Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A zsidókat a náciknak felkínáló berlini zsidó nőt, Stella Goldschlagot az utókor próbálja valahogy érthetővé tenni úgy, hogy közben ne mentse őt fel a bűnei alól. A története most egy regényt inspirált, de született már az életéből musical és film is. Pedig ha volt valami, amire Stella Goldschlag nem vágyott, az az, hogy a történetét a szórakoztatóipar hasznosítsa.
Igaz történet alapján könyvet írni egyszerre hálás és kockázatos vállalkozás. A Spiegel újságírója, Takis Würger egy olyan témát dolgozott fel és úgy, hogy az eladott példányokat tekintve hatalmas sikert ért el, az irodalmi és a közélet reakciójából kiindulva viszont igazi darázsfészekbe nyúlt, a bírálói szerint ugyanis irodalmilag értékelhetetlen szöveget írt, amely szórakoztatás céljából, a történelmi tudatosság mellőzésével önti nyakon cukros sziruppal a holokausztot.
A Stella Takis Würger második könyve. A Spiegel 33 éves újságírója két éve debütált az első regényével (Der Club), amely hatalmas siker volt, 90 ezer példány fogyott belőle. Érthető módon nagy várakozás előzte meg a második könyvét, amelynek a kiadására a neves Hanser Verlag vállalkozott (magyarul a Scolar gondozásában jelent meg).
A könyv címét adó Stella Goldschlagnak a történetéből már dokumentumfilm, ténykönyv, játékfilm és musical is készült.
Most pedig már a fikció sem adós az élete feldolgozásával. A Hanser Verlag már a megjelenés előtt erős marketingkampánnyal korbácsolta fel az elvárásokat, az azóta megjelent kritikák viszont alaposan lerántották a regényt ezekből a magasságokból.
Würger Stellája bosszantó, sértés, sőt egyenesen vétség – szimbóluma egy szakmának, amely a jelek szerint minden etikai és esztétikai mércéjét elvesztette, ha képes egy ilyen könyvet úgy eladásra kínálni, mint értékes hozzájárulást a holokauszt emlékezetéhez. Maga Stella Goldschlag sem érdemelte meg ezt a regényt
– írta például a Süddeutsche Zeitung kritikusa.
Kissé naiv és romantikus
A könyv címe Stella ugyan, de épp ő, a Gestapo szolgálatába álló zsidó nő az, akiről keveset tudunk meg. Ezt azonban aligha lehet a szerző szemére vetni, hiszen ő az elbeszélő szerelmes svájci fiú, Friedrich tapasztalatain keresztül adja át a történetet, Stellából annyit látunk, amennyit a svájci lát. A könyv nyelvezetét is sokan bírálták Németországban – a Die Zeit szerint például a Stella a gyerekkönyvek stílusában íródott, és tele van elbeszélői klisékkel –, de a regény fordítójának, Bán Zoltán András irodalmárnak ezen a téren nemigen volt hiányérzete. „Fontos tudni, hogy a regény egyes szám első személyű elbeszélővel dolgozik. Svájci, amolyan gazdag, úri családból származó fiatalember a narrátor, aki húszévesen, azaz 1942-ben utazik Berlinbe, mégpedig a saját akaratából. Nevelődési utazás ez; meg akarja tudni, mi igaz a pletykákból, amit a nácikról és egyáltalán a németekről terjesztenek Svájcban. Naiv döntés, kissé romantikus, de teljesen érthető. És talán ezért is lesz kissé naiv és romantikus a regény” – magyarázza a fordító.
Bán Zoltán András szerint ezzel függ össze, hogy mennyiben irodalmi a nyelv, amelyen az elbeszélő megszólal: „Nyilván kevéssé, hiszen amolyan tapasztalatlan fiúról van szó, aki ráadásul egy gyerekkori sebesülése miatt nem látja a színeket. Nem színvak, de színek helyett csak a szürke különféle változatait észleli. Ennek megfelelően eléggé kopár a szöveg. De ez inkább előnyére válik. A szituációk igen erősek, és ez, no meg a párbeszédek plaszticitása, kárpótolhatja azt, aki színesebb nyelvre vágyik. Másrészt meg olykor túlzottan is irodalmi, keresett és kimódolt nyelven szól az elbeszélő. De hát svájci úri gyerek ez a Friedrich, akit a beszédmodoráért berliniek is (és nem csak a nácik) kissé agyalágyultnak vagy minimum csodabogárnak tartanak. Szerintem ez megfontolt írói stratégia volt.”
