Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
2011-ben indult, hétfőn pedig véget ért minden idők legnézettebb sorozata. Aki végignézte, annak nyolc évadon, 73 részen, számtalan gyilkosságon, szexjeleneten és meglepetésen kellett átverekednie magát. A Trónok harca nem az első kultsorozat, amely megosztja az embereket, de kevés tévés vállalkozásnak voltak ennyire elkötelezettek a rajongói és a fanyalgói. A sorozat lezárása alkalmából megpróbáltuk megérteni a saját hozzáállásunkat a Trónok harcához. (Minimális spoilerezéssel.)
- Így indultunk neki az utolsó évadnak.
- Így látta a forgatást egy magyar statiszta.
- Így nyilatkoztak nekünk a színészek.
A fantasyrajongó karambolja az HBO-val
Éppen nem tudtam, mit olvassak, mikor az egyik barátnőm ajánlotta, hogy van ez a Trónok harca. 2009-et írtunk, zimankós októberi hétvége volt, a baráti társaságot a folyamatosan zuhogó eső beszorította a mátrai hétvégi házba, én meg nem szeretek társasozni, úgyhogy gondoltam, délutáni programként akár bele is olvashatok. Gyerekkoromban a Narnia elintézte, hogy alapvetően szeressem a fantasyt, bár annál már többet vártam, hogy egy ilyen regény kimerüljön a kardozós-sárkányos-varázslós szentháromságban.
George R. R. Martin világa pár fejezet után beszippantott, még úgy is, hogy a nagy ajánlgatás közben elspoilerezték, hogy Ned Stark a kötet végén meghal, és egyébként is hullanak a figurák, mint a legyek. De megtetszettek karakterek, életszerűnek találtam a sokféle szempontot: a szükségszerű és fájdalmas konfliktusokat, amikor amúgy külön-külön szimpatikus emberek érdekei ütköznek feloldhatatlanul. Jólesően borzongatott, ahogy a Másoktól való rettegés beszivárgott a lapok közé, és rettenetesen kíváncsi voltam az Erdő gyermekeire. Nagyon bírtam Havas Jont és Tyriont, Jaime jellemfejlődése pedig az egyik kedvenc történetszálam lett. Ezt még akkor is szívesen olvastam, amikor a negyedik kötetre ráuntam az egészre. Egyébként is ritkán látom indokoltnak, hogy egy történet elmondására ezernél több oldalra legyen szükség. A Varjak lakomájánál viszont elfogyott a lendület, az ötletek, és úgy éreztem, az erőszak egyre inkább öncélú, hogy elfedje a történetszövés hiányosságait.
És akkor jött a tévésorozat, amelyet hullámzó lelkesedéssel néztem végig. Nem várom el, hogy egy mozgóképes adaptáció szigorúan kövesse az eredetit, vagy találja el, hogy én, a random néző mit hogyan képzeltem el. Azt viszont igen, hogy a feldolgozásnak legyen jól működő koncepciója, és tisztességesen összerakják: jó színészekkel, jó forgatókönyvvel, igényes látvánnyal. Ebben az HBO szerintem elég felemásan teljesített. Tetszett Westeros, de a tengerentúli, essosi jeleneteknél kezdettől olyan benyomásom volt, mintha olcsósított verziót néznék. Imádtam Peter Dinklage (Tyrion), Lena Headey (Cercei), Diana Rigg (Töviskirálynő), Liam Cunningham (Davos) játékát, úgy éreztem, azonnal életre kel a jelenet, ha feltűnnek. A málészájú Kit Haringtontól (Havas Jon) viszont – stílusosan szólva – számtalanszor a kardomba dőltem, annyira rossz volt nézni, hogy tönkretesz egy jó figurát. Emilia Clarke hasonlóan jellegtelen jelenléte kevésbé viselt meg, mert Daenerys sosem volt a szívem csücske.
A nézettségi rekordok döntögetését leszámítva nem gondolom, hogy a Trónok harca bármi forradalmit hozzátett volna a televíziózáshoz, meg sem közelíti az HBO olyan műsorait, mint a Deadwood vagy a Drót. Viszont igen, azt sikerült elérnie, hogy ne csak azért nézzem végig, mert éppen történik valami a popkultúrában, amit már csak hivatalból is követnék, hanem mert kötődni kezdtem annyira a figurákhoz, hogy érdekeljen, mi lesz a sorsuk.
Ennek a hol élvezhetőbb, hol unalmasabb irányba kilengő középszernek az utolsó évad adta meg a kegyelemdöfést. Az elsietett fordulatok, a mechanikus párbajokba összeterelt szereplők és a futószalagon ledarált elhalálozások. Hogy hét évadon át készítettek arra, hogy Westeros főmumusa, az Éjkirály egyszer seregestül, jégsárkányostul megérkezik a kertek alá – és amikor végül megtörtént, a katarzis lehetősége buborékként pukkadt ki egy pillanat alatt.
