Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Meredek érzelmi hullámvasútra vitt bennünket Matt Berninger és együttese a Sziget Fesztivál negyedik napján. Mi pedig hálával telt szívvel tapsoltunk a boldog-szomorú daloknak.
Nem csak a szigetes hét ékköve volt az amerikai National fellépése a fesztiválon, de az idei hazai koncertszezon egyik kihagyhatatlan pillanata is. Nem kizárólag azért, mert a mai könnyűzenei színtér egyik legizgalmasabb, legmegkapóbb artrock vagy indie-rock zenekara (a skatulyák tulajdonképpen teljesen feleslegesek a National esetében) látogatott el Budapestre, hanem, ahogy azt pár napja Iggy Pop kapcsán is leírtunk, persze az ő esetében egy kicsit más színezettel, egy olyan együttest láttunk élőben zenélni, amiből manapság kevés van és nagy eséllyel nem is lesz sokkal több a közeljövőben. De minden bizonnyal a távoliban sem.
Mert ilyen, művészi zenei kommunikációra törekvő, személyes, dalokat író, közben meg a hallgatókat különös hangtájképekre invitáló, hangos, zajos, gitározós, az elektronikát is kreatív módon felhasználó együttesekből nincs túl sok manapság. És a különféle (zenei és zenefogyasztási és zeneipari) trendek sem pont arra mutogatnak, hogy másképp legyen majd.
A National ennek a kipusztulóban lévő állatfajnak az egyik kapitális példánya. És pont annyira komoly és nagyszabású, mint amit a zenekar neve sugall, ha nagyon leegyszerűsítve akarnánk fogalmazni: a Joy Division, Leonard Cohen, Nick Cave és a Wilco szerelemgyereke. Bár ez mindjárt négy szülő – mindegy.
A kétezres évek új gitárzenei reneszánszának hajnalán, 2001-ben adták ki első nagylemezüket, de csak évekkel később, a 2007-es Boxerrel futottak be – pont akkor, amikorra az évtized nagy gitárzenekarai épp elfáradtak vagy már nem tudtak érdemben előre lépni.
A National éppen ekkor borult virágba. Lépésről-lépésre lettek az egyik legfontosabb alternatív rockzenekar: a 2010-es High Violettel, és a zenekar mai napig egyik legnépszerűbb számával (a sláger szót kicsit félve írnánk le), a Bloodbuzz Ohióval óriásit léptek előre, a 2013-as Trouble Will Find Me-vel és a 2017-es Sleep Well Beasttel elértek a csúcsra, az idei I Am Easy to Find pedig már egy beérkezett zenekar nagylemeze, amivel a National azt bizonyítja, hogy képes albumról-albumra másképp összerakni, sőt, új darabokkal is bővíteni az építőkocka-készletet.
A National fókuszában a magas, szakállas, ritkuló szőkés hajú Matt Berninger áll. Nem így képzelünk el egy rockandroll-frontembert, de ez egyrészt nem is baj, ráadásul egy ilyen zenekarhoz nem egy átlagos frontember illik. Amíg a farmeros, pólós zenészek teszik a dolgukat a színpadon – de milyen jól teszik! főleg a zenekar hangzását alapvetően meghatározó gitáros-ikerpárt, Aaron és Bryce Dressnert kell figyelni -, addig a szövetnadrágos, fekete inget viselő Berninger, akiről inkább az jut az ember eszébe, hogy egy nyugati-parti egyetem elszabadult irodalomtanszék-vezetője, aki ma este több vörösbort ivott a kelleténél, vagy egy többkötetes író, akinek az idei könyvvásárra hozta ki az első regényét magyar fordításban a Magvető vagy a Jelenkor, szóval ez az ember, tántorogva, úgy mint aki csak félig van itt, vagy egészen nem, szántja fel a színpadot.
Rettentően expresszív és hihető az, amit csinál. Teljes lényével áll a dalok mellé (vagy a dalokba vagy azok mögé), nem azt látjuk, hogy előad, elővezet történeteket, hanem hogy ott és akkor átéli azokat, színház van, de nem előre megkoreografált történések, hanem valós időben születő cselekmény. Ilyen értelemben pedig esetében az sem az unásig, sőt, rogyásig ismert poprock-kánonból jön, amikor lemászik a közönséghez, átmászik a kordonon. Sőt: a koncert végén egész egyszerűen kijön a nézőtérre a közönség közé.
Eközben pedig egy elképesztően megkapó együttes játszik mögötte. Olyan zenészek, akik mellett lehet, hogy holnap elmész az utcán, akikből az csinál csodalényt, amit a színpadon művelnek. Az viszont csodalényt csinál belőlük. A National minden egyes száma egy önálló zárvány, minden egyes gesztusuk elvisz valahova, nem csak a dalok, nem csak a szövegek, hanem az a szétmálló hangerdő, ami foglalatot ad ezeknek, a néhol csilingelő, néhol gyomorba rúgó vagy cunamiként hasító gitárok, a finom eleganciával használt elektronika, a dalok különös lüktetése, a szívbe markoló fúvósók.
Játszhattak volna kétszer, háromszor ennyit is. Ez az éjjel soha nem érhet véget, gondoltuk minden pillanatban.