Az igazi Stella
Aki az igazi Stellát akarja megismerni, annak Peter Wyden könyvét (Stella: One Woman’s True Tale of Evil, Betrayal, and Survival in Hitler’s Germany) érdemes fellapoznia. Wyden – maga is zsidó – iskolatársa volt Goldschlagnak Berlinben, és mint sokan mások, ő is szerelmes volt a lányba, akinek a sorsát lényegében egy életen át követte. Wyden nem a fikció, hanem a tényfeltárás eszközeivel próbált utánajárni annak, hogy mi az igazság, mi a méltányosság Stella Goldschlaggal kapcsolatban, és mennyire sok rétege van egy embernek – mindezt némi személyes szállal erősítve.
Évtizedekkel az után, hogy kiderült, nemcsak a háborúnak volt hatása Stella életére, hanem Stellának is a háborúra, Wyden elkezdte rekonstruálni a történteket. Ehhez magának Stellának a segítségét is kérte, aki ekkor már új névvel élt valahol Nyugat-Németországban.
Stella lényének a feszültsége rengeteg forrásból táplálkozott, ezeknek az egyik meglehetősen fontos összetevője volt, hogy zsidó lány létére tulajdonképpen a náci propaganda genetikai ideáljának a megtestesítője volt: sudár, szőke, világos bőrű, úgynevezett „klasszikus árja” vonásokkal – bármilyen megtévesztőek legyenek is ezek. Würger és Wyden könyvéből, illetve a háború után a Stellát felelősségre vonó bírósági papírokból is kiderül, hogy ez a berlini zsidó nő nagyon is tudatában volt a külseje vonzerejének.
Stella eleinte próbált ellenállni a beszervezésnek, még úgy is, hogy a Gestapo kínzással, erőszakkal és válogatott fenyegetésekkel próbálta meggyőzni. A nácik legmeggyőzőbb érve viszont az volt, hogy a szüleit elfogták, és kilátásba helyezték az Auschwitzba szállításukat. Stella azonban azok után sem szállt ki, hogy a szüleit valóban elszállították Auschwitzba.
Goldschlag a háború végéig a Gestapónak dolgozott, még szülei halála után is. Sosem adott rá magyarázatot, hogy miért vett részt a zsidóüldözésben még akkor is, amikor szüleit már elgázosították
– írja Takis Würger a könyv epilógusában. Mint ahogy az sem derült ki sosem, hogy Stella Goldschlag hány zsidót adott a Gestapo kezére, csak annyi tudható biztosan, hogy több százat.
Stella tehát része lett a gépezetnek, amivel hatalom és privilégium járt, és amit aztán egyre nehezebb lett volna feladni.
Holokauszthoz méltó irodalom?
Stella Goldschlag története – feltehetően ez inspirálta Takis Wügert is – a morális csapdahelyzet miatt olyan lebilincselő, mert a könyvet olvasva újra meg újra beszivárog a gondolatainkba, hogy mi mit tettünk volna a helyében. Ami egyúttal megnehezíti azt is, hogy fekete-fehér ítéletet hozzunk róla. Takis Würger könyve viszont nem sokat segít abban, hogy megértsük, Goldschlag miért folytatta a nagyon hatékony munkát a Gestapónak, azok után, hogy a szüleit már rég deportálták, és hogyan volt képes aztán együtt élni ezzel az árulással.
A német sajtó, ahogy korábban már szó volt róla, nem volt kíméletes a fiatal szerzővel (vagy a könyvet kiadó tekintélyes Hanser Verlaggal). Az erős kritikák azonban nem fogták vissza az olvasókat, akik hatalmas példányszámban vették a könyvet, amelyet a Deutschlandfunk egyenesen holokausztgiccsnek nevezett. A Die Welt cikke pedig azt firtatta, hogy vajon rossz-e ez a könyv csak azért, mert szórakoztat.
Nem Würger könyve azonban az első, amely megkapta ezt a jelzős szerkezetet. Sok kritikus szerint Bernhard Schlink A felolvasó című könyve vagy a Schindler listája című film is kimeríti a holokausztgiccs fogalmát – igaz, az olvasókra és a nézőkre ettől függetlenül nagy hatással lehetnek, mint ahogy a Stella sem véletlenül szerepelt szépen az eladási listákon.