Nyilván megnéztem most már az utolsó részt is. De csak mert szeretek pontot tenni a történetek végére. Hogy mi lesz, ha Martin egyszer mégis megírja a saját befejezését? Jó kérdés. (Sándor Anna)
Nem vártam meg, hogy csalódjak
Az ismerőseim többsége általában nem tudja hirtelen hová tenni, amikor elmondom, hogy nem nézem a Trónok harcát, sőt, soha egyetlen részt sem láttam belőle. Nem értik, hogy miért kerültem meg a sorozatot, amikor mindenki (értsd: tényleg mindenki) erről beszél. Egyszer elhívtak egy házibuliba, amelyet majdnem lemondtam, mert az utolsó pillanatban szóltak, hogy ünneplés helyett inkább Trónok harca-vetítés lesz. Szerencsére nem lett, és nekem sem kellett hülye ürügyre hivatkozva lemondani a részvételt.
Azt hiszem, ha eddig megúsztam a Trónok harcát – körülbelül annyit tudok róla, hogy egy tűzokádó sárkányokkal és pornójelenetekkel kicifrázott Kártyavárról van szó, amelyben egy időben mindenki egy Jon Snow nevű alak életéért izgult –, ezután sem fogom már megnézni a sorozatot.
Hogy most ne kövezzen meg egy GOT-rajongó se, meg is indokolom tudatos elhatárolódásomat. Amikor elindult a széria, azért nem kezdtem el nézni, mert ritkán hoznak lázba a fantasyk. Aztán eltelt néhány évad, mire körülöttem mindenki, még a fantasykért nem lelkesedők is elismerően kezdtek beszélni a Trónok harcáról; azt mondták, hogy ez a sorozat jóval több, mint A gyűrűk ura, ráadásul hobbitok, tündék és gyűrű nélkül. Ez kemény politikai krimi. Ezzel tulajdonképpen rá is lehetett volna venni a fogyasztására, csakhogy közben immunis lettem az akár végtelenségig is folytatható sorozatokra, amelyekben piaci széljárástól függően csavarják a történetet, a forgatókönyv pedig tetszés szerint hosszabbítható.
Az a helyzet, hogy mostanra már a sitcomokon és a minisorozatokon kívül kevés nagyobb lélegzetű szériába merek belefogni, mert egy jó, ügyesen felépített sorozat idővel annyi elvárást támaszt bennünk, hogy azoknak a 6. vagy a 7. évadnál már biztosan képtelenség megfelelni. A sorozat a végén nem fut ki sehova, az ívét a sok beépített fordulattól időközben elveszíti, és így a katarzis, a nagy kielégítő végkifejlet, vagy csak az a lelki utórezgés – amikor mondjuk, egy jó film még másnap is dolgozik bennünk –, biztosan elmarad.
Látva a Trónok harca nézőinek elégedetlenségét, az elcseszett 8. évadra panaszkodó reakciókat, az újraforgatásért indított több százezres petíciót, tulajdonképpen ezzel nem is tévedtem olyan nagyot. (Csatlós Hanna)
Nem családnak való vidék
Innen-onnan hallottam, milyen jó ez, de gondoltam, engem nem érdekel túlságosan a fantasy, a lovagok, párbajok, királyok, elképzelt középkor világa. Ugyan már, tiniknek való, majd jó lesz a gyerekeknek! Aztán egy ideig semmi. Egyszer csak már annyian mondták, és érezhetően a popkultúra része lett a dolog, hogy belekezdtem. Egyedül. És elvarázsolt. Nem annyira a csaták, várak, lovagok, hanem a kiszámíthatatlan történetmesélés, hogy soha nem lehetett tudni, mi következik, ki hal meg, melyik szereplő ki ellen szövetkezik, vagy ki mellé áll.
Az tetszett a sorozatban, ami mondjuk a Kártyavárban. A cselszövések, az intrikák, a hatalom természetrajza. Aztán, ezzel egy időben a George R. R. Martin által leírt és az HBO alkotói által lenyűgözően ábrázolt világ is beszippantott. És már jöhettek a lovagok, párbajok, királyok. Nem zavart a sok szex, és csak kicsit a sok erőszak. Ledaráltam az összes részt – csak egyszer torpantam meg, Theon Greyjoy kasztrálása, kínzása, megalázása, na az kicsit sok volt. És egyetértettem azokkal, akik szerint a Trónok harca a 21. századi popkultúra egyik legfontosabb terméke.
