiplex-kompatibilis motívumait, valamint jó érzékkel ültette fel a srácokat arra a divathullámra, amit most a Stranger Thingsnek tulajdonítunk.
Pedig hát Bill, Beverly és a többiek már akkor elszántan bicikliztek rejtélyes ügyek és látomások nyomában, amikor nem csak a Netflix sorozata nem volt a kanyarban, de arról sem voltak fogalmaink, hogy egyszer majd lesz olyan, hogy streaming. Nem is kell ezt túlmagyarázni: a nyolcvanas éveknek felesleges lett volna eljátszania, hogy milyen volt a nyolcvanas évek.
Az Az első része első körben tehát egy ügyesen összerakott horrorfilm volt, egészen zseniális gyerekszereplőkkel, picikét erőltetett CGI-ijesztgetésekkel, és kellőképpen ihletett Pennywise-zal, vagyis Bill Skarsgårddal, valamint Derry nagykorú lakosainak nem túl komplex bemutatásával arra bőven futotta, hogy a nagyközönség kíváncsi legyen a történet végére. Vagyis arra, hogyan oldják meg a befejezést. Megoldották, megoldották, hagytak is rá játékidőt maguknak, 169 perc egy horrornál szinte rekordnak számít – ám sajnálatos módon Gary Dauberman forgatókönyvíró, aki mellett most nem volt ott az első fejezet scriptjének másik két szerzője, Chase Palmer és Cary Fukunaga, nem azzal foglalkozik, amivel kéne, vagyis nem oszt megfelelően jelentős lapokat az egészen kiváló, Derrybe visszatérő Veszteseknek.
Így James McAvoy-nak, Jessica Chastainnek, Bill Hadernek, Isaiah Mustafának, Jay Ryannek, James Ransone-nak és Andy Beannek nem maradt más, mint hogy színészi képességeiket szinte csak arra használhassák, hogy bebizonyítsák: tudnak hasonlítani Jaeden Martellre, Sophia Lillisre, Finn Wolfhardra, Chosen Jacobsra, Jeremy Ray Taylorra, Jack Dylan Grazerre és Wyatt Oleffre. Pedig ennyivel aligha lett volna szabad beérnie a rendezőnek, hiszen a felnőttek hiába menekültek a több mint két évtizedes felejtésbe, a két Vesztesek klubjának nem versenyezni kellett volna a nézők kegyeiért, hanem összeolvadnia – máskülönben semmit sem ér az egész mutatvány. Vagy alig többet két rongyos lufidarabnál.
Igen, mondhatjuk, hogy a Második fejezet sokkal inkább igyekszik másolni King dramaturgiai szerkezetét, mégsem tűnik igazán értő adaptációnak – még akkor sem, ha az író hibáit képes lemásolni, ami leginkább arra értendő, hogy ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk szereplőinkhez, csak távolodunk tőlük, és a sztori végére alig marad valami az átélhető drámából, King magával ragadó pszichologizálásából.
Csupán néhány tehetséges felnőtt színészt látunk (meg még ugyanannyi gyereket a flashbackekben, amelyek egyébként legtöbbször teljesen feleslegesek), és egy szörnyet, aki már annyira sem félelmetes, mint amennyire az tudott lenni jóval a finis előtt.
Pennywise-nak azért persze vannak pillanatai, mint ahogy a meggyötört hősöknek is, akik vele szemben állnak, csak épp a filmnek nincs egyetlen igazán megjegyezhető, magunkkal vihető pillanata. Ami bejött két éve, azt erőltették tovább. Pedig mesélni kellett volna „csak” – legalább olyan elhivatottan, mint ahogy az Első fejezet idején sikerült.
Ez a film igazából nem egy kimunkált, iszonyú hosszú mozgókép második fele, hanem egy rutinos megoldásokkal levezényelt tipikus folytatás, amely nagyobb, hosszabb, vágatlanabb – és szinte felesleges. Vizuálisan profi, ám épp annyira lélektelen is sokszor. Pont, mint a legtöbb hollywoodi második rész.
Így hát az ősz első eseményfilmje nem más, mint egy sikerre ítélt, kötelező jelleggel fontoskodó iparosmunka, amely lehet, hogy pont azért lett olyan, amilyen, mert készítői biztosra mehettek – nyomás alatt talán sikerült volna nem túlfújni azt a bizonyos, fenyegetően szépséges lufit.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