A Németországban zajló vitában megszólalt az irodalomkritikus Sigrid Löffler is, aki szerint az elmúlt 10-15 évben egyfajta paradigmaváltás figyelhető meg a holokausztirodalomban. Miután az olyan túlélők, mint Primo Levi vagy Jorge Semprún már nem tudósíthatnak első kézből a nácik példátlan megsemmisítő gépezetéről, másodkézből születik az emlékezetirodalom. A fiatalabb szerzők a holokausztra szabadon felhasználható alapanyagként tekintenek, ezért ma már nem dokumentarista irodalom születik a témában, hanem dokufikció, sőt simán csak fikció.
A Stella körüli vitában megfogalmazódott egy olyan következtetés, hogy egy holokauszthoz nyúló szerzőnek nemcsak irodalmi, hanem morális elvárásokhoz is fel kell nőnie. De vajon tényleg meg kell ütnie egy bizonyos szintet a holokausztirodalomnak? „Kissé frivol módon erre azt felelhetném: hát persze, de hát minden derék irodalomnak meg kell ütni egy bizonyos szintet!” – mondja erre Bán Zoltán András. Azt viszont már badarságnak tartja, hogy a holokausztirodalomnak még jobban meg kell ütnie azt a bizonyos szintet:
Olyasmit sugall, amit Orwell híres tézisének paródiájával tudnék jellemezni: minden komoly irodalom színvonalas, de a holokausztirodalom még annál is színvonalasabb!
Bán Zoltán András szerint ugyanakkor „ez amolyan német dolog”, mert náluk – érthető okokból – a holokauszt és a hozzá kapcsolódó kultúra „némileg szakrális jelleget öltött”. Csakhogy az ilyesfajta előírások végzetesek lehetnek – figyelmeztet az irodalmár az ötvenes évekből hozva példát erre, akkor ugyanis kötelezőnek volt kikiáltva például a Révai József által megfogalmazott téma: a férfi és a nő egyenlőtlen fejlődése házasságban. „Nem hinném, hogy ide akarunk visszajutni” – mondja.
Kinek áll jogában?
Stella Goldschlagot az utókor valahogy érthetővé, felfoghatóvá akarja tenni – lehetőség szerint úgy, hogy közben ne mentse őt fel a bűnei alól. Wyden kutatómunkával, Würger romantikával teszi ezt, a német közélet és irodalmi közeg pedig épp egy vitával, amelynek lassan egy jogi elágazása is lesz.
A Takis Würger könyve körüli felháborodás nemcsak az irodalmi elvárásokat érinti, hanem egy furcsa jogi küzdelmet is beindított. Ha ugyanis volt valami, amire Stella Goldschlag nem vágyott, az az, hogy a történetét a szórakoztatóipar hasznosítsa. A Stella körül körvonalazódó jogi konfliktus azt a kérdést próbálja majd eldönteni, hogy mi legyen a kényes kapcsolattal, amely a post mortem személyiségi jogok és a művészeti, tudományos szabadság között van.
A Stella Goldschlaghoz kötődő minden személyiségi jog felett az örökösök rendelkezhetnek, ők pedig egy ügyvéden keresztül felszólították a Stella című musicalt műsoron tartó Neuköllner Opert és a Hanser Verlagot is arra, hogy vegyék le a darabot, illetve álljanak le a könyv árusításával. A könyv megjelenésekor közleményükben azt írták, hogy Stella Goldschlag mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy az életrajzát felelősségteljesen mutassák be, és nem akarta, hogy a tragikus életének bármelyik részletét kiragadják a kontextusból vagy torzítsák. Nem akarta, hogy a Gestapónak végzett munkájáról a háttér megvilágítása nélkül beszéljenek.
A Stella egyik kényszerűen levont üzenete/tanulsága mindenesetre az, hogy a holokauszt – ha az egyéni sorsokig leásunk – nem fekete-fehér: életek, sorsok csúsztak bele valamiféle szürke zónába, ahogy Primo Levi nevezte. A csontig hatoló kompromisszum és a vegytiszta önzés pedig sokszor a túlélés záloga.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