Hamarosan viszont felmerült az igény a gyerekek (12-15 éves fiúk) részéről is a megtekintésre. Hallották, van ez a sorozat, és milyen jó, csupa nekik való dolog van benne. És valóban: kalandok, lovagok, párbajok, királyok, sőt, sárkányok – hát, mi az, ami ennél jobban passzolna a kora tinik világához? És látták már ők A gyűrűk urát, Harry Pottert és az is tele van öldökléssel és félelmetes szereplőkkel, nem? Ők is meg szeretnék nézni, hiszen „már az összes osztálytársuk erről beszél”.
Na, igen, de én már láttam, így tudom, nem véletlen a 18-as besorolás, hiszen majdnem minden részben elég naturális szexjelenetek és kegyetlen jelenetek vannak, és időnként mindez túl is tolva. Ez azért még nem való a 15 éveseknek, pláne nem a kisebbeknek. Szó sem lehet róla, természetesen.
De a nyomás nőtt, a nagyobb gyerek már konkrét sértésnek vette, hogy „dedósként kezeljük”, meg persze lassan ő is idősödött picit. Akkor aztán beadtuk a derekunkat, oké, kezdjük el újra, együtt. Na, de mi legyen a kisebbel, akinek még tényleg nem való? Ő nem nézheti? Nyilván, ez volt az ítélet.
Egy darabig ment is, de közben a kicsi is idősebb lett. Én pedig vekerdynegatívként nem tudtam ellenállni. Kitaláltam, hogy ha olyan részhez érünk, akkor elkiáltom magam, hogy cenzúra, és akkor elfordul a tévétől, és ezt tutira megígéri, mert ha nem tesz így, akkor vége a közös mozizásnak. Úgyhogy nagyjából a harmadik évadtól már így néztük együtt, volt nagy sopánkodás, ha nem oldottam fel időben a cenzúrát („mert már rég nem olyan jelenet van, és nem szóltál”). Megjegyzem, szerencsére a szériaszámokkal fordítottan arányos megjelenési gyakorisága volt az olyan jeleneteknek.
Így lett a rohadtul nem családbarát fantasyból családi program.
És már együtt vártuk az utolsó szériát. Együtt néztük, hogyan lesz a várva várt nagy ostrom unalomba hajló, sötét izé, a másik nagy csata egy túlhúzott rombolás, amit a gagyin összehozott ellenségpárok párviadala sem dob fel. Együtt éltük végig a westerosi kalandokat, és azt vettük észre, hogy az utolsó részt már csak megszokásból várjuk. Valószínűleg én csalódottabb voltam, mint ők, de rajtuk is láttam, hogy „ez nem az igazi”.
Szóval jó, hogy vége, kár, hogy így lett vége. Bár már nem kellett cenzúrát kiáltanom, de túlságosan sok izgulnivaló sem akadt. Hagyjuk most már a telet, jöjjön inkább a nyár. (Balla István)
A mindennapok része lett
Nincs sokéves múltam a Trónok harcával, általában, ha egy baráti társaságban szóba került a sorozat, én voltam az, aki inkább unott fejjel és égnek emelt szemöldökkel 20-25 percig híreket olvasott a telefonján. A sárkányok, zombik, a királyok, az erőszak enyhén szólva sem voltak a legerősebb hívószavak. Tavaly októberben aztán valaki sárkány- és fejlevágás mentes érvekkel mégis meggyőzött, hogy kezdjem el nézni, én meg elgyengültem és nekiláttam. Már az elején voltak olyan részek, amelyek lyukat ütöttek a gyomromon. Imádtam a sorozatban felépített világ sajátos szabályrendszerét, hogy minden egyes brutális, megdöbbentő jelenet nagyon erős lábakon állt, mert jól megágyaztak neki, mégsem kiszámítható a történet.
Egyszer egy reggel úgy jöttem be dolgozni, mint akit fejbe vertek, az egyik kollégám pedig rákérdezett, mi történt. Vörös nász, mondom. „Ú, az tényleg durva, ülj le, csináljak egy kávét?” Hát, így lett a mindennapjaink része a sorozat, holott valójában egyik karaktert sem tudtam teljes szívből szeretni, vagy ha igen, akkor az pikk-pakk meg is halt, hogy végképp ne örüljek. Szerettem, hogy a gonoszok nem csak mutatóban gonoszkodtak, úgy vágytak a hatalomra és úgy ármánykodtak, hogy elhittük, a nagy cél érdekében tényleg megéri, hogy literszámra ömöljön a vér. Az utolsó évadra már nagyon készültem, aztán a kezdeti lelkesedést hamar felváltotta az érdektelenség. A sötét csatajelenetet – nekem – csak Ramin Djawadi zenéje mentette meg, aztán amikor Arya ellovagolt a naplementébe, már teljesen közömbös voltam. Sajnos az utolsó rész sem érte meg a virrasztást. Kár, hogy vége, de keserű szájíz maradt utána. (Czeglédi Fanni)
Berántott, és nem eresztett
Két évad lepörgött már, mire egyáltalán elgondolkodtam azon, hogy belenézzek. Persze, sárkányok, kardozás meg kamu középkor. Na, ne. Aztán egy hosszú, betegágyban töltött januári hét végén, amikor már minden mást láttam, ami érdekelt, minimális alvással ledaráltam az addigi húsz epizódot. Nagyjából a harmadik rész után rántott be, és nem eresztett.
Volt benne minden, ami egy zseniális sorozathoz kellett: kedvelhető, de korántsem makulátlan hősök és könnyedén utálható antihősök, izgalmasan egymásba fonódó történetszálak, időnként egészen elképesztő látvány és néhány igazán parádés színészi alakítás. Bevallom, hogy őszintén megdöbbentett a vörös nász, potyogtak a könnyeim, amikor felfedték Hodor nevének történetét, és amikor Havas Jon meghalt, megfogadtam, hogy nem nézem tovább, ha nem tér vissza. Örömmel láttam az erős női karakterek kibontakozását.
Aztán valami megváltozott. Elnagyolttá vált. Egyre gyűltek a logikátlanságok. Azok az előkészítetlen pillanatok, amikor valaki csak azért jelent meg valahol egy adott helyzetben, mert annak megoldására nem volt jobb ötletük a készítőknek. A nyolcadik évad első két része után aztán végképp azt éreztem, hogy elmúlt a rajongás. De annyival még tartozom az eddigiekért, hogy végignézem, mert összességében nagyszerű sorozat volt ez. (Éppen olyan, mint amilyet az én kedvenc epikus fantasy-regényfolyamom, Stephen King Setét tornya érdemelt volna.) (Horn Andrea)
Megpróbáltam, tényleg
És amikor először feladtam (kb. negyedóra után), megpróbáltam még egyszer. Tényleg. Nagyjából az első rész feléig jutottam, amikor végleg elengedtem. Amikor kristálytisztán kirajzolódott előttem a havas tájban, hogy ez nem az én sorozatom. Mert unom. És nehezen viselem, ha más untat.
Nyilván egy sorozatnak nem kell rögtön az első részben odaláncolnia a nézőt, de nem árt, ha nem taszítja el. Márpedig ebben az első félórában én semmit sem találtam, ami megfogott volna, ami izgalomba hozott volna, amire rácsodálkoztam volna (arra emlékszem, hogy az erőszakos jeleneteknél elfordítottam a fejem). És ha abból indulunk ki, hogy egy másfél-két órás filmmel ellentétben egy több évados sorozat komoly elköteleződéssel jár, akkor illett volna már az elején valamit beindítania bennem. Egy sorozat komoly befektetés időben, energiában, figyelemben. Így az utolsó évad utolsó része után pedig már nem is érzem a késztetést, hogy behozzak 60-70 órányi lemaradást, miközben megpróbálom kikerülni a spoilereket – ahogy kivettem, ez az egyik legfontosabb küldetése egy igazi Trónok harca-rajongónak.
Már ott bajban lennék, ha a neveket meg kellene jegyeznem, márpedig én sportműsort is csak úgy szeretek nézni, ha tudom, kik játszanak. A hangulatából ítélve pedig kicsit túl sötét és túl erőszakos ahhoz, hogy kikapcsolódást nyújtson egy olyan világból, amelyik amúgy is túl sötét és túl erőszakos.
Ennek ellenére őszinte érdeklődéssel hallgattam a kollégákat, akik őszintén próbáltak válaszolni arra a kérdésemre, hogy mégis miért kezdjem el. Főleg az intrikákkal és a konfliktusokkal próbáltak meggyőzni, de erre kénytelen voltam azt mondani, hogy akkor inkább A férjem védelmében vagy Diane védelmében, vagy akár a Crown – ott azonnal megvolt a kattanás, ezeket akár még újranézni is képes vagyok.
Egyébként távol áll tőlem a sznobizmus, amely szerint minél többen rajonganak valamiért, az annál nagyobb valószínűséggel valami vacak. Egyszerűen csak vannak dolgok, amelyek nem kompatibilisek velem, ezért sajnálom rájuk az időt.
Szeretném hangsúlyozni, nem vagyok rá büszke, hogy nem nézem, egészen semleges érzéseim vannak az ügyben, egyszerűen így alakult az életem. Pontosabban, így alakítottam.
Van hiányérzetem? Nincs. Nem kell minden beszélgetéshez hozzászólni. (Vándor Éva)
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
